「modest girl & mafia guy」

Stivali Italiani

Üdvözlünk titeket Olaszországban, a maffia főhazájában. Oldalunk fórum alapú szerepjáték, szeretettel várunk minden erre tévedőt!
 

Share | 
 

 「modest girl & mafia guy」

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar
Yakuza
Age :
25
Tartózkodási hely :
「Genova」
Hozzászólások száma :
70
Csoport :
「I'm Yakuza」

stivali italiani
Témanyitás 「modest girl & mafia guy」 •• 18th Március 2017, 22:30


eren & eunyung

Teljesen mindegy, hogy véletlennek indult, vagy balszerencsének, vagy sorsnak. A különbség a minden és a semmi között mindig azon múlik, hogy ha ez lett volna, ha az lett volna.
971 words

Azt mondják egy férfi agyában nem fordulnak meg kétségek, kételyek akkora nagy számban és variánsban. Mindenki úgy gondolja, ezeknek a hóbortoknak a hordozói egyértelműen a nők. Azzal magyarázva, hogy csak ők képesek bolhából elefántot csinálni. Pedig minket férfiakat sem kell sajnálni. Bennünk is meg van az a bizonyos „pirosan felvillanó lámpa”. Mi persze ezt tökéletesen leplezünk, hogy továbbra is fenntartsuk azt a látszatot, hogy férfi az erősebbik nem. Micsoda hülye elvárásoknak próbálunk megfelelni. A büszkeség mindig is nagy tétje volt a nők és férfiak közötti vitában. Pedig ha belegondolunk, a győztes ajándéka nem mást mint egy megfoghatatlan gondolat. Én persze nem akarok elsőként árulást elkövetni saját „fajtám” iránt. Így követem a protokollt. Kételyek futják át az agyam, a játszótér felé tartó lépéssorozatok alatt. Mi több a cukrászda látogatás is bővítette a „megválaszolandó” kérdéssort. A legjelentősebb kérdéseket, a „hogyan védjem meg?” illetve „miként játsszak ki egy legalább 300 tagból álló maffia csoportot?” foglalja el. Borum szavai szakadatlanul a fülembe csengettek. Ám a megoldásnak egy árva nesz sem érkezett. Kifejezetten örültem, hogy Borum közkedv javítása pozitív irányba ívelt felfelé. Így már ezzel nem igen kellett foglalkoznom. Érdekes mód, most egy vadidegen épségének megőrzése volt a főben járó teendő. Egy szerencsétlenül járt lányé, akit úgy mutattam be Olaszországnak, mint személyes pénz-csempészem. Bármikor intézhetnék egy telefont, azzal hogy „sajnálatos balszerencse történt”. De nem tudom, melyik maffia lenne jóhiszemű egy állítólagos 10 millió jennel teli táskával. De mégha kiderült volna a tényleges valóság a táskában rejtettek által, akkor revansképpen meghurcolták volna, brutálisabb felhozatalként – mivel nő – megerőszakolták volna. Mert ilyen a maffia! Ezért volt célravezető bekiáltanom a bombát...mégha ez is a hazugságok számát gyarapítja. És elhitték. Módfelett ösztönös volt a cselekvésem, a túlélés folytatott küzdelem jelképében. Ha én meghalok, az öcsém világát apró szemcsékben tudnák összeszedni. Valahol úgy ítélem, a lánynak is volt egy magasztos indoka az életben maradásra. Vélhetően saját rokonaira gondolva. Vagy ha nincs kellő indoka, legalább saját magára gondolva.
Kétségtelenül rossz úgy kanalazni egy édességet, hogy közben keserű dolgokra gondol az ember. Éppezért inkább elkergetem a viharos felhőket a fejemben azzal a felkiáltással „a legrosszabbja már mögöttem van”. Borum is maga mögött hagyta a sérelmeit, az általa indított szemrehányást, a verekedést. Most pedig békésen tömi magába a megszabott cukordózist. Minél több cukor, annál több endorfin! Lassacskán rákényszerülünk elhagyni a lány által javasolt „köztes időt kitöltő” helyet, amit az iskolától a közeli játszótérig iktattunk be. Bár őszintén, ha nem Borum felvidítása lenne a cél, én hanyagoltam volna a tömény cukros élvezeteket. Hisz alapjáraton nem vagyok nagy édesszájú...de az illem kedvéért mégis lenyomtam egy orosz krémet a torkomon.
Elékeztünk a kitűzött állomásra. A gyerekek hiperaktivitásának vidámparkjába. A forgalom igaz kissé megfogyatkozott, főként mert a fiatalok nagy része az iskolapadban gubbaszt. Habár nekem ez előny mintsem hátrány. Borum viszont abszolút tragédiának tekinti. Hisz nincs kivel játszani. S lévén, hogy a mostoha bátyja már nem áll olyan gyermeteg agyi szinten mint ő, inkább rá se kérdez a közös játékra. Szónélkül elindul és elfoglalja a hintát, mialatt én mindent körülményesen végig pásztázok a szememmel. Nem látok veszélyeset, egy „véletlenül” őrizetlenül hagyott fekete autót. Egy lézengő fekete ruhás besúgót. Egyelőre semmi sem adja meg az aggodalmat arra, hogy a lányt életveszélyben lássam. Noha az arcára tekintve benne sem keltettem mást a „a házad most rizikós” kijelentésem, csak még több aggodalmat. Miért nem hazudtam? Mert habár sok mindent ki tudok egymagam magyarázni – főleg mikor rám terelődik a téma – a halál fogalmát sosem tudtam kellően eltussolni. Megaztán, végül is, joga van tudni, hogy amint betette a lábát Olaszország területére, a régi nyugalmas életének azzal a lendülettel vetettek véget. Legyen bármilyen kegyetlen is Korea az északi zsarnokoskodásával, Olaszország utcáról utcára rejt ehhez hasonló halálközeli élményeket.
Kérlek hagyd el, ezt a rettegő tekintetet! – finoman próbálom kérlelni, hogy hagyja abba a üres találgatások és lehetséges eshetőségek futtatását az agyában. Tudom, ezzel nem tudom megfelelően lenyugtatni, mégis jobb ha meggátolom mégmielőtt még kikiáltaná magát biztos halottnak. - ...a csomagod maradjon a repülőtéren, a legbiztosabb helyen. Azonnal rájönnénekk a címre ha kiküldetnék valakit érte. - magyarázom. Számomra ez érhető, és világos...a lány számára biztosan az ellenkezője érvényesül. Nem lenne épp kedves gesztus ráerőltetnem ezt az egész maffia cécót, hisz ez olyan számára mint egy tengerimalacnak az algebra. Nem is kérem, hogy értse meg, és kifejtse véleményet az ügyben. Csupán csak felvilágosítom. Felvilágosítom, hogy most jelenálláspontban nem lenne kedvező a poggyászáért sietni. Hisz kitudja, hány csőre töltött füles várja, hogy belépjen a reptérre, ami a bajforrásnak eredendő helyszíne. Legyek bármilyen óvatos is és körültekintő ilyen kényes helyzetekbe, akkor is számolnom kell azzal, hogy valaki még most rejtve adja le a helyzetjelentéseket. Sosem lehetek 100%-an biztos semmiben. Ahogy abban sem, hogy ez a „kis” incidens miféle hátrányokat tartogat nekem. Hisz láthatóan nem a maffia kezére játszom. Bár most hogy így belegondolok, miért nem tettem meg a legegyszerűbb lépést? Simán „odadobhattam” volna Joshiro-nak. De nem tettem. Miért nem tettem? Hát...lássuk, alapvetően nem vagyok alamuszi alak. S nyilván az lett volna a leggyávább cselekedet tőlem ha őt előrenyomom míg én szépen meghátrálok. Gyilkos vagyok...másokhoz mérten elég rafinált gyilkos...dehogy papucs legyek, az végképp ki van zárva!
Remélem sikerült jól kiaggódni magad...szivi, ha itt azonnal elszavalnád a miatyánk-at akkor sem tudnád megváltoztatni a jelenlegi felállást. – izomba-szúróan nyersen tudok fogalmazni. Ezt nem önismeretből, hanem mások megítélésből tudom. Ilyen helyzetekben minek húznám a mézes-madzagot? Baromira látszik a félelem, ami akaratlanul is beteríti baba arcát...de ezzel inkább tetézi, mintsem csökkentené az esélyt. Ráadásul átadja nekem is ezt a paranoiás vírust, mikor kettőnk közül én kéne mutassam a megfélemlíthetetlent. Nem aggódom...nem annyira mint ő. Valahol a szerencséjének köszönheti, hogy egy olyasfajtával hozta a sors, aki igazán jól értesült a maffia világában. Máshol azonban aggódhatna...hisz a maffiába tartozás nem a kedves gesztusok által történik. Hanem mocskos, és nyakig véres tettekkel. S talán ez egy kicsit meglep...hogy túlzott aggodalma csak a maffiára tér ki...velem szemben pedig úgy viselkedik, mintha önzetlen védelmezője volnék. Pedig a helyzet ennél egy kicsit bonyolultabb.


&
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: 「modest girl & mafia guy」 •• 18th Március 2017, 23:41


Eren and Eun Yung


Ha valaki keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet.

A félelem vasmarka nem enged akkor se a szorításán, mikor a barátságos kis cukrászdában ücsörgünk egy négyszemélyes mokkázó asztal körül, ki-ki a maga édességét majszolgatva. Tisztában vagyok azzal, hogy mibe csöppentem, hiszen odahaza is számtalan alkalommal volt már szó a maffia befolyásáról és arról, hogy miféle galádságokra képesek csak azért, hogy mellüket döngetve hozzák mások tudtára hatalmas erejüket és veszélyességüket. Nem egy emberről hallottam már, hogy csak azért nem engedték neki a katonaságban való részvételt, mert túl sok tetoválás tarkította a testét ami arra engedett következtetni, hogy köze van a maffiához. Egy efféle deformált világ képe és szerepe pedig aligha kedvezne a haderőnek... mégis akkoriban csak egy rémmesének tűnt az egész, minden róluk hallott történet mesének, hogy aztán legendaként és mítoszként terjedjen tovább családok között. Most viszont a véres valóság vált belőle, mikor már nem szájhagyomány útján terjed az ige, hanem én vagyok az egyik messze, de a horizonton már felbukkanó apró kis pont, aki innentől kezdve bármikor veszélybe kerülhet. Anyu korábban megmondta, hogy ne hajszoljam az álmait. Ne akarjam mind azt megvalósítani, amit elterveltem, ne fényképezzem újra a műveit még akkor se, ha álmaim egyikének kiáltottam ki. Még mindig emlékszek a szavaira, ahogy remegő ajkakkal de határozott tekintettel simította az arcomra hűvös, egészen hideg tenyerét: "Eun, ezt az álmot el kell engedned. Nem követheted azt, amit én, mert az már rég nem a te álmod! Ne evezz olyan vizekre ahol megsérülhetsz, vagy felesleges fejfájást, aggodalmat okozol a testvérednek. Légy jó, és csináld azt amit a legjobban tudsz. Élj boldogan és mosolygósan itt Keleten, vagy Amerikában! De ne menj Olaszországba! Keress új álmot és azt váltsd valóra, de ne egy haldokló emberét, had maradjon az az övé, múljon el vele..."
Én pedig akkoriban még nem értettem a mögöttes szándékot. Egyfajta dac volt bennem, mert féltem, hogy nem lát rá alkalmasnak, esetleg féltékeny amiért nekem még lehetőségem lesz látni mind azt a csodát, ami neki már nem adatik meg többet. Most pedig néhány évvel idősebb és tapasztaltabb, ráadásul rémeket látott fejjel megtudom érteni, hogy mire gondolt akkor és itt szégyellem össze magam mind ahányszor megmerítem az ezüstözött kiskanalamat a pohárka aljában lévő tejszínes krémben.
Úgy kiszeretném mondani, hogy "sajnálom!". Őszintén bocsánatot szeretnék kérni anyutól amiért kicsinyes és gyerekes voltam. Azért, mert egyszerűen képtelennek láttam a jó szándékot és az anyai szeretetet, óvást látni a szavai rejtekében, helyette pedig sértetten legyintettem majd elvonultam a halálos ágyától abban bízva, hogy később ő kér bocsánatot, amiért arra kért, amire. Azt vártam, hogy újra a nevemen szólítson és behívjon magához, de nem maradt belőle semmi csak egy halk sóhaj, miközben a fivérem ujjai a kézfejemre simultak és a testvériségének, a szeretetének minden erejével és pozitív erejével megszorította a kezemet ezzel is jelezve, erősnek kell maradnom. Próbáltam az maradni, ő pedig soha, egyszer sem említette és nem is hibáztatott azért, mert nem tudtam anyutól elköszönni és úgy váltunk el egymástól, ahogy. Nem haragban és nem gyűlölettel. Sokkal inkább úgy, ahogy az egész életemet leéltem mellette. Hadakozva a gondoskodó szavaival szemben, miközben bár látta rajtam a sértettséget, mégis szórakozottan és remélve nézett utánam, miközben felszegett fejjel, ide-oda ringó csípővel és a hátamat simogató sötét hajzuhataggal eltávolodtam. És az a baj, hogy örökre...
Elképzelni se tudom, hogy miként kérnék tőle most bocsánatot és mondanám neki azt, hogy minden félelme beigazolódott mert jelen állás szerint egy nehezen kontrollálható gyerekkel és annak ijesztő természetű bátyjával ücsörgök nem csak egy cukrászdában, de még egy kisasztalnál is, hogy aztán miként együtt érkeztünk, úgy távozzunk is a nemrég látott játszótér irányába. Nem mondom, hogy kifejezetten tartok tőlük, de annyi biztos, hogy van bennem egy természetes bizonytalanság ami keveredik a kétségbeesés mumusával is. És ha már anyuhoz lenne egy-két szavam, kérdésem, úgy a sráchoz is. Annyi de annyi magamba fojtott kérdés kaparja a torkomat és nyomja a szívemet, hogy azt elmondani is képtelen lennék, de talán épp addig van rendben minden, míg nem hozakodok elő velük. Ki tudja, hogy milyen lavinát indítanék el egy óvatlan pillanatban hozzá szegezett kérdést követően? Az viszont tagadhatatlan, hogy egész idő alatt magamon érzem a pillantását. Paranoia lenne? Fogalmam sincs, de valamiért úgy érzem, hogy más is van a háttérben, mint a puszta ténye annak, hogy volt szerencsém belekóstolni - még ha csak néhány perc erejéig is - a maffia világába. Nem lenne kötelező azon gondolkoznia, hogy épp hol lenne nekem jó, igaz? Egyszerűen letehetett volna egy kisebb hotelnél, hogy onnantól kezdve oldjam meg magam, helyette mégis a biztonságom miatt emelt szót a beígért vacsora helyszínéről. Furcsa fazon...
Legnagyobb meglepetésemre óvatosan kérlel, hogy hagyjam abba azt amit csinálok. Először az ujjaimra siklik a tekintetem, melyek gyermetegen csipkedik és tekergetik sötét hajam rakoncátlan tincseit, de aztán bízva abban, hogy ez nem zavarhatja őt, rögtön az arckifejezésemre gondolok és a merengő tekintetemre, amivel hol a zöldellő pázsitot, hol pedig a hintában ücsörgő Borumot figyelem.
- Most a csomagom az mellékes, nincs benne semmi pótolhatatlan. A lényegesebb dolgok nálam vannak... de... légy velem őszinte, Eren! - fordulok vele szembe és bármennyire igyekeztem, hogy a hangom határozott legyen, most mégis inkább kérlelésnek tűnik és egy szánalomra méltó kislány könyörgésének, ami mondjuk egy külső szemlélőben is hasonló érzést kelthet, hiszen a magam százhatvan centijével valóban aprócska vagyok mellette. És ezen még a csizma sarka se segít.
- Nagy veszélyben vagyok?... tudod, van itt egy nagyon kedves barátom és ha találkozok vele, nem szeretném ha bajba kerülne. Márpedig valószínű, hogy találkozni fogok vele, mert két nap múlva értem jön Genovába - aggodalmasan csillanó tekintettel keresem a pillantását és várom azt a bizonyos őszinteséget, amire most szükségem van. Nem szeretném Kai-t bajba keverni a puszta jelenlétemmel, így ha azt mondja, hogy jobb lenne nem találkozni vele, akkor megfogadom a tanácsát - az nem érdekel, hogy engem milyen bajok érhetnek a továbbiakban, de nem akarom a saját szerencsétlenségem miatt mások kárát látni és veszélybe sodorni az életüket- vonom meg a vállam miközben zavarom egyik jól ismert jeleként a fülem mögé simítom sötét hajamat.
Következő nyers szavai hallatán rosszallóan vonom össze a szemöldökeimet.
- Tudtommal egyszer már mondtam, hogy buddhista vagyok! Semmi miatyánk...  a másik pedig, hogy soha nem fogom "kiaggódni magam". Egy aprócska aggodalomgombóc vagyok, aki... mostantól kezdve rettegni fog az öltönyös emberektől - ijedten rezzenek össze és kerekedne el a szemeim, mikor a játszótér túloldalán egy furcsa, tetőtől talpig egyenbe öltözött férfi alakjára siklik a pillantásom. Egyedül az aktatáskája az, ami némi nyugalommal hat rám, elvégre melyik bűnöző rohangálna fényes nappal ilyen táskával? Biztos csak egy ügyvéd... vagy politikus... az még jobb.
- És tudod mi a legelkeserítőbb? - nem várom meg, hogy reagáljon - az, hogy tőled mégse félek úgy, mint azoktól ott a reptéren, pedig biztos vagyok benne, hogy talán te jelented rám a legnagyobb veszélyt - hangom halk és beletörődő, mintha elfogadtam volna a sorsomat. Mert talán épp itt az ideje.



 Öltözet Words: 1118  

Vissza az elejére Go down


avatar
Yakuza
Age :
25
Tartózkodási hely :
「Genova」
Hozzászólások száma :
70
Csoport :
「I'm Yakuza」

stivali italiani
Témanyitás Re: 「modest girl & mafia guy」 •• 19th Március 2017, 13:13


eren & eunyung

Teljesen mindegy, hogy véletlennek indult, vagy balszerencsének, vagy sorsnak. A különbség a minden és a semmi között mindig azon múlik, hogy ha ez lett volna, ha az lett volna.
807 words

A férfinem valaha is képes lesz józan ésszel kisilabizálni a nő érhetetlen anyanyelvét? Egy már bizonyos, ha én egyszerű tömör kijelentéssel áltatom, akkor arra paradoxon módon egy hosszas, kivehetetlen maszlag lesz a válasz. De ha neadjIsten működne ez a nyavalyás tükörvilág, és ennek a a fordítottját alkalmaznám...akkor lehet egyszerűbben felfognám a lány hozzászólását. Bizony értenem kell, hisz minden félreinformált jelenségnek most már fajsúlyos következménye lehet. A maffia kiadta rá a körözést, én pedig tegyek úgy mintha felesleges locsogás lenne amit beszél? Jó, 70%-a biztos hogy az...nekem azt a maradék 30%-ot kell kivennem a beszélőkéjéből. Amit precízen felkent ajakápoló takar. ~ Bakker...vonatkoztassunk el minden hülyeségtől, Eren! A legkisebb észrevétel legyen amit a száján visel! ~
Tehát ami biztos, hogy nincs bejelentett lakcíme. Ami nem is lehetne jobb nehezítő körülmény a maffia számára. Ráadásul még a telefonja is széttört, ami újabb problematika a lenyomozásban. Ha nem tudnám milyen született kétballábas, azt hinném haladó a maffia kijátszásában. Minden szerencsétlensége most kivételesen az előnyét szolgálja. Megéri ezt tudatnom vele, vagy megint csak süket fülekre találnék vele? Megszólalni is alig merek, hát még diskurzust tartani arról, hogy miért jó szerencsétlennek lennie. De aztán...nevem ejtésére ismét megszilárdul a testem. Nem tudom, hányan vannak úgy vele, hogy ha a saját nevüket hallják az hordozz valamiféle megfoghatatlan kellemes dolgot magával. Nem tudom mihez hasonlítani. Olyan ez mintha már kölyök korunk óta ápoltunk volna magunk között az ismeretséget. Ráadásul, mikor elébe teszi hogy „őszintén Eren!” hát, hogy is mondjam szebben? Önkénytelenül is belecsempész némi kísértést. Hogy mindjárt eszme-csevejbe váltsák vele az őszinteségemet illetően. Miért, eddig nem voltam vele őszinte? Még azt is az orrára kötöttem, hogy érintett az itteni maffia körében, pedig más a nyugalom megzavarásának tekintetében elhallgatta volna előle.
Velem szembefordul és azt kérdezi veszélybe van-e? Én esküszöm nem tudom hova aktázni ezt a lányt! Tegyem a "gyengeelméjű iratok" közé vagy a "szórványosan emlékezet kiesők" közé? Miért, mit hitt, a repülő incidens egy beütemezett kabaré volt? Józan paraszti ésszel is ki lehet logikázni, hogy ezt épp bőrrel nem lehet megúszni. Megamúgy többször is figyelmeztettem...elkerülésre intettem a házát illetően. Mondtam, hogy kerülje a repteret is...de úgy látszik, mégmindig nem érzi a helyzet komolyságnak a mértékét. S arra vágyna, hogy én ezt tetézem? S ezzel a „tudni akarom” viselkedésével, inkább csak olajat tesz a tűzre. Nem értem mit vár, hogy beígérjem előtte, hogy amíg velem van addig egy haja szála sem görbül meg? Egyébként ez hazugság. Nem vagyok egyszemélyes hadsereg...Borumnak viszont ígéretet tettem. Miért szimpatizál vele? Miért jobban mint én? Biztos azért mert még a fele szerencsétlenségét sem látta mint én. Mégis ragaszkodik hozzá, hogy megvédjem...pedig, abszolút vadidegen. Olaszország ismeretlenje.
Most mit vársz, hogy szobafogságra ítéljelek? Te magad is érzed, hogy hatalmas galibát okoznál azzal ha találkoznál ezzel a két nap múlva érkező illetővel! Figyelj, én nem fogok minden egyes mondatodra affektálni! Tedd azt amit mondok, s nem lesz nagy baj!  – noha próbálom elnyomni a fölényeskedésemet előtte, de valljuk be, igen nehezemre esik, főként hogy magasságbeli különbségünk is az én javamra szolgál. Félreértés ne essen, mint megannyi férfitársamnál, bennem is elindít egyfajta ösztönös védelmezési ingert. A lehető legkomolyabban akarok fogalmazni...amúgysem szeretem a mellébeszélést. Az ő paranoiás énje pedig szinte sóvárog egy-két szép, megnyugtató szóért.
Kérlek szépen, pofozd fel szépen a másik énedet! Azt, aki mindentől majrézik. Nem érünk azzal semmit, ha megadjuk a maffia számára kedvező hangulatot. Mert tudják, ha félelemben tartanak nagyobb az esély a lebukásnak.  – ennél több "békegalamb" szónoklatot nem tudok beiktatni. Pedig igyekszem, rettenetesen igyekszem, hogy kiégessem azt a rémült tekintetet. Itt ki is fújt a szufla belőlem...inkább megfordulok és Borumra nézek. Alkalmat ad arra hogy elmélkedjek. Most már csakis minket, érintve. Elegem volt, hogy folytonosan egy idegenen tartom a szemem, mikor meg vannak a magam gondjai is. Tudom, persze, felelős vagyok...s nélkülem most nem állna tanácstalanul mögöttem. De...nem tudom...annyira gyötrelmesen megy. Ahhoz annyira ismernem kéne mint a unokatestvéremet. Még olyan szinten sem ismerem mint a sarki dohány boltos. Akkor miért akarom Mell Gibson-ként felkarolni, és megvédeni a csúnya fiúktól? ~ Eren nyugtass meg, hogy nincs semmilyen más indokod arra, hogy lenyűgözd ezt a lányt! Csakis az ígéretednek teszel eleget, semmi más! Igaz, Eren? ~ Persze, hogy igaz. Nincs semmiféle "más" a levegőben.
Ismét csak kizökkent, kis milliomodik alkalomra a nagy elmélkedésemben. Egy öltönyös fószert emleget. A figyelemfelkeltésre azonnal tekintetembe zárom az illetőt, aki a játszótér másik oldalán lébecol. Felismerem.
Maradj itt!  – utasítom, miután az engem kihangsúlyozott mondatát kimondja a fülem mellett. Végre egy közös pont, amiben egyet tudok érteni vele. A pasas felé indulok, aki cselekvésemet követve ugyanúgy megindul. A találkozásunk hallgatag formában történik. Az én szemem az akta táskára siklik. Míg az övé a ruházatom belsejét nézegeti. Rögtön ezután átnyújtja nekem a táskát, én pedig szívélyes meghajlással adom érte a hálámat. Borum lelkesen hintázgat tovább. A lányt legalább 10 méterrel távolabb hagytam. Mikor az illető titokzatosan eltűnik az épületek takarásában, nyitom fel a fekete, bőr táskát. 10 millió jen. Meg vagyunk mentve!



&
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: 「modest girl & mafia guy」 •• 21st Március 2017, 15:56


Eren and Eun Yung


Ha valaki keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet.

Megszeppenve szippantom be az alsó ajkamat, majd érintem hozzá begörbített mutatóujjamat, ahogy bővebben kifejti mind azt amivel én is tisztában vagyok, csupán jobb szeretném mind ezt egy olyan ember szájából hallani, aki alaposabban átlátja a helyzetet és belát a színfalak mögé. Én jelen állás szerint csak egy peches kis nőszemély vagyok, akinek arról van csupán fogalma, hogy hatalmas a gond, de a valóság soha nem összeegyeztethető azzal, ami a filmekben is történik. Ott mindig lesz egy főhős aki megmenti a segítségre szoruló, szerencsétlenül járt főhősnőt, de a valóság ennél véresebb és komolyabb, nem mi, nem egy kegyes rendező írja a forgatókönyvet, sokkal inkább az élet és azok, akik nagyobb hatalommal bírnak. Az pedig nem én vagyok, ami annyit tesz, hogy bár életben akarok maradni, nincs rá garancia, hogy másnap tényleg a pihe ágyamban fogom kinyitni a szemeimet miközben kellemes, bársonyos paplanhuzat cirógatja a bőrömet. Kiszolgáltatott, szerencsétlen egy helyzet, meg kell hagyni. És az már biztos, hogy újra kell írnom a forgatókönyv azon részét, amit még én, mezei "játékos" befolyásolhatok. Valahogy közölnöm kel a kis őrangyalommal, hogy jobb lesz, ha egy ideig nem jár ezen a környéken, maradjon csak Rómában, ha pedig tiszta lesz körülöttem a levegő, akkor én magam megyek majd oda. Persze mind ezt virágnyelven fogalmazva, mert ha csak egyszer is kiejteném a számon, hogy "yakuza" vagy "nagy bajba kerültem", feltenne az első gépre, hogy hazaküldjön Seunghoz. Én pedig meg is érteném az aggodalmát, normális esetben én magam is ezt csinálnám, az első géppel repülnék amerre visz. De nem szeretnék felesleges problémát okozni Erennek se, ki tudja, hogy mivel vádolnák meg amiért úgy eltűntem mint a kámfor, fogalmam sincs mi minden miatt vehetnék elő. Ráadásul a terveimet meg akarom valósítani, kerüljön amibe kerül.
- Könnyen beszélsz úgy, hogy ebben élsz - jegyzem meg kislányos mosollyal, tekintetem pedig ez idő alatt Borumra siklik, mintha némán, mégis egyfajta jelzéssel próbálnám kitudakolni, hogy őt is hasonló sorsra szánták? Neki is olyan dolgokat kell majd csinálnia, mint amit Erennek? Elcsípni azokat a szerencsétlen lányokat, akik gyanús csomaggal érkeznek, mondván: biztos nála van ami kell! Persze, mert úgy működik az. Emeljünk ki valakit a tömegből találomra, mert meg nem erősített információk szerint ő az... szegény kisfiú - de egy olyan valaki, mint amilyen én vagyok, akinek az egész életében eddig az volt a legnagyobb nehézség, hogy ilyen-olyan módon megkönnyítse az anyja utolsó néhány hetét, nem kifejezetten arra szakosodott, hogy az ehhez hasonló, akciófilmbe illő jeleneteket tudja profi módján kezelni. Eleve új, ismeretlen terepen vagyok, ahol ráadásul olyan fickókba bukkantam, akiknek normális esetben is keleten lenne a helyük. De nem, itt lézengenek egymás hegyén-hátán, én pedig belesétáltam a csapdájukba. Ha a helyembe gondolod magad, te mit csinálnál? Szerintem te se tudnád csak úgy félvállról venni vagy sóhajtozva elfogadni, hogy "ez van, majd lesz ahogy lesz...". Persze, nyilván így kellene és nem túlgondolni mindent, de jelenleg még nem sikerül. Majd ha pihentem és kialudtam magam ami valószínűleg nem fog megtörténni mert attól rettegnék, hogy mikor bukkan fel egy baltás gyilkosm talán elfogadom a sorsom - érezheti a hangomban rejlő pillanatnyi pánikot, mely annál inkább válik nyilvánvalóvá és emelkedetté, ahogy haladok előre a hosszúra nyúló monológomba. Ez idő alatt nekem is van lehetőségem arra, hogy jobban belegondoljak a történtekbe. Nem kellett volna, hiszen száz szónak is egy a vége: nem akarok meghalni!
Túl sok dolog van még az életemben amit nem fejeztem be, sőt amibe bele se kezdtem még, de a nagyra törő terveim legelsői között szerepet. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy veszett fejsze nyele és ez már csak egyfajta reménykedés marad, hiszen Erenen is erőteljes kettősséget látok. Egy kelletlen bizonytalanságot, mintha nem tudná, hogy mit akar csinálni, mintha nem látná ő se az út végét, hogy hova fog ez kilyukadni? Megértem. De ugyan akkor a kényszer szaga is meglehetősen elködösít mindent. Kényszer, hogy odafigyeljen rám és hiszem, hogy ez áll a vacsora mögött is. Na meg a férfi gyomor. Éhenkórászok!
- Úgy nézek ki, mint aki bárhova is képes lenne elmenni? - hüledezek egy-két gyors pislogás között, s pont mint akit a talajhoz szögeztek, de minimum ideragasztottak, tökéletes mozdulatlanságban nézem végig ahogy Eren eltávolodik tőlem - ezzel minden biztonságérzetem szertefoszlik - majd megközelíti az öltönyös fickót aki jól láthatóan nagyon is tisztában van azzal, hogy kit keres és miért keresi. Mondjuk a másik se úgy néz ki, mintha teljes tudatlanságban szenvedne, én vagyok az egyedüli akinek fogalma sincs arról, hogy ezek honnan tudják, hogy egymáshoz van közük? Mondjuk... ha jobban belegondolunk, tökéletesen tükrözi a jelenet a filmekben lejátszódó "cseréket". A semmiből felbukkan X, hogy a jelenlévő Y megkapja azt a titkos és kérdéses csomagot, ami miatt az egész galiba bekövetkezett. De, hogy mi zavar mégis? Hogy mindig ezután jön a nagyobb baj, s épp ezért vetek egy gyors pillantást a közegemre, mintha attól tartanék, hogy valaki rám leselkedik valahonnan.
Mire kettőt pislogok és ismét Eren tarkóját figyelem, a férfi már nincs sehol. Hüledezve, elkerekedő szemekben pillantok körbe és nyújtogatom a nyakamat minden bokor irányába, mintha abban bíznék, hogy ott majd meglátom, de mintha legalábbis egy UFO lenne, amilyen gyorsan érkezett a semmiből, pont ugyan olyan gyorsan tűnik el ugyan oda. A semmibe. Én pedig botladozva teszek néhány lépést először Borum irányába, de végezetül mégis Eren irányába visznek a lábaim.
- Remélem valami megnyugtató hírrel fogsz a nap folyamán először szolgálni - hangom lehetetlenül halk és reménykedő, barna íriszeim pedig egy pillanatra se tévesztik szem elől a kezében lévő táskát. Mintha az életemet tartaná a kezei között, úgy vonzz a sötét darab. És bármennyire is várok arra a bizonyos megnyugtató hírre, nem tudnám megmondani azt, hogy minek örülnék a legjobbnak? Ha azt mondaná, hogy a továbbiakban még élveznem kell  a "vendégszeretetét", vagy ha közölné, hogy többet nem fogom látni, hiszen nincs már szükségem rá? Mert igen, szó se róla érezzem jelen állás szerint bármilyen nagy biztonságban magamat mellette, mégis van bennem egy kellemetlen, szúró érzés ami azt súgja, hogy bármennyire is akarok, nem örülhetek annyira a jelenlétének. Mert veszélyes, és ki tudja, hogy mire kérik a következő pillanatban? Talán engem kell majd a túlvilágra küldenie...


 Öltözet Words: 999  

Vissza az elejére Go down


avatar
Yakuza
Age :
25
Tartózkodási hely :
「Genova」
Hozzászólások száma :
70
Csoport :
「I'm Yakuza」

stivali italiani
Témanyitás Re: 「modest girl & mafia guy」 •• 15th Április 2017, 21:57


eren & eunyung

Teljesen mindegy, hogy véletlennek indult, vagy balszerencsének, vagy sorsnak. A különbség a minden és a semmi között mindig azon múlik, hogy ha ez lett volna, ha az lett volna.
1002 words

Az álom, amit készségesen adott közre Borum a lánynak. Az álom, amit szüntelenül újra és újra felelevenítek éjjelente...velejéig nyers. Az áldott momentum, mikor látom megfordulni de az arca homályos és kivehetetlenné válik már az első alkalommal….de az enyém is, vagyis azé aki rátekint, teljesen idegen. Ez az első kétségbeesés...majd a második...a legborzasztóbb az egészben. Zavar, hogy nem tudok következetesen rálátni az agyam által vetített víziókra...s a lány épp csak szembe fordul de a következő pillanatban már vér telíti ki a selyem anyagot rajta. Előrejelzés nélkül kap egy golyót a bal vállába...majd a pillanatnyi sokk miatt átzuhan a korláton és beleesik a folyóba. Csupán ennyi…és a történet folyamatosan halad, igaz töredékekben...de minden hónap első felében egy kicsit többet kapok ebből a fiktív sorozatból. Most már tudom, hogy lezuhan és én – vagy ő – semmit sem tesz ellene. Ezer és ezer kérdést okoz ez nekem minden ébren töltött éjjelen. Borum feltételezése pedig alaptalan...miért pont ő jutna eszébe mikor az álom teljes egésze ismeretlen? Miért pont ő lenne az, aki kiteljesíteni a homályos részeket? Miért lőnék le ha semmit sem követett el érte? A kérdés nem miért, hanem hogy kiért? Értem? Ez csak egy feltételezés...de mi van ha mégis? Ha ez a köttetett egyesség veszélyes övezetbe keveri? Még él a vérdíj...és én egy rohadt percre elhittem, hogy lépéselőnyben vagyok az itteni maffiával szemben? Itt van a kezemben a szabadságunk kulcsa, én még sem érzem úgy hogy ezzel minden probléma meg van oldva. Hiába a táska, azt még idő előtt le kell szállítani a jogtalan tulajdonosoknak. Személyesen, és tanú hiányában. Tanú.
Hátranézek, csupán csak annyi ürüggyel, hogy megbizonyosodjak készen áll még egy véres feladatra. De a pillantásom neheztelést keltő és bűntudattal teli, ígyhát inkább úgy döntök hagyom a felesleges gyötrelem keltő jelzéseket. Immáron Borumra nézek, akinek – a pillanat enyhítésének érdekében – irigyelni kezdem gondtalan életét. ,,Egy bátty inkább legyen mérges mint irigy saját vére iránt.” Apám szavai hiába törik meg szélhámos oldalam...nem tudom mosollyal a számon ezt végig csinálni. Annyi élet küzdte magát az eredménytelenség fokára...hogy azt a létező összes gyónási forma sem tudná feloldani bűnös lelkemről. Csak azért hogy két ember élhessen...meghalt legalább kétszáz ember. A százszorosa! Ennyi életet kellett meghazudtolni, befolyásolni, a magunk fajtákra formálni. Valódi vérveszteség! S én...én már csak annyira érzem magamat vétkesnek, hogy kerülöm a tükörképemet. Mert félek, hogy ha találkozik vele a tekintetem nem látok mást csak a fortyogó láng tengert körülöttem.
Mi? … – most az egyszer megtört bennem a kimért éberség, a berögzült körültekintés ahogy a lány megszólít és gyanútlanul mellém ér. Elapad bennem a vér, de még a megszólalás is sivatagi szomjúságot kelt a torkomban. Jó hír? Létezik egyáltalán bármely helyzetben jó hír? Tudom a lehetőségeimet...mindössze két variáns. A boldog tudatlanság és a gyötrelmes igazság főcímével. Az első verzió mindkettők számára enyhítőbb, de nagyobb fájdalommal jár a későbbiekben mikor már abszolút meghazudtoljuk, hogy valaha ismertük mi egymást. A második választás ennél kevesebb gyötrelmet tartalmaz a jövőre nézve, de miért válna könnyebbé ha az eleje kőkeményebb mint az bárki gondolta volna? Szívem szerint nem válaszolnék a kérdésére...de tudom ez is jogtalan lenne tőlem. S ilyen helyzetekben az embernek igenis köteles jogszerűen eljárnia...mégha a helyzet olyan kilátástalan is mint a fejében zavarosan terjengő gondolatok. De létezik egy harmadik megoldás is. Egy utolsó mentsvár, amit még a profik is nehezen alkalmaznak a posztjukban. Tudván mennyi zűrt okoz még ennél a zűrzavarnál is. Az érintett félnek. Az eddigi kivételesen átaludt éjjelek végleg megszűnnek. S ha eddig a tükör jelentette a legnagyobb félelemet, nem kell több és már minden felület félelem tárgyává válik. Bármi ami visszatükrözi e romlott küllemet. Bármi...de a legfájdalmasabb mind közül az emlékezés. Amit semmilyen szer, méreg vagy kellék nem tud meg nem történté tenni. S lassan ráeszmélek az álom üzenetére...lassan megértem miért tartott eddig öntudatlanságban.
Nem feledkeztem meg a kérdésről, ahogy a lányról sem...pontosan azért terelem figyelmemet az öcsémre, hogy egy perc erejéig is de megörökítsem ezt az érzést. Ezt a nyugodt és békés érzést. Ezt a kellemes látványt, ahogy az öcsém hintázik. Ahogy a lány eleget tesz női mivoltjának ismérveiről. Ahogy fogom ezt a táskát semmilyen gyanakvást keltő mozdulat nélkül. Mindaddig míg meg nem kapom azt a bizonyos vezényszót a tudatalattim legmélyéről. „Készen állok!
A nyugodt pillanatnak búcsút mondok, s a váltás töredékében tudatosan benyúlok a felsőm belső zsebébe. Miután rögtönzött mozdulatsorral előrántom az M34-es kézifegyveremet, amit ismételten józan állapotomban a frissen elárult célpontra szegezek. A látvány ösztönös kétségbeesést kelt, de én még azt a könyörületességet sem adom meg. Azonnal leadok egy lövést, mely az egész városrészt akusztikusan megrengett. Borum cselekvése megszakad, mi több tiszta sírásba torkollik. Mikor a lány teste a zöld talajra érkezik, öcsém kiszakadt ordítással fut elébe. Ismét csak meggátolom a kegyelmet immáron öcsém részéről. Jogos cselekvéséből kirántom. Kezeimet a hasára kulcsolom majd saját erőből felemelem és elhurcolom az összeesett testtől.
Ne!! NEEEE! HYUNG!! NE – kiabálja torka szakadtából, mire én nagyobbat szorítok kezeimmel a hasán.
Meghalt!! Már nem tehetsz semmit!! – magyarázom ki a képtelennek hitt cselekményt a füle mellett, noha jól tudom ezzel az indokkal még mindig megmagyarázatlan az ami történt. Olyannyira érhetetlen, hogy ütlegelni kezd, lábszáron rúg jó párszor mialatt én továbbra is hátrálok a mozdulatlan testtől. Ha a golyó eddig nem ütött volna minden emberben egy plusz adag szívdobbanást, akkor a kínzó sikítás és sírás megtette a hatást. Az utcára néző faablakok azonnal kinyílnak. Egy olyan épület sem marad ahol az ott élők szeme az elkövetett gyilkosság áldozatára nem fordulna. Borum pedig továbbra sem ért semmit...nem is kötelessége tudni mit miért tesz a tulajdon bátyja. Az erőszakos viaskodás továbbra sem szűnik általa. De a helyzet kicsit megenyhül mikor sikerül egy kezemmel leinteni egy jó ideje rostokoló taxit. Tartozás nélkül beültetem a mintsem értő félt a járműbe, míg én kiadom az utasítást és a megnevezett címet a taxisofőrnek. De még a jármű indulásának percében megkapom az első ráébresztést…
Mit tettél Hyung! – a kocsi végül elhalad előttem, de öcsém könnyek teli képe ott marad. Az emlékezetemben. Zsebre vágom hát a kezeimet, és úgy hagyom el a saját kezem által bemocskolt tetthelyet mintha Isten jól végezte volna dolgát. De a talány végre teljes! Ez volt az álom. Én voltam az, aki lelőtte a lányt.  



&
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: 「modest girl & mafia guy」 •• 16th Április 2017, 00:38


Eren, Aidan & Eun


Ha valaki keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet.

Mit tettem? Mibe keveredtem? Másodpercek tört része alatt jut el a tudatomig a felismerés, ahogy a kezében megcsillanó fegyver csövével nézek vésztjóslón farkasszemet. Időm sincs arra, hogy valós meglepetés, vagy épp félelem kerítsen hatalmába... képtelen vagyok megijedni, és nem is akarok, hiszen hinni akarok ebben a srácban. Hinni és remélni, hogy annak amit tesz, oka van. Hogy majd a jövőben, miután már belefáradok az utálatába és abba, hogy sebet ejtett a testemen és képes volt mind idáig maga mellett tartani csak azért, hogy aztán undorodó fintorral belém rúgjon, emlékeztethetem magam arra, hogy nem rossz ember. De mégis milyen ember az olyan, aki a saját testvére szeme láttára öl meg valakit?
Őszintén bíztam  abban, hogy ez a srác nem olyan, mint amit mutatni enged magából, hiszen láttam őt, hogy bánik az öccsével, hogy milyen végtelen szeretetet érez iránta. Mint ahogy láthattam szemeiben az elszántságot és a tenni akarást csak, hogy Borumnak jobb legyen, könnyebb dolga az élet elviselése terén, hiszen ő se hibátlan. Ezek a fiatal fiúk hatalmas gondokkal küzdenek, én pedig belekeveredtem a világukba. Rosszkor voltam rossz helyen aminek most meglett a böjtje, pedig te jóságos ég, mennyi de mennyi tervem volt még az életben?! Mennyi mindent meg akartam csinálni, többek között üzenetet és képeket küldeni Seungnak, hogy ő is lássa, milyen csodálatos helyen vagyok. El akartam menni Velencébe. Látni akartam Milánót, és újra Rómát. Cukkolni egy kicsit Mr. Tip-top uraságot, látni ahogy a kemény vonásai ismét gyermeteg szórakozottsággal lágyulnak el. Kai vidám tekintetét mikor az állomáson integetve jelzi magas alakjával, hogy hova is kellene kikecmeregnem a hatalmas tömegből. Most viszont jelent állás szerint úgy érzem, hogy nem is a bátyám van a legnagyobb bajban odahaza, mint katona. Nem ő az, akinek igazi félnivalója van az északi rokonok miatt, amiért újra és újra fenyegetőznek és nem csak a mi, de a világ más nemzeteinek irányába is. Seung férfi, egész életében a sajátjainak védelmét, a tiszteletet és a határozottságot tanították neki. Azt, hogy majd eljön az idő, mikor fegyvert fog fogni még ha csak kiképzések erejéig is, rosszabb esetben pedig valóban vért ontani. De én még nem találkoztam ezzel a veszedelemmel, és nem is akartam. Éreztem már fájdalmakat, csapódott rá az ujjamra ajtó, vágtak már tarkón sőt, estem le fáról is, ami miatt eltört a karom. De azt hiszem, hogy az, amit a lövés után érzek, ahhoz nem hasonlítható egyik se... ez megsokszorozza, megduplázza mindazok fájdalmát, s bár azon alkalmakkor elég időm volt arra, hogy felfogjam mi történt és mérlegeljem, milyen mértékű fájdalmat érzek, most nincs. Csak a nyilalló, szúró majd tompa, lüktető érzés marad, a bizonytalanság és a kétségbeesés miként a szám széle megremeg és a reménykedő tekintet mellyel eddig Eren arcát néztem, elhal. Helyét félelem, értetlenség veszi át, hiszen nem vagyok képes mérlegelni. Nem érzem a tettek súlyát, azt, hogy mibe is keveredtem valójában. Csak és kizárólag édesanyám fáradt hangján érkező szavak lüktetnek az agyamban: "Ne menj Olaszországba!..."
Sajnálom anyu, nem akartam csalódást okozni... Abban viszont biztos vagyok, hogy itt a vége, s míg a félelemmel vegyülő kín torzítja el az arcomat, a szívem legbelül mégis megnyugszik, hiszen sikerül elhinnem, hogy újra találkozhatok  vele. Én, aki nem hisz a túlvilágban, a mennyországban  most mégis bízok, hiszek abban, hogy anya valahol vár, én pedig újra láthatom. De mi lesz azokkal akik még élnek és szeretnek? Mit fognak szólni? Mindig is tudták, hogy szerencsétlen vagyok és rémesen ügyetlen, de nyilván még náluk is kiverné a biztosítékot az, hogy most teszem be a lábam végérvényesen az országba, de már a temetés időpontját kell megvitatni csak, mert rosszkor voltam rossz helyen. Ezek után mi marad? Majd ücsörgök a kis felhőcskémen karba tett kezekkel és azt figyelem, ahogy szentségelnek és morognak, milyen szerencsétlen életet éltem?
Mi lesz a bátyámmal? Neki már csak én vagyok... nem halhatok meg... most nem...
Mégis érzem, ahogy a forró vér lassan átáztatja a ruhámat. Még van egy pillanatnyi időm, hogy a mellkasomhoz emeljem a kezemet s ujjbegyem végén vöröslő nedűvel nézzek fáradtan farkasszemet, és csak azután hallom meg, ahogy Borum kétségbeesetten, már-már hisztérikusan hadakozik a bátyjával, mikor a talaj kicsúszik a lábaim alól.
~ Gyere vissza... gyere vissza és mond, hogy nem lesz baj! Könyörgök... ~
Szuggerálom őt, de nem jön vissza. Nem magyarázza meg, hogy mit miért tett, hogy van-e ennek egyáltalán értelme. Csak a félelem marad és a ténye annak, hogy egyedül halok meg. Anyunak legalább ott volt Seung és persze én. Mellette lehettünk, foghattuk a kezét. De az enyémet ki fogja? Korábban egy idős, bölcs úr mondta, hogy "...nem az számít, hogy hány barátod van. Nem számít az sem, hogy kik állnak melletted az életed során. Csak azok fognak számítani akik a halálos ágyad mellett is veled lesznek és biztosítanak afelől, hogy amíg éltél, szerettek...".
Nekem pedig csak a keserű ténye jut annak, hogy egy gyilkos hátát figyelem, miként az elvégezve a munkáját hátra hagy egy játszótéren, hogy azok a szerencsétlen gyerekek akik legközelebb idejönnek, kellőképpen sokkot kapjanak. Talán nem emiatt kellene most aggódnom, de jelen állás szerint jobb dolgom sincs, mint elmerengeni a helyzetemen, az élet nagy dolgain, és alulról szemlélni a világ gyönyörű képét. A világoskék eget, a mosolygó Napot, aminek kellemes melegét már nem érzékelem a bőrömön, sokkal inkább a helyét átváltó, kényelmetlen hideget, ami nyilván a sokknak tudható be... ugye gyorsan vége lesz?


 Öltözet Words: 871  

Vissza az elejére Go down


avatar
Yakuza
Age :
25
Tartózkodási hely :
「Genova」
Hozzászólások száma :
70
Csoport :
「I'm Yakuza」

stivali italiani
Témanyitás Re: 「modest girl & mafia guy」 •• 16th Április 2017, 10:07



Folytatás [itt] !


Játéktér felszabadult!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Sponsored content


stivali italiani
Témanyitás Re: 「modest girl & mafia guy」 ••


Vissza az elejére Go down
 
「modest girl & mafia guy」
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Stivali Italiani :: Genova :: Közterületek, kikötök :: Közeli játszótér-
Ugrás: