「modest girl & mafia guy」

A félelem vasmarka nem enged akkor se a szorításán, mikor a barátságos kis cukrászdában ücsörgünk egy négyszemélyes mokkázó asztal körül, ki-ki a maga édességét majszolgatva. Tisztában vagyok azzal, hogy mibe csöppentem, hiszen odahaza is számtalan alkalommal volt már szó a maffia befolyásáról és arról, hogy miféle galádságokra képesek csak azért, hogy mellüket döngetve hozzák mások tudtára hatalmas erejüket és veszélyességüket. Nem egy emberről hallottam már, hogy csak azért nem engedték neki a katonaságban való részvételt, mert túl sok tetoválás tarkította a testét ami arra engedett következtetni, hogy köze van a maffiához. Egy efféle deformált világ képe és szerepe pedig aligha kedvezne a haderőnek... mégis akkoriban csak egy rémmesének tűnt az egész, minden róluk hallott történet mesének, hogy aztán legendaként és mítoszként terjedjen tovább családok között. Most viszont a véres valóság vált belőle, mikor már nem szájhagyomány útján terjed az ige, hanem én vagyok az egyik messze, de a horizonton már felbukkanó apró kis pont, aki innentől kezdve bármikor veszélybe kerülhet. Anyu korábban megmondta, hogy ne hajszoljam az álmait. Ne akarjam mind azt megvalósítani, amit elterveltem, ne fényképezzem újra a műveit még akkor se, ha álmaim egyikének kiáltottam ki. Még mindig emlékszek a szavaira, ahogy remegő ajkakkal de határozott tekintettel simította az arcomra hűvös, egészen hideg tenyerét: "Eun, ezt az álmot el kell engedned. Nem követheted azt, amit én, mert az már rég nem a te álmod! Ne evezz olyan vizekre ahol megsérülhetsz, vagy felesleges fejfájást, aggodalmat okozol a testvérednek. Légy jó, és csináld azt amit a legjobban tudsz. Élj boldogan és mosolygósan itt Keleten, vagy Amerikában! De ne menj Olaszországba! Keress új álmot és azt váltsd valóra, de ne egy haldokló emberét, had maradjon az az övé, múljon el vele..."
Én pedig akkoriban még nem értettem a mögöttes szándékot. Egyfajta dac volt bennem, mert féltem, hogy nem lát rá alkalmasnak, esetleg féltékeny amiért nekem még lehetőségem lesz látni mind azt a csodát, ami neki már nem adatik meg többet. Most pedig néhány évvel idősebb és tapasztaltabb, ráadásul rémeket látott fejjel megtudom érteni, hogy mire gondolt akkor és itt szégyellem össze magam mind ahányszor megmerítem az ezüstözött kiskanalamat a pohárka aljában lévő tejszínes krémben.
Úgy kiszeretném mondani, hogy "sajnálom!". Őszintén bocsánatot szeretnék kérni anyutól amiért kicsinyes és gyerekes voltam. Azért, mert egyszerűen képtelennek láttam a jó szándékot és az anyai szeretetet, óvást látni a szavai rejtekében, helyette pedig sértetten legyintettem majd elvonultam a halálos ágyától abban bízva, hogy később ő kér bocsánatot, amiért arra kért, amire. Azt vártam, hogy újra a nevemen szólítson és behívjon magához, de nem maradt belőle semmi csak egy halk sóhaj, miközben a fivérem ujjai a kézfejemre simultak és a testvériségének, a szeretetének minden erejével és pozitív erejével megszorította a kezemet ezzel is jelezve, erősnek kell maradnom. Próbáltam az maradni, ő pedig soha, egyszer sem említette és nem is hibáztatott azért, mert nem tudtam anyutól elköszönni és úgy váltunk el egymástól, ahogy. Nem haragban és nem gyűlölettel. Sokkal inkább úgy, ahogy az egész életemet leéltem mellette. Hadakozva a gondoskodó szavaival szemben, miközben bár látta rajtam a sértettséget, mégis szórakozottan és remélve nézett utánam, miközben felszegett fejjel, ide-oda ringó csípővel és a hátamat simogató sötét hajzuhataggal eltávolodtam. És az a baj, hogy örökre...
Elképzelni se tudom, hogy miként kérnék tőle most bocsánatot és mondanám neki azt, hogy minden félelme beigazolódott mert jelen állás szerint egy nehezen kontrollálható gyerekkel és annak ijesztő természetű bátyjával ücsörgök nem csak egy cukrászdában, de még egy kisasztalnál is, hogy aztán miként együtt érkeztünk, úgy távozzunk is a nemrég látott játszótér irányába. Nem mondom, hogy kifejezetten tartok tőlük, de annyi biztos, hogy van bennem egy természetes bizonytalanság ami keveredik a kétségbeesés mumusával is. És ha már anyuhoz lenne egy-két szavam, kérdésem, úgy a sráchoz is. Annyi de annyi magamba fojtott kérdés kaparja a torkomat és nyomja a szívemet, hogy azt elmondani is képtelen lennék, de talán épp addig van rendben minden, míg nem hozakodok elő velük. Ki tudja, hogy milyen lavinát indítanék el egy óvatlan pillanatban hozzá szegezett kérdést követően? Az viszont tagadhatatlan, hogy egész idő alatt magamon érzem a pillantását. Paranoia lenne? Fogalmam sincs, de valamiért úgy érzem, hogy más is van a háttérben, mint a puszta ténye annak, hogy volt szerencsém belekóstolni - még ha csak néhány perc erejéig is - a maffia világába. Nem lenne kötelező azon gondolkoznia, hogy épp hol lenne nekem jó, igaz? Egyszerűen letehetett volna egy kisebb hotelnél, hogy onnantól kezdve oldjam meg magam, helyette mégis a biztonságom miatt emelt szót a beígért vacsora helyszínéről. Furcsa fazon...
Legnagyobb meglepetésemre óvatosan kérlel, hogy hagyjam abba azt amit csinálok. Először az ujjaimra siklik a tekintetem, melyek gyermetegen csipkedik és tekergetik sötét hajam rakoncátlan tincseit, de aztán bízva abban, hogy ez nem zavarhatja őt, rögtön az arckifejezésemre gondolok és a merengő tekintetemre, amivel hol a zöldellő pázsitot, hol pedig a hintában ücsörgő Borumot figyelem.
- Most a csomagom az mellékes, nincs benne semmi pótolhatatlan. A lényegesebb dolgok nálam vannak... de... légy velem őszinte, Eren! - fordulok vele szembe és bármennyire igyekeztem, hogy a hangom határozott legyen, most mégis inkább kérlelésnek tűnik és egy szánalomra méltó kislány könyörgésének, ami mondjuk egy külső szemlélőben is hasonló érzést kelthet, hiszen a magam százhatvan centijével valóban aprócska vagyok mellette. És ezen még a csizma sarka se segít.
- Nagy veszélyben vagyok?... tudod, van itt egy nagyon kedves barátom és ha találkozok vele, nem szeretném ha bajba kerülne. Márpedig valószínű, hogy találkozni fogok vele, mert két nap múlva értem jön Genovába - aggodalmasan csillanó tekintettel keresem a pillantását és várom azt a bizonyos őszinteséget, amire most szükségem van. Nem szeretném Kai-t bajba keverni a puszta jelenlétemmel, így ha azt mondja, hogy jobb lenne nem találkozni vele, akkor megfogadom a tanácsát - az nem érdekel, hogy engem milyen bajok érhetnek a továbbiakban, de nem akarom a saját szerencsétlenségem miatt mások kárát látni és veszélybe sodorni az életüket- vonom meg a vállam miközben zavarom egyik jól ismert jeleként a fülem mögé simítom sötét hajamat.
Következő nyers szavai hallatán rosszallóan vonom össze a szemöldökeimet.
- Tudtommal egyszer már mondtam, hogy buddhista vagyok! Semmi miatyánk...  a másik pedig, hogy soha nem fogom "kiaggódni magam". Egy aprócska aggodalomgombóc vagyok, aki... mostantól kezdve rettegni fog az öltönyös emberektől - ijedten rezzenek össze és kerekedne el a szemeim, mikor a játszótér túloldalán egy furcsa, tetőtől talpig egyenbe öltözött férfi alakjára siklik a pillantásom. Egyedül az aktatáskája az, ami némi nyugalommal hat rám, elvégre melyik bűnöző rohangálna fényes nappal ilyen táskával? Biztos csak egy ügyvéd... vagy politikus... az még jobb.
- És tudod mi a legelkeserítőbb? - nem várom meg, hogy reagáljon - az, hogy tőled mégse félek úgy, mint azoktól ott a reptéren, pedig biztos vagyok benne, hogy talán te jelented rám a legnagyobb veszélyt - hangom halk és beletörődő, mintha elfogadtam volna a sorsomat. Mert talán épp itt az ideje.

Megszeppenve szippantom be az alsó ajkamat, majd érintem hozzá begörbített mutatóujjamat, ahogy bővebben kifejti mind azt amivel én is tisztában vagyok, csupán jobb szeretném mind ezt egy olyan ember szájából hallani, aki alaposabban átlátja a helyzetet és belát a színfalak mögé. Én jelen állás szerint csak egy peches kis nőszemély vagyok, akinek arról van csupán fogalma, hogy hatalmas a gond, de a valóság soha nem összeegyeztethető azzal, ami a filmekben is történik. Ott mindig lesz egy főhős aki megmenti a segítségre szoruló, szerencsétlenül járt főhősnőt, de a valóság ennél véresebb és komolyabb, nem mi, nem egy kegyes rendező írja a forgatókönyvet, sokkal inkább az élet és azok, akik nagyobb hatalommal bírnak. Az pedig nem én vagyok, ami annyit tesz, hogy bár életben akarok maradni, nincs rá garancia, hogy másnap tényleg a pihe ágyamban fogom kinyitni a szemeimet miközben kellemes, bársonyos paplanhuzat cirógatja a bőrömet. Kiszolgáltatott, szerencsétlen egy helyzet, meg kell hagyni. És az már biztos, hogy újra kell írnom a forgatókönyv azon részét, amit még én, mezei "játékos" befolyásolhatok. Valahogy közölnöm kel a kis őrangyalommal, hogy jobb lesz, ha egy ideig nem jár ezen a környéken, maradjon csak Rómában, ha pedig tiszta lesz körülöttem a levegő, akkor én magam megyek majd oda. Persze mind ezt virágnyelven fogalmazva, mert ha csak egyszer is kiejteném a számon, hogy "yakuza" vagy "nagy bajba kerültem", feltenne az első gépre, hogy hazaküldjön Seunghoz. Én pedig meg is érteném az aggodalmát, normális esetben én magam is ezt csinálnám, az első géppel repülnék amerre visz. De nem szeretnék felesleges problémát okozni Erennek se, ki tudja, hogy mivel vádolnák meg amiért úgy eltűntem mint a kámfor, fogalmam sincs mi minden miatt vehetnék elő. Ráadásul a terveimet meg akarom valósítani, kerüljön amibe kerül.
- Könnyen beszélsz úgy, hogy ebben élsz - jegyzem meg kislányos mosollyal, tekintetem pedig ez idő alatt Borumra siklik, mintha némán, mégis egyfajta jelzéssel próbálnám kitudakolni, hogy őt is hasonló sorsra szánták? Neki is olyan dolgokat kell majd csinálnia, mint amit Erennek? Elcsípni azokat a szerencsétlen lányokat, akik gyanús csomaggal érkeznek, mondván: biztos nála van ami kell! Persze, mert úgy működik az. Emeljünk ki valakit a tömegből találomra, mert meg nem erősített információk szerint ő az... szegény kisfiú - de egy olyan valaki, mint amilyen én vagyok, akinek az egész életében eddig az volt a legnagyobb nehézség, hogy ilyen-olyan módon megkönnyítse az anyja utolsó néhány hetét, nem kifejezetten arra szakosodott, hogy az ehhez hasonló, akciófilmbe illő jeleneteket tudja profi módján kezelni. Eleve új, ismeretlen terepen vagyok, ahol ráadásul olyan fickókba bukkantam, akiknek normális esetben is keleten lenne a helyük. De nem, itt lézengenek egymás hegyén-hátán, én pedig belesétáltam a csapdájukba. Ha a helyembe gondolod magad, te mit csinálnál? Szerintem te se tudnád csak úgy félvállról venni vagy sóhajtozva elfogadni, hogy "ez van, majd lesz ahogy lesz...". Persze, nyilván így kellene és nem túlgondolni mindent, de jelenleg még nem sikerül. Majd ha pihentem és kialudtam magam ami valószínűleg nem fog megtörténni mert attól rettegnék, hogy mikor bukkan fel egy baltás gyilkosm talán elfogadom a sorsom - érezheti a hangomban rejlő pillanatnyi pánikot, mely annál inkább válik nyilvánvalóvá és emelkedetté, ahogy haladok előre a hosszúra nyúló monológomba. Ez idő alatt nekem is van lehetőségem arra, hogy jobban belegondoljak a történtekbe. Nem kellett volna, hiszen száz szónak is egy a vége: nem akarok meghalni!
Túl sok dolog van még az életemben amit nem fejeztem be, sőt amibe bele se kezdtem még, de a nagyra törő terveim legelsői között szerepet. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy veszett fejsze nyele és ez már csak egyfajta reménykedés marad, hiszen Erenen is erőteljes kettősséget látok. Egy kelletlen bizonytalanságot, mintha nem tudná, hogy mit akar csinálni, mintha nem látná ő se az út végét, hogy hova fog ez kilyukadni? Megértem. De ugyan akkor a kényszer szaga is meglehetősen elködösít mindent. Kényszer, hogy odafigyeljen rám és hiszem, hogy ez áll a vacsora mögött is. Na meg a férfi gyomor. Éhenkórászok!
- Úgy nézek ki, mint aki bárhova is képes lenne elmenni? - hüledezek egy-két gyors pislogás között, s pont mint akit a talajhoz szögeztek, de minimum ideragasztottak, tökéletes mozdulatlanságban nézem végig ahogy Eren eltávolodik tőlem - ezzel minden biztonságérzetem szertefoszlik - majd megközelíti az öltönyös fickót aki jól láthatóan nagyon is tisztában van azzal, hogy kit keres és miért keresi. Mondjuk a másik se úgy néz ki, mintha teljes tudatlanságban szenvedne, én vagyok az egyedüli akinek fogalma sincs arról, hogy ezek honnan tudják, hogy egymáshoz van közük? Mondjuk... ha jobban belegondolunk, tökéletesen tükrözi a jelenet a filmekben lejátszódó "cseréket". A semmiből felbukkan X, hogy a jelenlévő Y megkapja azt a titkos és kérdéses csomagot, ami miatt az egész galiba bekövetkezett. De, hogy mi zavar mégis? Hogy mindig ezután jön a nagyobb baj, s épp ezért vetek egy gyors pillantást a közegemre, mintha attól tartanék, hogy valaki rám leselkedik valahonnan.
Mire kettőt pislogok és ismét Eren tarkóját figyelem, a férfi már nincs sehol. Hüledezve, elkerekedő szemekben pillantok körbe és nyújtogatom a nyakamat minden bokor irányába, mintha abban bíznék, hogy ott majd meglátom, de mintha legalábbis egy UFO lenne, amilyen gyorsan érkezett a semmiből, pont ugyan olyan gyorsan tűnik el ugyan oda. A semmibe. Én pedig botladozva teszek néhány lépést először Borum irányába, de végezetül mégis Eren irányába visznek a lábaim.
- Remélem valami megnyugtató hírrel fogsz a nap folyamán először szolgálni - hangom lehetetlenül halk és reménykedő, barna íriszeim pedig egy pillanatra se tévesztik szem elől a kezében lévő táskát. Mintha az életemet tartaná a kezei között, úgy vonzz a sötét darab. És bármennyire is várok arra a bizonyos megnyugtató hírre, nem tudnám megmondani azt, hogy minek örülnék a legjobbnak? Ha azt mondaná, hogy a továbbiakban még élveznem kell  a "vendégszeretetét", vagy ha közölné, hogy többet nem fogom látni, hiszen nincs már szükségem rá? Mert igen, szó se róla érezzem jelen állás szerint bármilyen nagy biztonságban magamat mellette, mégis van bennem egy kellemetlen, szúró érzés ami azt súgja, hogy bármennyire is akarok, nem örülhetek annyira a jelenlétének. Mert veszélyes, és ki tudja, hogy mire kérik a következő pillanatban? Talán engem kell majd a túlvilágra küldenie...

Mit tettem? Mibe keveredtem? Másodpercek tört része alatt jut el a tudatomig a felismerés, ahogy a kezében megcsillanó fegyver csövével nézek vésztjóslón farkasszemet. Időm sincs arra, hogy valós meglepetés, vagy épp félelem kerítsen hatalmába... képtelen vagyok megijedni, és nem is akarok, hiszen hinni akarok ebben a srácban. Hinni és remélni, hogy annak amit tesz, oka van. Hogy majd a jövőben, miután már belefáradok az utálatába és abba, hogy sebet ejtett a testemen és képes volt mind idáig maga mellett tartani csak azért, hogy aztán undorodó fintorral belém rúgjon, emlékeztethetem magam arra, hogy nem rossz ember. De mégis milyen ember az olyan, aki a saját testvére szeme láttára öl meg valakit?
Őszintén bíztam  abban, hogy ez a srác nem olyan, mint amit mutatni enged magából, hiszen láttam őt, hogy bánik az öccsével, hogy milyen végtelen szeretetet érez iránta. Mint ahogy láthattam szemeiben az elszántságot és a tenni akarást csak, hogy Borumnak jobb legyen, könnyebb dolga az élet elviselése terén, hiszen ő se hibátlan. Ezek a fiatal fiúk hatalmas gondokkal küzdenek, én pedig belekeveredtem a világukba. Rosszkor voltam rossz helyen aminek most meglett a böjtje, pedig te jóságos ég, mennyi de mennyi tervem volt még az életben?! Mennyi mindent meg akartam csinálni, többek között üzenetet és képeket küldeni Seungnak, hogy ő is lássa, milyen csodálatos helyen vagyok. El akartam menni Velencébe. Látni akartam Milánót, és újra Rómát. Cukkolni egy kicsit Mr. Tip-top uraságot, látni ahogy a kemény vonásai ismét gyermeteg szórakozottsággal lágyulnak el. Kai vidám tekintetét mikor az állomáson integetve jelzi magas alakjával, hogy hova is kellene kikecmeregnem a hatalmas tömegből. Most viszont jelent állás szerint úgy érzem, hogy nem is a bátyám van a legnagyobb bajban odahaza, mint katona. Nem ő az, akinek igazi félnivalója van az északi rokonok miatt, amiért újra és újra fenyegetőznek és nem csak a mi, de a világ más nemzeteinek irányába is. Seung férfi, egész életében a sajátjainak védelmét, a tiszteletet és a határozottságot tanították neki. Azt, hogy majd eljön az idő, mikor fegyvert fog fogni még ha csak kiképzések erejéig is, rosszabb esetben pedig valóban vért ontani. De én még nem találkoztam ezzel a veszedelemmel, és nem is akartam. Éreztem már fájdalmakat, csapódott rá az ujjamra ajtó, vágtak már tarkón sőt, estem le fáról is, ami miatt eltört a karom. De azt hiszem, hogy az, amit a lövés után érzek, ahhoz nem hasonlítható egyik se... ez megsokszorozza, megduplázza mindazok fájdalmát, s bár azon alkalmakkor elég időm volt arra, hogy felfogjam mi történt és mérlegeljem, milyen mértékű fájdalmat érzek, most nincs. Csak a nyilalló, szúró majd tompa, lüktető érzés marad, a bizonytalanság és a kétségbeesés miként a szám széle megremeg és a reménykedő tekintet mellyel eddig Eren arcát néztem, elhal. Helyét félelem, értetlenség veszi át, hiszen nem vagyok képes mérlegelni. Nem érzem a tettek súlyát, azt, hogy mibe is keveredtem valójában. Csak és kizárólag édesanyám fáradt hangján érkező szavak lüktetnek az agyamban: "Ne menj Olaszországba!..."
Sajnálom anyu, nem akartam csalódást okozni... Abban viszont biztos vagyok, hogy itt a vége, s míg a félelemmel vegyülő kín torzítja el az arcomat, a szívem legbelül mégis megnyugszik, hiszen sikerül elhinnem, hogy újra találkozhatok  vele. Én, aki nem hisz a túlvilágban, a mennyországban  most mégis bízok, hiszek abban, hogy anya valahol vár, én pedig újra láthatom. De mi lesz azokkal akik még élnek és szeretnek? Mit fognak szólni? Mindig is tudták, hogy szerencsétlen vagyok és rémesen ügyetlen, de nyilván még náluk is kiverné a biztosítékot az, hogy most teszem be a lábam végérvényesen az országba, de már a temetés időpontját kell megvitatni csak, mert rosszkor voltam rossz helyen. Ezek után mi marad? Majd ücsörgök a kis felhőcskémen karba tett kezekkel és azt figyelem, ahogy szentségelnek és morognak, milyen szerencsétlen életet éltem?
Mi lesz a bátyámmal? Neki már csak én vagyok... nem halhatok meg... most nem...
Mégis érzem, ahogy a forró vér lassan átáztatja a ruhámat. Még van egy pillanatnyi időm, hogy a mellkasomhoz emeljem a kezemet s ujjbegyem végén vöröslő nedűvel nézzek fáradtan farkasszemet, és csak azután hallom meg, ahogy Borum kétségbeesetten, már-már hisztérikusan hadakozik a bátyjával, mikor a talaj kicsúszik a lábaim alól.
~ Gyere vissza... gyere vissza és mond, hogy nem lesz baj! Könyörgök... ~
Szuggerálom őt, de nem jön vissza. Nem magyarázza meg, hogy mit miért tett, hogy van-e ennek egyáltalán értelme. Csak a félelem marad és a ténye annak, hogy egyedül halok meg. Anyunak legalább ott volt Seung és persze én. Mellette lehettünk, foghattuk a kezét. De az enyémet ki fogja? Korábban egy idős, bölcs úr mondta, hogy "...nem az számít, hogy hány barátod van. Nem számít az sem, hogy kik állnak melletted az életed során. Csak azok fognak számítani akik a halálos ágyad mellett is veled lesznek és biztosítanak afelől, hogy amíg éltél, szerettek...".
Nekem pedig csak a keserű ténye jut annak, hogy egy gyilkos hátát figyelem, miként az elvégezve a munkáját hátra hagy egy játszótéren, hogy azok a szerencsétlen gyerekek akik legközelebb idejönnek, kellőképpen sokkot kapjanak. Talán nem emiatt kellene most aggódnom, de jelen állás szerint jobb dolgom sincs, mint elmerengeni a helyzetemen, az élet nagy dolgain, és alulról szemlélni a világ gyönyörű képét. A világoskék eget, a mosolygó Napot, aminek kellemes melegét már nem érzékelem a bőrömön, sokkal inkább a helyét átváltó, kényelmetlen hideget, ami nyilván a sokknak tudható be... ugye gyorsan vége lesz?