Yoon Seok && Alain

Stivali Italiani

Üdvözlünk titeket Olaszországban, a maffia főhazájában. Oldalunk fórum alapú szerepjáték, szeretettel várunk minden erre tévedőt!
 

Share | 
 

 Yoon Seok && Alain

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar
Law & Justice
Age :
27
Hozzászólások száma :
11
Csoport :
fegyveres erők

stivali italiani
Témanyitás Yoon Seok && Alain •• 6th Május 2017, 16:51


slow down, take a second, refine and trust your instincts, broken down to one thing, survive
Kevés olyan dolog volt, ami jobban irritálta volna Alain Jeremy Woodrow-t, mint az, amikor a rendőr-kapitányságok ide-oda passzolgatták őt maguk között, mintha csak egy labda lett volna, amit odébb lehetett rúgni, mikor fölöslegessé vált. Valahol mélyen gyűlölte minden munkatársát ezért, hiszen tudta, ha csak egy közülük is szólt volna néhány szót az érdekében, most nem kellene Genovában lennie és az ottani archívum rendezetlen mappái között keresni azt a néhányat, amikre szüksége volt.
Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha az itteni archivisták legalább annyi figyelmet szenteltek volna a koszlott mappáknak az előző évtizedekből, mint amennyit a dobozos fánkjaikra fordítottak; különösebben fel sem figyeltek rá, mikor az igazolványát az arcukba tolta és eléjük tette az asztalra a gyűrött engedélyét arra, hogy az itteni archívumot is végigböngéssze - de erre csak egy vállvonással reagált, mondván, hogy nem beszélgetni jött ide, hanem dolgozni.
Csak néhány aktát kellett volna átnéznie; feljebbvalói szentül hittek abban, hogy pár óra alatt megjegyez belőlük minden fontos információt anélkül, hogy engedélyt kellene kérnie a lemásolásukra; hiszen nyílt titokként keringett az információ, hogy Alain Jeremy Woodrow bármit megjegyez, amennyiben elég sokáig nézi a szavakba rendezett betűhalmazokat - az már teljesen más kérdés volt, hogy érdekelte-e őt az adott dolog annyira, hogy azt megjegyezze. Ez a gyilkossági ügy épp nem izgatta; fel kellett áldoznia a szabad hétvégéjét arra, hogy Genovába utazzon és ott konzultálja az ügyeket egy nyomozóval, akivel korábban már dolgozott együtt pár ügyön, de akinek nevét bármennyire is igyekezett, nem tudta felidézni magában.
Unott arckifejezéssel nézegette a koszos kartonokat, keresve rajtuk a megfelelő dátumot, de mintha csak az összesről lemaszatolta volna valaki azt, amit keresett; a fekete filccel felfirkált számok el voltak mosódva, jócskán megnehezítve ezzel a dolgát abban, hogy megtalálta annak a bizonyos, tizenhárom évvel ezelőtti ügynek az aktáját, amit keresett. Abból, amit tudott, annak idején ezt az ügyet nem zárták le; de mivel a gyilkosságok sorozatának hirtelen szakadt vége, az akták is egyik napról a másikra végezték az archívumban, mintha mindenki megfeledkezett volna a szinte már rituálisnak titulálható gyilkosságok egész szériájáról és arról a hét fiatal lányról, akiknek valami őrült még életük alatt, érzéstelenítés nélkül metszette ki a méhét, benne a pár hónapos gyermekeikkel. Bár nem rajongott a kölykökért, valamiért mégis kirázta a hideg, mikor erre gondolt; látta a fényképeket a helyszínelésről és szinte érezte is a rothadó hús szagát a fülledt, nyári melegben; nem egyszer köszöntötte már újra a reggelijét emiatt, hogy rosszkor tértek vissza hozzá ezek a gondolatok, a képek, a gondolatok. Ilyenkor mindig elgondolkodott azon, miért is választotta a rendfenntartási pályát; hiszen már a rendőrakadémia is kínszenvedés volt számára, nem beszélve arról, hogy egészen a mai napig diszkriminálták őt amiatt, hogy sosem került aktív szolgálatba annak ellenére is, hogy jobb rendőr volt, mint azok többsége, akikkel együtt dolgozott. Valamiért sose kedvelték; az okát is ismerte ennek, de reménykedett még egy ideig naivan, hogy legalább majd a szakmai hasznát figyelembe veszik... De nem, nekik meg kellett őt fosztaniuk az egyetlen szabad hétvégéjétől és elküldeni őt Olaszország másik végébe egy tucatnyi, több éves aktáért abban a reményben, hogy majd azok új fényt vetnek az ügyre, amin az ő őrse dolgozott.
- Lófaszt, azt. - Morogva dobta félre az utolsó kartont, ami a katalógus szerint az általa keresett időszakból származott és amiben csakúgy, mint a korábbiakban, szintén nem talált semmit; sokkal egyszerűbb lett volna, ha a fentebb emlegetett nyomozó feltűnt volna a láthatáron, mert biztos volt benne, hogy ő jobban eligazodna ebben a rendetlenségben, mint Alain valaha is fog... De annak ellenére, hogy korábban felhívta és megbeszélte vele az időpontot, mikor találkozzanak, ő sehol sem volt és ez bőven elég volt ahhoz is, hogy hősünk kedvét is elvegye a további keresgéléstől.
Hogy mit csinálhat egy vendégségben lévő rendőr egy szinte teljesen idegen rendőrőrs archívumában, amikor épp nem tud mit kezdeni magával? Ez volt életének legnagyobb kérdése; ha korábban gondolt volna erre és magával hozta volna a laptopját, elüthette volna az idejét azzal, hogy valami ésszerű ajándékot keressen a lakótársának a huszonhatodik születésnapjára; hiszen virágot venni nem volt értelme, vacsorázni nem vihette, mert azt már ellőtte a múlt évben, ráadásul a feladatát tovább nehezítette az, hogy fogalma sem volt, mi nem sértené meg a vak fiút. Évek óta senkihez nem állt annyira közel, mint hozzá és nem akarta őt elüldözni magától még messzebb, mint amennyire elsodorta őt tőle az eddigi viselkedése, amit az elmúlt hetekben produkált. Néha elgondolkodott azon is, hogy talán be kellett volna őt avatnia életének bizonyos részeibe, amikről eddig senkinek sem beszélt, de aztán elvetette az ötletet; hiszen ha hangosan kimondta volna azt, hogy olyan tartozása van a Russij Gedushka irányában, ami mindkettejüket a mélybe húzhatná - persze azzal minden bizonnyal teljesen elásta volna magát a szemeiben és elismerte volna azt is, hogy életének irányítása már egy ideje kiesett a kezei közül, mintha csak egy vadul vágtató ló hátán ült volna, amiről le sem lehetett ugrani.
Így viszont, szórakozás hiányában nem látott jobb megoldást, mint leülni az egyik polcsor aljába és olyan lelkesedéssel lapozgatni az egyik kezébe akadó aktát, mintha csak legalább a Szürke ötven árnyalatát olvasta volna; egy prostituált gyilkosságáról szólt az ügy, akit valaki megfojtott szex közben, aztán még egyszer megerőszakolta a holttestet; semmi különleges, a tettest elfogták pár nap után, amit apró, kézzel írt lábjegyzet formájában talált meg az utolsó papírlapon. Egyszerű és nagyszerű ügy volt 1998 augusztusában; és legalább ugyanannyira unalmas is abban a pillanatban, amikor ő olvasta a koszlott lapokat. Igazából felhívta volna a nyomozót, hogy merre jár, de nem akarta felhívni magára az archivisták figyelmét - nem mintha foglalkoztak volna vele, de jobb volt így, hogy nem is figyeltek a létezésére, mintha a szemük sarkából mindvégig figyelték volna. Bár az senkinek sem tűnt volna fel, ha elvesz néhány, régi aktát olyan tizenhét évre korábbról, nem?
Gondolatmenetét léptek zaja zavarja meg; még csak nem is gondolt arra, hogy valaki erre keveredne, aki nem a nyomozó, de ezek a léptek határozottan nem voltak az övéi... Vagy ha mégis, volt bennük valami idegen, amire korábban nem figyelt fel; de ez nem jelentette azt, hogy megláthatta azt a káoszt, amit Alain Jeremy Woodrow alig másfél óra kutakodás alatt csinált; és nem törődve azzal, hogy még nagyobb rendetlenséget csinál ezzel az aktákban, véletlenszerűen kezdte el tuszkolni őket a kartonokba és pakolta őket vissza a polcra, mintha korábban hozzájuk se ért volna. Bevallása szerint ezt elég jól csinálta; valamennyire sikerült is rendet csinálnia, mire a férfi befordult a polc végén és ő végül szemtől szembe találta magát vele.
Tévedett. A nyomozó volt.
- Elkéstél. - Nem törődve azzal, hogy rangban magasabban állóval beszél, tegezte őt le, mintha csak régi barátok lettek volna; de a nyomozó úr túl hivatalos volt számára, a nevére viszont nem emlékezett; így csak igyekezett eljátszani, hogy teljesen ura a szituációnak, miközben az egyik polcnak támaszkodott, szeme sarkából még így is fürkészve a kartonokat, abban a reményben, hogy valamelyikben megleli azt, amit keresett.
BY MITZI
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: Yoon Seok && Alain •• 8th Május 2017, 17:08


Alain and Yoon Seok

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy nem szeretem Genovát...
- Oh, Kim nyomozó! Azt hittem, hogy soha nem látom újra...! Hány éve is már, hogy nem találkoztunk? - mintha legalábbis fejenként száz-száz évesek volnánk.
- Jó lesz az két hónapnak is, nyomozó.
És főleg azért nem szeretem, mert olyan nagyra nőtt óriáscsecsemők járnak-kelnek az itteni őrsön, mint a felém közeledő japán, Muraoka, aki csak és kizárólag azért vette a fáradtságot és tanult némi koreait az olasz és perfekt angol után, hogy képesek legyünk egymással magasröptű beszélgetéseket váltani. Mintha az említett másik két nyelven nem menne... Értékelem én az igyekezetét, mint ahogy a pozitív hozzáállását is, ami előtt az összes, amúgy nem létező kalapomat megemelem. Már csak azt kellene valamilyen módon elmagyaráznom neki, hogy sokkal inkább hasonlít az a néhány nyögvenyelős szó amit ő koreainak hisz, hottentottára. És akkor most meglehet kövezni amiért ennyire ledegradálom szegényt és mindamellett határozottan kijelenteni, miközben kisebb nagyobb kalapáccsal baszkodjuk az asztal lapját, hogy "mááárpedig az ázsiai nyelvek között nincs is nagy különbség...miért ne értenék meg egymást?" Hát azért, mert ég és föld az a néhány, azé'. A koreai és a japán épp csak annyira hasonlít egymáshoz, mint a spanyol és a finn, bár tagadhatatlan, hogy a kínai jövevényszavak minden keleti nemzet beszédét és nyelvezetét meghatározza ilyen-olyan módon. De ennél sokkal több hasonlóság nincs. Én pedig haljak meg, ha érteni vélem minden szavát amit "koreaiul" böförészik nekem. Épp ezért egy hosszabb monológot követően, amit nem mellesleg félig olaszul, félig japánul, harmadrészt pedig valami számomra is ismeretlen nyelven motyog, komoly gondot fordítok arra, hogy átmozgassam elgémberedett tagjaimat. Válaszra viszont ezután se méltatom. Sokkal jobban foglalkoztat a ténye annak, hogy fogalmam sincs, hogy mit műveltem előző éjjel, de lábujjam hegyétől a fejem tetején lévő utolsó hajszálig sajog mindenem. Mintha legalábbis hegyoldalnak felfelé futottam volna le a maratont mind ezt úgy, hogy semmiféle előedzettségem nincs meg hozzá. Izomláz keveredik a csontok húzódó fájdalmával, ami azokból az időkből ismerős, mikor a kutyát kellett orvoshoz hordanom bicegés miatt kölyökkorában. Elhitette velem a kis szemét, hogy valami hatalmas tragédia történt, nyöszörgött és szenvedett mikor megemeltem, kapkodott amikor a lábához értem. Én pedig egy aggodalmas szülő kétségbeesésével rohantam vele az ország legjobb állatorvosához, hogy megtalálja a daganatát, a bélcsavarodását - ami inkább engem kínzott a kétségbeesés miatt -  vagy épp a mérgezésből eredő haldoklását próbálja meg stabilizálni a tőle telhető legnagyobb szakértelemmel.
Míg én hatszor törtem ripityára az ujjaimat és rágtam tövig a körmeimet, hat szívrohamot hordtam ki lábon a váróteremben egyetlen és legjobb barátom kísérteties betegségétől valamint halálától rettegve, addig kiderült, hogy a kedves négylábú hatalmas luxusban lóbálta a nyelvét a dokinő és annak csinos asszisztensnője társaságában. A kis hamis nyilván női szív megszelídítésére vágyott csupán, hiszen pár percen belül olyan elégedett pofával mászott elő a kezelőből, mintha semmi baja nem lett volna korábban. És valóban, olyan egészséges volt, mint amilyennek egy öt hónapos németjuhász kölyöknek lennie kellett, csupán miként nyúltak a csontjai, úgy fájtak is néha. Teljes értetlenségemben ácsorogtam vele szemben, mialatt felpöffedtre bőgött szemekkel, nyálbuborékokat cuppantgatva mint egy gőgicsélő újszülött - már csak a tentemackóm és a cumim hiányzott - az asszisztensnő arcába bambultam aki láss csodát, igazán értékelte a felfokozott lelkiállapotomat és a tényét annak, hogy mennyire ragaszkodok egy olyan kis bolhazsákhoz, aki csupán alig három hónapja volt nálam.
Ez a kis közjáték meg is hozta a maga gyümölcsét, s mondhatjuk, kedves kiskutyám egyfajta kerítőt játszott a maga csillogó, fekete bogárszemeivel és elérte azt, hogy az asszisztensnővel - nevezzük nevén, Emiliaval - három kerek éven át egy párként emlegethettük magunkat. Ja és, mondanom se kell, hogy ez is itt történt Genovában. Még egy ok arra, hogy ne akarjak többet ide jönni. Egy volt barátnő aki ma már boldog, két gyerekes családanya és gyönyörű feleség, én pedig cirka kilenc év elteltével is egyedül vagyok mint a kisujjam, aki ugyan azt a kutyát dédelgeti esténként mikor hazaér, csupán már nem a növekedés hanem az öregedés miatt fájnak a csontjai. Sanyarú sors... hogy kié? Mindkettőnké.
- Mi járatban erre? Gyere az irodámba beszélgessünk egy kicsit - a hátamat érő, "kis híján felnyalom a talajt" erejű veregetést követően halkan köhintek egyet, s mint egy duzzogó gyerek, úgy húzódok el a másiktól.
- Néhány lezárt aktát jöttem újra elővenni.
- Csak nem?! Ohh, a nagy Yoon Seok ismét szimatot fogott. Komolyan drága barátom, ezért harcol érted még mindig ez az iroda is... - zavart nevetgéléssel rázom ide-oda a fejem.
- ... nem vagyok a barátod... - jegyzem meg szórakozottan és nem is hazudok, nem tartom a barátomnak. Viszont ezt nem mertem volna megjegyezni abban az esetben, ha más nyomozóba botlottam volna, mert tudom jól, hogy Muraoka ezt is viccnek veszi. És láss csodát, a hangos, egész helyiséget betöltő, öblös hahotázása is erről árulkodik.
- Hogy te milyen humoros vagy még mindig! Szóval? Megint egy régi ügy?
- Az... lerágott csont, azóta voltak hasonló esetek, de ez most kísértetiesen emlékeztet azokra az időkre. Egy sráccal foglalkozok a papír munkával, elvileg jönni fog, ha csak nincs már eleve itt. Őt egyenesen az archívumba küldtem, hogy kezdje el...
- Nemrég jött valaki igen. Egy valami zavar engem, Yoon.
- Már meg se lep... mégpedig?
- ...Hogy hétvégén is dolgozol. És ha ez nem elég, másokat is dolgoztatsz! Milyen kegyetlen ember vagy te?
- Remélem nem kell emlékeztetnem arra, hogy nem egyszerű, irodai munkát végző emberek vagyunk akiknek reggel nyolctól délután négyig tart a gürcölés, aztán go home? Ha hétvégén van eset akkor hétvégén kell nekilátni, meg amúgy is... voltam már én itt hétköznap. Egy gyufaszálat nem lehetne leejteni olyankor ebben az épületben. Elgondolkodhatnátok még egy szárny kiépítésén, mielőtt napi heringshow-t kellene tartani. Most pedig ha megbocsájtasz - emelem fel a kezemben egyensúlyozott papír kupacokra tett kávé duót.
- Ó, ezt nekem?
- Nem! Annak aki dolgozik is. Viszlát később! - lépteim halkan koppannak a kikövezett talajon, s még én is felfedezek bennük valamiféle rendszertelenséget, amit első körön annak a ténynek tudok be, hogy elgémberedtem a repülőn. Mondtam már, hogy utálok repülni? Akkor most mondom... még mindig van bennem egyfajta kellemetlen idegesség és remegés, amit a magaslat hagyott maga után. Egy repülő koporsónál nincs is rémesebb érzés annak, aki klausztrofóbiában szenvedi át az életét...
Az irattár ismerős, kicsit áporodott szaga se képes arra, hogy teljesen feledtesse velem a kellemetlenségeket, de a hozzám szegezett kérdés már annál inkább. Mintha legalábbis valaki pisztolyt szegezne a homlokomhoz, úgy torpanok meg s engem is meghökkentő reflexszel kapok szabad kezemmel a papír tornyon lévő kávés poharak után, mielőtt a mélybe vetnék magukat.
- Késett a gép... de legközelebb egy ilyen esetben nem teszek kitérőt kávéért - helyezem le a neki szánt adagot az asztalra. Meglehet, hogy a hangom komolyan cseng, de az üdvözlő mosoly ott ül a szám szegletében - sokat vártál? - vetek egy pillantást a karórámra, majd az előtte lévő papírokra - megtaláltad őket, vagy most jön majd a java?

Vissza az elejére Go down


avatar
Law & Justice
Age :
27
Hozzászólások száma :
11
Csoport :
fegyveres erők

stivali italiani
Témanyitás Re: Yoon Seok && Alain •• 9th Május 2017, 00:00


slow down, take a second, refine and trust your instincts, broken down to one thing, survive
Az archívum dohos, portól terhes levegője marta a tüdőjét; minél tovább ült a padlón, annál nehezebb volt levegőt vennie, így végül arra jutott, hogy talán célszerűbb lenne felállnia, mielőtt megfullad. Arra is gondolt, hogy esetleg kipaterolja a köpcös archivistákat a számítógépeik elől, hogy legalább addig se unatkozzon, de aztán ezt az ötletet is elvetette - hiszen az internet a genovai rendőrőrsön legalább annyira fiktív jelenség volt, mint Alain Jeremy Woodrow szexuális élete az elmúlt pár hétben (már amennyiben a kéznél lévő megoldásokat nem számolta). Kurvára unatkozott - a türelem sosem volt erénye, tekintve, hogy erre betegségei sem segítettek rá, így most is arra volt rákényszerítve, hogy csupán ujjaival doboljon a padló hideg csempéjén, tehetetlenül számolva a másodperceket, amiket a falon lógó óra ketyegése jelzett.
Tik-tak. Tik-tak.
Legszívesebben a falba verte volna a fejét minden alkalommal, amikor hallotta.
Néha elgondolkodott azon is, ért-e egyáltalán ez a munka annyit, hogy ennyire intenzíven mélytorkozzon minden elvárás miatt; hiszen ha teljes műszakban dolgozott volna annak a kurva ruszkinak, most nem lenne ez a baja; csak engednie kellett volna, hogy heti háromszor szarrá verjék, abban meg nem volt semmi nehéz. Na jó, igazából voltak esélyei; hiszen tízből csupán nyolc ellenfele volt legalább egy fejjel magasabb nála, annak ellenére, hogy ő szem számított törpének a maga száznyolcvankilenc centis magasságával. Tíz ellenfélből csupán hat volt általában két ajtós szekrény méretű és átlagban kettőnél volt kés is, arra hivatkozva, hogy ennek a kurva szarnak nem voltak szabályai; vajon mennyire tartották volna magukat ehhez, ha valamelyik fejéhez szorított volna egy pisztolyt?
Persze gondolatmenetét valaminek meg kellett zavarnia; a nyomozó jócskán elkésve, de végre megérkezett, hogy társasága legyen ebben a kibaszott kínzásban, amit a régi, archivált mappák átkutatása jelentett; és annyira vádló hangnemben fordul hozzá, mintha csak elárult szerető lenne, akit a partnere pofára ejtett a romantikus vacsorán azzal, hogy meg sem jelent - bár szinte már szakmai randevúnak lehetett nevezni azt, hogy az elkövetkezendő pár órára össze lettek zárva ebben a koszos, fülledt levegőjű helyiségben, hogy megtaláljanak egy aktát, ami nem is biztos, hogy még létezett.
- Hoztál kávét? Ez esetben megbocsátok. - Félszeg vigyorra vonja ajkait, ahogy a neki szánt pohár felé mar, nem törődve azzal, hogy az forró és leégeti majd a hideg sörös dobozhoz szokott kezét (egyébként is ki mondta, hogy egy rendőrnek tilos alkoholt fogyasztania?); a napi koffeinadagja nélkül olyan volt, mint egy zombi, de inkább vonszolta magát egyik sarokból a másikba, minthogy szar, benzinkutas kávét igyon. Ostoba, emberi büszkeségének egyik legfontosabb pontja volt, hogy nem tűrte a szar kávét, hiszen egyszer élt és ezen a jogon kijárt neki minden, ami a legjobb volt ezen a világon: drága autók, márkás göncök és egy alapos verés a ruszki csatlósaitól egy koszlott borítékba zárt, nagyobb összegért. Tökéletes élet, nem igaz? - Olyan másfél órát? Bár lehet, én jöttem túl korán. Viszont ha ez megnyugtat, lófaszt se találtam... Ezek a nyomorékok szerintem nem tudják, mi fán terem a katalógus vagy a rendszer, ami alapján rendbe kéne pakolni ezeket a vackokat.
És undorodva rúg bele az egyik kartonba, nem törődve azzal, hogy a jobb napokat is látott papír szakad, ahogy a padlón súrlódik; nem az ő archívuma és ezzel együtt nem az ő baja ez, és ha minden jól megy, sosem tér már ide vissza, akkor miért is foglalkozna ilyen apróságokkal, mint ez a karton? Egyébként is jobban lekötötte a kávéja, ami az illata alapján karamellás macchiato volt - bár a szaglása csalhatott még, hiszen egyrészt kurva korán volt, másrészt pedig a por már olyan mélyen beleitta magát a szervezetébe, hogy abban sem volt biztos már, felismerne még bármi mást annak a szagán kívül.
- De alapjában véve ismered az ügyet, nem? Felmetszett hasak, kivágott gyerekek, véres hullák. Van valami elbaszottul esztétikus ezekben a gyilkosságokban, ha engem kérdezel, mintha szegény, tébolyodott elme valami üzenetet próbálna hagyni a rend gondos őreinek. - És olyan szarkazmussal telítve köpi ki a szavakat, hogy nem tudja megállni, hogy el ne eresszen egy halk kacajt; csak ezután lép vissza a polcokhoz, amiket feltúrt, csupán a válla fölül pislogva a másik férfira; nem volt benne biztos, mennyire ismerte jól az aktákat, amiket ő szinte már álmából felébresztve is képes lett volna felidézni - hiszen ha nem volt képben, szívesen az orra alá tolja majd a mappákat, amiket Torinoból hozott el a feljebbvalói engedélye nélkül, amikor épp nem figyeltek arra, mit csinál. Az éjszakai műszaknak határozott előnye volt, hogy az ember azt csinált, amit akart; akár kihozhatott olyan papírokat is, amiknek sosem lenne joga napvilágot látni, csakúgy, mint ezeknek a másolatoknak, amiket készített. Őrültség, mi? - Volt valamikor egy hasonló ügy, talán hetvenöt körül, de ebben a szanaszét baszott pokolban még akkor se találnám meg azt az aktát, ha irritálóan pinkre lenne festve, szóval... ja, a java még csak most jön.
És utolsót kortyol a kávéba, mielőtt félretenné az üres poharat az egyik polcra; hiszen minél korábban kezdenek munkához, annál gyorsabban végeznek majd - és ő, személy szerint, nem akarta az egész hétvégét a genovai archívumban tölteni, bármennyire is jó volt a társaság.
- Szóval, ööö.... Melyik oldalról akarod kezdeni? Az első három polcot már átnéztem, szóval azokat kihagyhatjuk.
BY MITZI
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: Yoon Seok && Alain •• 10th Május 2017, 18:04


Alain and Yoon Seok

Tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem szeretik a hétvégét is átdolgozni, mondván: az nekik jár. Járni jár, de nem jut, pont annyira nem mint ahogy nekem se. Persze nem lehet azt mondani, hogy a feletteseim sajnálják tőlem a segglógatással eltöltött drága időt, de az  elmúlt bő fél év alatt cirka dupla annyi melót sóztak a nyakamba, mint máskor. Ezt pedig lebonthatjuk az évenkénti esetek számára is, legalábbis ami a keményebb, talpalós témákat illeti. Gyilkosságok, szerencsére nem történnek olyan sűrűn - nem az Isten picsáját nem - mint bankrablások, egyszerű rablások, balesetek, így fogalmazhatunk úgy, hogy a korzikai iroda nyolc nyomozójából évente jut fejenként hat-hat ilyen eset, a többi a rendőrökre marad. Viszont most, mintha elszaporodtak volna a kis kártevő bogarak, hiszen ez a hat - plusz négy - eset csak fél év alatt történt. Öt Korzikán, öt Olaszország másik néhány, de ránk kiosztható régiójában. És akkor még nem tettem hozzá a "kitérő", "mellékes" apróságokat: "Utazz már el Rómába kérlek, szükség lenne a tudásodra" vagy " Nápolyban van egy eset, utána kéne nézned"... és a legnagyobb kedvencem: "Egy gyilkosság történt Firenzébe, valakinek meg kellene néznie"... persze ez utóbbit úgy, hogy a "valakinek" jelzőt jó alaposan megnyomja az illetékes felettes az én irodámban, ahol édes kettesben nyálazgatjuk a papír munkát. Na hát ezek után mondjam azt, hogy nekem aztán fogalmam sincs, hogy kit akar száműzni az ország túloldalára mi?
A jelenlegi eset viszont fogalmazhatunk úgy, hogy különleges. Különleges abból a szempontból, hogy én kezdtem el önszorgalomból utánajárni az esetnek, miután két héttel ez előtt sikerült belebotlania az egyik járőrnek egy felaprított nőre, tőle nem messze egy zsákba csomagolt néhány hónapos, majdnem teljesen kifejlett magzatával. Mintha csak egy nyomorult horror históriába kerültem volna, mert igen, közel tíz év után még én is látok olyan dogokat amit nem szeretnék, és amitől csak tovább színesítenék egy tetthelyet a csodás reggelim vagy épp ebédem viszont üdvözlésével. Amúgy is egyik gyenge pontomnak számítanak a gyerekek, hiszen ezek a szerencsétlen kis teremtések képtelenek arra, hogy bárkitől is megvédjék magukat. Arról már nem is beszélve, hogy ők aztán tényleg nem tehetnek arról, hogy ebbe a mocskos, undorító, bűnözéssel teli világba kell csöppenniük néhány felelőtlen szülő hűen emlegetett szerelem kölykeként. Micsoda fertő.
Alain visszakérdezését követően felvont szemöldökkel lesek mélyebbre a pohár rejtette sötét nedűben.
- Ha minden igaz, kávét adott a csaj, de lehet, hogy a tiédbe málnaszörp került - nyújtom át szórakozott vigyorral a neki szánt adagot. Sajnos allergiás vagyok a műanyag vagy automata ízű kávéra, épp ezért minden létező módját megtalálom annak, hogy műszak előtt, alatt és után megkapjam a saját szájízem szerint elkészített, műremeket. Korzikán még nem is nehéz, rögtön ott van egy francia kávézó az iroda mellett. De itt, Genovában komoly figyelmet kellett fordítanom arra, hogy a GPS abszurd utasításai szerint, miként grasszáljak el A-ból B-be úgy, hogy kávéhoz juttathassam a szervezetemet. Szívem szerint úgy tettem volna, ahogy a kedves, lágy hangú hölgyemény csicseregte az elektronikus kütyüben: "Hajts ki a harmadik kijáraton, kétszáz métert haladj egyenesen majd fordulj jobbra"... én pedig biz' Isten jobbra fordultam volna. Olyan szívesen megtettem volna, csak hát az a fránya játszótér odaépült a kávézó elé, így  még egy kört kellett tennem ahhoz, hogy találjak megfelelő parkolót, amire három háztömbnyivel odébb sikerült rábukkannom. Mit meg nem teszek néhány korty keserű élénkítőért, hát a hajam eldobom.
Teljesen átszellemült tekintettel kortyolok bele a sokak ideáljától eltérő, jéggel telepakolt kávéba - kövezzenek meg, de rühellem forrón inni, ráadásul ezekben a nyomorult poharakban még nehezebben szokott kihűlni, épp ezért szoktam a jeges változatot kérni - mikor is meghallom az időintervallumot, amit szerencsétlennek végig kellett itt szöszölnie egyedül. Ennek okán kis híján sikerül belefulladnom a pohár tartalmába, melynek néhány cseppje úgy csap fel az arcomba, mintha legalábbis szökőkút szerkezetet építettek volna az aljába, így hát arctakarítást követően lopva a karórámra pillantok - igen, korábban jöttél, de ez még nem ment fel az alól, hogy sokat késtem - elhúzott szájjal ingatom a fejemet, amit csak azután hagyok abba, mikor az aktákat kezdi el szidni, mondanom se kell, hogy teljesen jogosan.
- Itt bevett szokás, hogy a rég elavult aktákat szépen bedugják a terem egyik sarkába, ott meg jól megrágják az egerek, elázik a befolyó esővíztől. Vagy épp összekeverik a "meg nem oldott" papírokkal. Ez utóbbi szokott nagyobb hányadában előfordulni. Több titkár, kartonozó van itt de valamiért a régiekhez nem nyúlnak, hogy rendszerezve legyen vagy, hogy esetleg, bár lehet sokat kérnék, bepötyögjék az adattárba. Sose fogom ezeket megfejteni és a legszebb, hogy mindig itt gyűlik össze a legtöbb olyan meló, amihez én kellek nekik - horkantok egyet kelletlen elégedetlenséggel - múltkor két napon át túrtam a sorokat, mire egyetlen kis fecnit megtaláltam, amire szükségem lett volna - prédikálásom közben az övcsatomra erősített fegyverem és jelvényem kikerül az asztalra, lévén úgy se lesz most szükségem rájuk. A kartonra mért rúgás viszont egy pillanatra megakaszt, s mintha egy neveletlen gyerek ácsorogna velem szemben, megrázom a fejem.
- Nincs olyan helyzetben az iroda, hogy minden apróságra odatudjon figyelni és kitudjon cserélni, szóval amíg az a karton ragasztható, addig használható... - hajítok oda neki egy fém tolltartóból előkapott celluxot egyfajta jelzésként, hogy azt a szakadást amit most ő eredményezett, azt szépen hegessze be, különben nem jár több kávé, nézzen bármilyen kivert kiskutya módján rám. Én se vagyok az a tipikus karót nyelt, mama kedvence rendmániás pasas, de tudom, hogy minek mi az értéke, mit miként becsülnek meg bizonyos helyeken. De ahelyett, hogy apáskodón vagy magasabb beosztottságom erejeként ezt számon kérném rajta esetleg utasítanám, hogy javítsa meg amit most tönkre tett, egyszerűen csak utalok arra, hogy illene jóvátenni még akkor is, ha már másfél órája eszi itt az áporodott szagban a fene.
- Persze, hogy ismerem, máskülönben nem lennék itt - még egy korty, hogy aztán félre téve az itókámat elinduljak az elavult/le nem zárt/ bizonytalan és még megannyi jelzővel felcímkézett sorok irányába - nagyobb esélyt látok arra, hogy ebből a három sorból fog előkerülni, vagy abból a négy nagy dobozból. A többivel most ne is foglalkozzunk - mutatok az adott polcokra - az első ügyem volt nyomozóként. Húsz éves kis taknyos voltam, rögtön bevágtak a mély vízbe mint ígéretes újoncot, aztán rájöttek, hogy nem kellett volna. Mániás megszállottja lettem annak, hogy megtaláljam a gyilkost, ezért leállítottak róla, mielőtt hülyeséget csináltam volna. Ezután még négy napig figyeltem a gyanúsítottat, majd nyoma veszett. Azóta senki nem hallott felőle egészen mostanáig...- mesélem neki meglehetősen komoly, már-már átszellemülten mélyen csengő hangon, ahogy ujjaim táncot lejtenek a polcon felsorakoztatott dobozok között, s találomra lekapok onnan egy évszámmal megjelöltet. Lehet, hogy az az év szerepel rajta ami nekünk most kelleni fog, de nem jelenti azt, hogy benne lesz, hiszen ki tudja, hogy milyen módon rendszereznek itt. Még nem sikerült megfejtenem.
- Két héttel ez előtt az egyik járőrünk belebotlott egy utcán félre hajított hullába. Fiatal, húszas évei elején járó lány, orvosi pontossággal kivágott, majdnem teljesen kifejlett magzattal. Még csak azt se lehet mondani, hogy hentes munka, mert nem az. Ugyan az a módszer mint régen, viszont az a fazon is már igen csak benne volt a korban, ezért nem hiszek abban, hogy ugyan az aki tizenhárom évvel ez előtt gyilkolt - lehet, hogy csak egy feltételezés ez, mégis érzem a hangomból kiszűrődő, piszok erős határozottságot amivel képes vagyok valami miatt kiállni az elképzelésem mellett - ...valami zavar, mintha a hullaházban látott testen lenne valami más. Mintha az egész menetében lenne valami más, ami nem olyan mint az előző eseteknél volt. Csak nem tudnám megmondani, hogy mi az, mert ha az egészet nézem, nincs semmi kirívó, semmi különböző. De valami mégse hagy nyugodni... talán a részletekben van valami - reménykedek egy felvillanó képben, egy akkori vagy a mostani nyomozás során elejtett momentumra, ami eszembe juthat. De semmi... ezért is feledkezek bele újra az aktákba.
- Hetvenöt...kétezer-négy...  tizenhét. Az több generáció. A hetvenötös pasas is bőven ötven körül volt, és a tizenhárom évvel ez előtti is... - a mondatv égét nyitva hagyom, mintha arra várnék, hogy Alain "minimum" kiolvassa a fejemből azt amire gondolok és legjobb esetben megcáfolja azt, mert ha tényleg erről van szó, nem szeretnék életem végééig egy gyilkos famíliát üldözni.

Vissza az elejére Go down


avatar
Law & Justice
Age :
27
Hozzászólások száma :
11
Csoport :
fegyveres erők

stivali italiani
Témanyitás Re: Yoon Seok && Alain •• 10th Május 2017, 22:43


slow down, take a second, refine and trust your instincts, broken down to one thing, survive
- Ugyan már... Hoztál kávét, fél siker... De ha málnaszörp lesz, a fejedre öntöm. - És nevetve kortyol bele az italba, csak hogy utána megállapítsa, mégsem málnaszörp; na nem mintha feltételezné a feltehetően csinos barista lányról, hogy efféle módon baszna ki a kliensekkel, de azért a bizonytalanság egy apró szikrája mégis felgyulladt benne, hogy talán a lány mégsem volt olyan csinos, a kávéját meg felcserélte valami undorítóan édes vacakra azzal a céllal, hogy megmérgezze őt. - Viszont legközelebb legalább szólj, hogy késel, akkor elmentem volna valami kajáért, így meg az ebédidőig minden bizonnyal éhen pusztulunk.
Igaz, ezt a tényt már csak apró vállrántással konstatálja; nem tudta, a másik hogy volt vele, de ő megszokta, hogy ne egyen, néha akár napokig is, hiszen a cigaretta és a kávé tökéletesen kielégítették az igényeit - ez előző megölte az éhségét, míg az utóbbi állandóan ugrásra készen tartotta -, amikor egy-egy ügy annyira lefoglalta, hogy időpocsékolásnak tartson minden mást. Valamilyen szinten ez is az volt, hiszen végre valami több történt mint a sablonos, parkolós autómegkarcolás vagy bolti lopás kísérlete; ezek a gyilkosságok még az ő elméjét is izgatták és valamiért volt egy olyan érzése, hogy ha elég sokáig ült volna az ügy aktái fölött, nézegetve a képeket és olvasva a leírásokat, hogy végül képes legyen szinte belemászni a gyilkos fejébe. Nem egyszer csinált már ilyet - fejben próbálta profilozni azokat, akiket a munkatársai inkább kevesebb, mint több sikerrel hajkurásztak. Neki valahogy könnyebb volt azonosulnia velük - hiszen mi másért ölt volna valaki, ha nem azért, hogy felhívja magára a figyelmet? Ő is ilyen volt, amikor gyerek volt még, minden áron mások figyelmére vágyott, csak később vonult az árnyék komfortjába; de valamiért volt egy olyan érzése, hogy ha megkapta volna a megfelelő löketet ehhez, talán ő maga is kést ragadott volna. Hiszen már így is megtette párszor, hiszen hagyta, hogy belemanőverezzék őt abba a maffiaügyletes szarba, amibe annak idején az apját is belekeverték. A sors hatalmas fintora, mi?
- Mekkora kibaszás. - Csak az orra alatt mormolta a szavakat, de maga sem volt biztos, mire gondolt egész pontosan, a saját életére vagy erre az egész ügyre, ami miatt a hétvégéjét megint Genovában kellett töltenie. Igaz, annyi esze lehetett volna, hogy a frusztrációját ne a kartonon vezesse le; igaz, apró kis szakadás esik csak rajta, de a nyomozó felháborodása erre is legalább felér azzal, mintha felgyújtotta volna az aktát, amit egész eddig keresett; és szemforgatva, morogva kezd neki a karton megragasztásának, még ha igazából nem is sok kedve van hozzá. Szíve szerint inkább rámorogna a másikra, hogy a torinói őrs sem tartozik a leggazdagabbak közé, de legalább elég pénzt szánnak az archívum rendben tartására; igaz, azt már nem tenné hozzá, hogy csak azért volt így, mert kikövetelte azt magának, hogy így legyen, azzal fenyegetőzve, hogy átengedi az akták többségét az iratmegsemmisítőn. Azóta is képtelen volt elhinni, hogy ezzel bárkit is meggyőzött és hogy nem baszták ki az állásából, mint a macskát az aszfaltra, de ami ostobaság volt, de működött, azt már nem titulálta ostobaságnak. Igaz, erről célszerűbb volt, hogy senki se tudjon, így csak csendben füstölögve ragasztotta a kartont, fogaival tépve a ragasztószalagot. Micsoda elbaszott nap!
- Volt már szerencsém olyanhoz is, aki semmit se tudott az ügyről, amihez kirendelték és utána a napom nagy részét arra kellett elpocsékolnom, hogy elmagyarázzam neki, szóval célszerűnek láttam megkérdezni. - És csak a szeme sarkából pillant a másikra, ahogy visszateszi a kartont a helyére, a megragasztószalagozott oldalával a fal felé; senkinek sem kell tudnia, hogy ezen vezette le a feszültséget, ha pedig valaki rákérdezne, majd azt mondja, a helyi aktatologatók szakították el. Tekintve az érdeklődésüket a munkájuk iránt ez nem is lett volna annyira megdöbbentő... - Egyébként észrevettem, hogy mindig beleéled magad az ügyekbe, amiket vezetsz... Ez kicsit ijesztő tud lenni, láttad, hogy néznek rád az újoncok?
Mikor közelebb lép hozzá, hogy levegye a másik kartont a polcról, szórakozottan böki őt oldalba a könyökével és rávigyorog a válla fölött; de csak egy pillanatig tart ki ebben a helyzetben, aztán visszaöltve a közönyét viszi a dobozt az asztalhoz, hogy kipakolja a tartalmát abban a reményben, hogy talán ebben megtalálja, amit keresett egész eddig. Igaz, figyelme csak addig tart ki, míg a nyomozó bele nem kezd a monológjába; erre kapja fel a fejét csak, és a gondolatra, hogy miért nem látta ő is ezt a hullát; igaz, ajánlólevele nem garantált neki efféle kompetenciákat, de mi állt az útjában annak, hogy egy-két hazugsággal bejusson oda, ahova csak az ügyön dolgozó rendőröket engedték be?
- Áh, a gondolat, hogy sorozatgyilkos famíliával lenne dolgunk, még tőled is elég elbaszottnak hat. - Nem néz rá; helyette tekintetét inkább a papírokra irányítja, amiket csak felületesen lapoz át, abban a reményben, hogy talán egy vagy két szó, ami a mostani gyilkosságokhoz kapcsolódna valamilyen formában, majd megragadja a tekintetét. Sosem volt a részletes olvasás híve, de a címkék olvasása sem adott volna sokkal jobb eredményeket, mint a felületes lapozgatás - mindkettő legalább annyira volt alapos, mint az itteni archivisták munkája, akik ebben a pillanatban is minden bizonnyal fánkot majszoltak és intenzíven kávéztak, tudomást sem véve a két másik férfi jelenlétéről. - Nem tudom, láttad-e a torinói nyomozás csatolt fényképeit... nincs két egyforma halott, sem egyforma módszer. A négyből egy hentesmunka, a második meg legalább olyan, mintha legalább egy vak, retardált aranyhal metszette volna fel szerencsétlen lányt. Ha engem kérdezel, inkább arra tippelnék, hogy az a pár szerencsétlen követni való példára lelt az első hasfelmetsző gyilkosban és próbálják követni a példáját, kevesebb vagy több sikerrel.
Az utolsó aktát is visszateszi a kartonba; csakúgy, mint a korábbi háromban, ezekben sem talált semmit, az alsó, rothadófélben lévőt pedig bottal sem érintette volna meg, nem hogy puszta kézzel; de mivel nem tűnt fel neki, hogy a másik felfigyelt volna erre az ignoranciájára, úgy teszi vissza a kartont a helyére, mintha mi sem történt volna.
- Ebben nem találtam semmit. - És csak a szeme sarkából pillant felé, elgondolkodva harapva be az alsó ajkát. - Eszedbe jutott esetleg, hogy talán ez az egész csak figyelemelterelés? Ködösítés, hogy elrejtsenek valami mást, egy valamivel komplikáltabb incidenst, mint pár kibelezett lány. Gondoltam arra is, hogy talán illegális aborciók alanyai lehettek a lányok, de erre most rácáfoltál - mert szerintem egy pszichopata ginekológus sem lenne annyira elbaszott, hogy majdnem teljesen kifejlett csecsemőt próbáljon megölni. Akkor már sokkal célszerűbb megszülni és megfojtani.
Csak miután kimondja ezeket a szavakat, pillant a másikra; egyrészt azért, hogy lecsekkolja a reakcióját, másrészt pedig azért, mert egyelőre nem szándékozott újabb karton után nyúlni - hipotézist akart először felállítani, amihez lehet, hogy nem is volt szükséges a korábbi dokumentáció és akkor csak fölöslegesen pocsékolták itt az idejüket ahelyett, hogy valami hasznosat is kezdtek volna magukkal.
BY MITZI
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: Yoon Seok && Alain •• 12th Május 2017, 22:52


Alain and Yoon Seok

- Jó, de azt a kávét úgy nézd, hogy minden munkához jár. Akkor pedig főleg, ha én vagyok az egyik érintett nyomozó. Ha nem az aminek lennie kellene, azt ne nekem ródd fel, majd szépen eldoblak az illetékes kávézóba, mert a nyakamat merném tenni rá, hogy két kávét kértem a mai ajánlatból, szóval... - vonok vállat, de rejtegetni se tudnám a szám szélén megjelenő, félhold alakú görbületet. Igen, voltak furcsa pillanatok, mikor nem azt kértem amit valójában akartam. Ennek oka lehetett, hogy elmerülve a gondolataimban, merő véletlenségből mást mondtam mint kellett volna, vagy azt a néhány sorban megfogalmazódott gondolatot osztottam meg az illetékes barista lánykával, ami a táblákon felsorolt és kimondhatatlan nevű, túlcicomázott kávécsodákkal kapcsolatban gondoltam. Ekkor teljesen bizonyos voltam abban, hogy a szokásos karamellás lattét kértem - mert akkoriban az volt a nagy menő - közben kaptam valami naranccsal ízesített, fahéjas csodát. Na most kezdjük ott, hogy utálom a fahéjat, a narancs meg pont annyira illik véleményem szerint a kávéhoz, mint barack a tejhez és az uborkához. Elég vészjósló utóhatásokkal, kvázi kénytelen kelletlen de lepasszoltam, hogy újabb adagot kérjek számon azon a szerencsétlen kislányon, aki nem olvasott a gondolataimban. Sajnos nem mindenki képes rá, de  hát ez van.
- Akkor legközelebb kérlek emlékeztess arra, hogy ne aludjak el abban a pillanatban, mikor közlik a hangosbemondón, hogy késni fogunk - mert van egy olyan rossz szokásom, hogy repülőn ülve amint megékezik az első hír a stewardessek cincogó hangján, miszerint "fél órás késéssel kell számolnunk a vihar miatt", máris benyomom a szundi üzemmódot úgy, mint reggelente a telefonon. Olyan ez, mintha közölné velem egy felsőbb erő, hogy "na Yoon Seok most jött el az idő arra, hogy pihenj egy keveset". És én eleget téve ezen hang tulajdonosának, képes vagyok még a legnagyobb légörvényeket is átaludni. Ma se igazán érdekelt, hogy ide-oda dobált a gép, mint egy pattogatott kukoricát a pattogtató gépezett, mint ahogy a mellettem ülő és megállás nélkül szirénázó kisgyerek se hatott meg, mikor fejhangon, választási malacot imitálva visította el a kedvenc mondókáját, ami a kedves anyuka szerint biztos jó megoldás lesz a gyerek megnyugtatása céljából. Nem volt az. Körülöttem hőbörögtek az emberek, többen is arra szólították fel szerencsétlent, hogy hallgattassa már el a kölykét, mind ezt rajtam keresztül, elvégre én volt az egyetlen választóvonal közöttük. Egyetlen pillantás elég volt a pocakos úriember felé, aki a legszebb álmomból ébresztett, hogy elhallgasson. Mert Jackie Chan veszélyes, ugyebár... ehm, micsoda sztereotípiák.
- Mit izgulsz? Ha éhes vagy, kimész és eszel... nem holmi náci vezénylő tiszt vagyok, akkor mész el amikor akarsz. Gyanítom elég nagyfiú vagy már ahhoz, hogy ne kelljen félnem, hogy elütnek vagy lelkiismeretet nem ismerve itt hagysz egyedül - vetek rá egy amolyan "ugye, hogy ugye?!" pillantást. Én magam hajlamos vagyok arra, hogy elfelejtsek ebédelni, ha egy ügyön dolgozok, viszont van olyan is, mikor mást se csinálok csak zabálok mint egy disznó. Azt azért szeretném megtudni, hogy hogy a fenébe nem nőttek még úszógumi méretű hurkáim, mert nem foghatom ám a genetikára úgy, hogy drága édesanyám is kifejezetten szép termetnek örvendhet. Való igaz, könnyebb átugrani mint megkerülni, sokáig féltem is mikor éjjelente kiugrottam nassolni mert épp kedvem támadt egy bödön csilis csirkeszárnyhoz, hogy én is hasonló sorsra jutok, lévén nem nőttem olyan szép magasra, mint a mellettem ácsorgó srác. Hú öcsém pedig mennyit áztam gyerekként az esőben vagy egy-egy gyakorlatozáson. Hmm a stressz lesz... igen, arra mindig mindent rá lehet fogni.
- Az élet maga kibaszás, drága barátom - sóhajtok drámaian, mert bár nem ordította a képembe a véleményét a mai napról, ettől függetlenül nincs olyan nagy távolság közöttünk, hogy ne hallottam volna a motyogását. Én se akarok most itt lenni, legszívesebben egy fehér homokos tengerparton szürcsölgetném az ananászlevet, mellettem két napbarnított spinével. De hát, a kötelesség az kötelesség, az elhivatottságról már nem is beszélve, márpedig addig míg ezeket a dögös hölgyeket a halálba küldi egy kaszaboló gyilkos, jobb nem azon gondolkozni, hogy hova mennék legszívesebben napozni. Amúgy is jobban szeretem a hegyeket, de tekintettel az idebent lévő fülledt melegre és az áporodott dohos szagra, egy hűsítő, sós tengervíz jutott eszembe valamint a csinos macák bőrére kent illatos napolaj. Húúú...
Egy pillanatra még a fejemet is megrázom csak, hogy visszatérjek a jelenbe és ne egy-egy formás hosszú comb, vagy kerekded fenék lebegjen a szemeim előtt.
- Sok olyan ügy van amire új embereket állítanak rá már csak azért is, hogy minél több hozzáértő véleményét megismerjék. Ma már felmenő rendszerben van az újoncok bevonása is, szóval akkor lepődj majd meg, ha egy hozzá nem értő taknyost küldenek be hozzád, akinek még a valagán virít a tojáshéj is. Nem értem én a vezetőséget... újoncokat nyomozónak. Annyi hibát amennyit ezek vétenek, én még életemben nem láttam. Egy hét alatt úgy érzem, vagy száz évet öregedtem mellettük. Utálok csapatvezető lenni - morgom és bár nem kérdezte, mégis jó érzés valakinek elpampogni az elégedetlenségemet mint végig magamban tartani. Már csak azt kell bevallanom, hogy én is voltam újonc és én is okoztam épp elegendő problémát a felügyelőimnek főként vakmerőségem és túlzott elhivatottságom miatt.
Szavai hallatán a szemöldököm kis híján a hajam tövébe költözik homlok tájékon, a böködésre viszont összerándulok.
- Nézd már! A végén még azért is bocsánatot kérek, hogy komoly dolgokkal foglalkozva, ahol sokszor életek forognak kockán, túlságosan "beleélem magam". Tudod drága barátom, jelen állás szerint ez az egyik legmegterhelőbb munka a világon, ahol felelősséget vállalunk életekért és elszámolással tartozunk a hozzátartozójuknak. Őrülteket kergetünk, vért, hullát és egyéb szépséget látunk nap, mint nap, éjt nappallá téve dolgozunk. Bizonyított, hogy a nyomozók azok, akik soha nem házasodnak meg, nem lesz gyerekük. Ha pedig mégis, az esetek hetven százalékában válással végződik a történet, mert hát... fogalmazzunk úgy, hogy becsavarodunk és képtelenek vagyunk kielégíteni a család által megkövetelt rendszereket. Ha már ennyi mindenről le kell mondanunk, legalább legyünk jó, vagy kiváló nyomozók akikre nem lehet panasz. Legalább ebben az egyben legyen sikerérzetünk. Vagy te nem így gondolod? - billentem félre kíváncsian a fejem egy hosszabb szónoklatot követően, amit sokkal inkább egy sokat tudó történelem tanár képében adok elő megosztva vele eddigi tapasztalataimat, mint sem sértetten, haragosan vagy épp értetlenül - idővel az újoncok is rá fognak jönni erre, ha pedig nem, ha léhák és figyelmetlenek vagy rettegnek a felettesektől, akkor kihullanak. Minden évben, átlag tíz újonc érkezik csak a mi irodánkhoz... Ebből mit gondolsz hányan lesznek úgy nyomozók, hogy még húsz év múlva is ott lesznek? Hárman. Mert a tízből kettő művész lesz, három valami bent ülős irodaházi asszisztens, kettő inkább bölcsész, a maradék három pedig elég kitartó és veszi az akadályokat. De mielőtt még nyugdíjba vonulnának, közülük is egy biztosan meghal - tizennégy év... ennyire volt szükségem ahhoz, hogy ezt letudjam szűrni. És a kezdetektől számított ugyan csak tizennégy év - tizenkilenc voltam, mikor az igazgató az irodához hozott - mire úgy éreztem, hogy képes vagyok elvinni egy újonc csapatot és kellőképpen kitanítani őket. Azt nem mondom, hogy biztatom őket, hogy jók lesznek és mind a négyen átmennek a vizsgáimon, de ketten legalább biztosan. Legalábbis a két kölyökben biztos vagyok.
Ezután ülök rá végre a jelenlegi esetre.
- Annyira talán mégse. Kilencvenegyben letartóztattak egy sátánista csoportot, ahol kilenc éves kisfiúkat áldoztak fel az ördögnek. Atya ég, na ez hangzik úgy, mintha egy ócska, Z kategóriás horror lenne. Na szóval, Angliában volt az eset, sorozatgyilkos volt a fószer és kiderült, hogy hosszú évtizedekre visszamenően létezett már az a szekta és rendszeresen tűntek el a gyerekek a városból és a közeli kisebb falvakból minden évben ugyan azon a napon. Azt már nem tudom melyik nap volt. Persze nem angolok lennének, ha nem boszorkányságról járt volna a szóbeszéd, de aztán találtak három holttestet a közeli tóban. Azzal zárták le akkor az ügyet, hogy oda fulladtak bele mind. A kétezres évek elején oszlatták fel a szektát, és vették őrizetbe a mint kiderült, négy generációs családot. Az esély megvan rá, de nem akarok rá gondolni még... majd elővesszük ha lesznek rá utaló jelek - legyintek két lapozást követően, hogy aztán csendben figyelhessek a szavaira.
- A korzikai leginkább egy sebész kézügyességére hajazott. Precíz, pontos vágások, még csak a keze se remegett az emberünknek... három éve volt egy ügyem még Firenzében, ott ténylegesen megvárták, míg világra jött a gyerek, aztán kvázi eladták őket jó pénzért. Az anya csak annyit tudott, hogy a gyerek betegen vagy halva született... nem hiszem, hogy a gyerek lenne a célpont- inkább csak magamnak mondom sem mint a másiknak. Próbálok párhuzamot vonni a két eset között. Orvosok, orvostan hallgatók fordulnak meg a fejemben ami talán igazolná is a Korzikán talált lányon elvégzett "műtétet". De akkor mi van a Torinóival? - mi lehet más?... - motyogom - minden lány szőke és kék szemű, árja típus. Egyetlen latinos vonású lány nem volt a halottak között. Ha csak egy ember gyilkol, azt mondanám, hogy bosszú. Volt valami vagy valaki a múltjában, és a hozzá hasonlóakat keresi. Korzikán volt ideje arra, hogy pontos munkát végezzen, Torinóban viszont vagy elveszítette a türelmét vagy ideges volt. Talán próbált védekezni a lány, esetleg sietett... Talán gyerekkori trauma? - érzem ahogy arcizmaim megvonaglanak, s mintha mélységesen sötét, fájó gondolatok fészkelnék be magukat a tudatomba, egyik pillanatról a másikra önt el a mérhetetlen haraggal keveredő gyilkos vágy. Ujjaim görcsbe rándulnak a kezemben tartott papírokon, melynek régi, porhanyós lapjai sercegve gyűrődnek össze ujjaim között.
~ Csak nem megrémültél, Yoon...?~
Az enyémnél valamivel ércesebb, de rá kísértetiesen hasonlító hang csendül a fejemben, melynek pszichopatákra emlékeztető, undorodó nyugalma megrémít.
~ Ha bosszú... akkor mi van a régebbi ügyekkel? Hol a párhuzam?... ~

Vissza az elejére Go down


avatar
Law & Justice
Age :
27
Hozzászólások száma :
11
Csoport :
fegyveres erők

stivali italiani
Témanyitás Re: Yoon Seok && Alain •• 14th Május 2017, 21:19


slow down, take a second, refine and trust your instincts, broken down to one thing, survive
- Legközelebb majd nyugodt szívvel megyek el kávézni, mert fel leszek készülve arra, hogy elkésel. - A kávés témát nem húzza tovább, hiszen be kell látnia, a másiknak igaza van, nem az ő hibája, ha esetleg átbasznák a rendeléssel, hanem a baristaé, aki átbaszta, szóval ő érdemelné meg azt, hogy az italt a fejére borítsák. Bár magát ismerve előbb dobta volna ki a poharat a tartalmával együtt a kukába, minthogy fölöslegesen másszon el a kávézóig, hiszen kárpótolni nem tudnák az elszenvedett traumáért, ő pedig nem volt az a típus, hogy fölöslegesen hisztizzen az ilyeneken.
- Igazából nem tudom, emlékszel-e, de a legutóbbi nyomozáson otthagytalak, mert a vak lakótársam nem tudta állatorvoshoz vinni a shibánkat, szóval.. De, vagyok ennyire lelkiismerettelen... Így mondják ezt egyáltalán? - Igaz, aztán megbánja, hogy ezt eszébe juttatta, de visszavonni már nem tudja; mondjuk aztán lélekben csak legyint rá, hiszen ez az egész szituáció már elég régen volt ahhoz, hogy ne legen fölösleges acsargás tárgya, ráadásul ez az indok még mindig jobban hangzott mint a mellékes "meg amúgy kurvára rá is untam, hogy semerre sem haladunk", amivel először akarta traktálni. Ezzel legalább még három méterrel lejjebb ásná magát ideiglenes és időszakos munkatársa szemében, és sejtette, hogy ezzel még azt a maradék szimpátiát is elvesztené, amit a férfi esetlegesen érezhetett iránta. Legalábbis ő elmondhatta magáról, hogy a maga elbaszott módján lényegében kedvelte a nyomozót, még ha nem is volt igazán biztos abban, mi volt ennek az oka. Tapasztalatból tudta, hogy a többség a szimpátiáját a tiszteletre alapozta az ő szakmájában, de ő, annak ellenére, hogy rangban jóval alatta volt, nem érezte úgy, hogy kifejezetten több tiszteletet kéne tanúsítania a másik iránt; meg hát nem is tudott volna hatékonyan együtt dolgozni vele, amennyiben még a hierarchiára is figyelnie kellett volna... Bár ezt már jobbnak látta megtartani magának, mert hát amit ő nem tudott, az nem fájt neki, nem? Bár biztosan tökéletesen jól megvolt Alain tisztelete és imádása nélkül is...
- Látod, ezért jó, ha a papírjaid már a legelején diszkvalifikálnak a felelősséggel járó pozíciókból. - Hanyag vállrándítással konstatálja csak a másik monológját; bár érti az álláspontját, képtelen együtt érezni vele - hiszen simán visszautasíthatná a csoportvezetői pozíciót és dolgozhatna egyedül, hiszen minden bizonnyal ilyen lehetősége is volt; legalábbis Torinóban legalább három olyan nyomozóra tudott volna ujjal mutogatni, akik elutasították a csoportok vezetésének lehetőségét, bár ebből az egyik már rég nyugdíjas volt, a másik kettő meg akkora faszkalap, hogy még a legtürelmesebb és legkitartóbb újonc is eret vágott volna mellettük. Talán ezért is gyűlölt ő maga is velük dolgozni, legalábbis ha ehhez személyes kontaktusra is szükség volt; szívesebben jegyzetelte volna ki puszta kézzel a fél jegyzőkönyvet, csak hogy egyik pofáját se kelljen a szükségesnél tovább nézegetnie, bár ezt már ráfogta arra, hogy úgy alapjáraton gyűlölte az embereket. - És hogy őszinte legyek... Nem egészen értek veled egyet. Oké, látom a nagyobb célt, amit próbálsz elérni, meg az igazságosságot meg ezeket a vackokat, de szerintem tévedsz abban, hogy nem lehet két szerepkörnek megfelelni; egyszerűen csak kitartás és akaraterő kell hozzá, és akiben ez nincs meg, ne legyen se nyomozó, se családapa.
Bár mégis mi a jó fenét mondhatna a családalapításról az, aki életében egy nővel sem volt? És nem azért, mert nem volt sikeres a köreikben, mert kedvelték, ha másért nem is, de azért, mert a maga távol-keleties arcvonásaival mindig is egzotikusnak számított és ez vonzotta őt a nőkben, valahogy egészen addig, amíg meg nem szólalt, mert hűvös embergyűlölete viszont úgy üldözte el őket mellőle, mintha csak ostorral kergette volna őket. Igaz, ő maga sosem nézett rájuk úgy, mint potenciális partnerekre, főleg azért, mert szexualitása már magában kizárta azt a lehetőséget, hogy így tekintsen rájuk, de valahogy sosem vonzotta egy férfi sem annyira, hogy elgondolkodjon azon, milyen lenne végleg lehorgonyozni. Meg hát... Ki a fasznak kellett volna valaki olyan, mint ő?
- Egyébként meg nézz csak magadra... Elég régóta vagy a szakmában ahhoz, hogy tudd, igazából lehetsz bármennyire kurva jó nyomozó, jó taktikus, mesterlövész vagy akár csak intelligens archivista, a feletteseid úgyis csak ide-oda fognak lökdösni egymás között, mintha csak kolonc lennél a nyakukon. Mármint... Sejtem, hogy téged azért passzolgatnak le, mert mindenkinek kéne a professzionalizmusod, engem meg azért, mert igazából a jelenlétem felbassza őket.
És elereszt egy apró, szaggatott kacajt, annak ellenére, hogy egyáltalán nem találja szórakoztatónak a szituációt; igaz, feletteseit nem kéne szidnia, de tudja, vagy legalábbis nagyon intenzíven reméli, hogy a másik is meg fogja érteni valamilyen módon a nézőpontját. Mert hát értette ő a sikerélmény bódító hatását, annak a tudatnak a pozitívumát, hogy az ember megmentett néhány ártatlan életet és rácsok mögé zárt valakit, aki veszélyt jelentett a társadalomra, de mennyi volt ebben az elégedettség és mennyi a megszokás?
Legalábbis ő magáról elmondhatta, hogy sosem élvezte az az elégedettséget, amiről a nyomozó beszélt; sosem töltötte el elégedettséggel a tudat, hogy valaki az ő munkájának is hála került rácsok mögé és ennek következményeképp megmentett pár ártatlan civilt a túl korai haláltól; sokkal jobban tudta volna beleélni magát a gyilkos szerepébe, mint ahogy ennél az ügynél is próbálta, de amint csak kezdte nyeregben érezni magát, a másik menten kiütötte őt onnan és ő olyan gyorsasággal zuhant és csapódott a metaforikus földbe, hogy ez még őt is meglepte.
Le kellett ülnie.
- Ch. - Nem tudja, mit kéne mondania. Egy pillanatra Alain Jerome Woodrow a metaforikus lovának patái alatt sínylődik, mintha csak direkt taposnák a kemény, vérben ázó paták. Mi az, ami elkerüli a figyelmét? Biztos van valami, ami... - ...más.
Úgy világosodik meg, mintha csak valaki reflektort kapcsolt volna elméjében; és nem törődve azzal, hogy a másik minden bizonnyal most fogja őrültnek nézni, mar a táskája után és borítja ki a tartalmát az egyik üres asztalra, a jegyzetfüzete után kutatva, amibe a kilopott fotókat rejtette.
- Valami más... Valami szokatlan, ami kizárja... Nem, nem ugyanaz a kettő. Több gyilkos van. Több... - Szinte már lázasan pakolja ki a gyűrött szélű fotókat az asztalra, egyből le is fordítva azokat, amik beleillenek abba a kanonba, amit a nyomozó osztott meg vele. Kell, hogy legyen valami, ami más, és ő szinte mániákusan próbál rátalálni; és talán másodpercek telnek el, talán órák, mire megtalálja azt, amit keres - egy megtépett fotót, amit az iratmegsemmisítőbe beragadva talált meg egy kupac másik lapban; mintha valaki sietősen akarta volna azt eltávolítani, csak beragasztotta a megsemmisítőt a túl sok papírral. Akkor nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, csak eltette, azzal a címszóval, hogy majd később szemügyre veszi; de most is, ahelyett, hogy ezt tenné, inkább a másik férfihoz lép oda vele és bár látja, hogy valami megváltozik a férfiban, a vállára marva fordítja őt maga felé, szinte a lendülettől a polcnak lökve őt.
- Ugyanaz a vágás. Ugyanaz a módszer. Kreol bőr, fekete haj. - Úgy tolja a másik arcába a fényképet, mintha azt akarná, hogy másodpercek alatt memorizálja; bár ő maga is csak futtában látta, a különbségek a többi áldozattól már első látásra megragadták a figyelmét az előző másodpercekben; pedig életben először látta a fotót, és ami még gyanúsabb, az iratmegsemmisítőben találta, annak ellenére, hogy a hátulján egy másfél hónappal korábbi dátummal volt ellátva. - Kiesik a kanonból... De miért akarta valaki megsemmisíteni a bizonyítékokat?
Bár ez utolsó mondatot inkább már magának motyogja, tudja, hogy a másik is felfigyel majd rá; de különösebben nem izgatja a dolog, mert sokkal jobban leköti az, hogy gondolataival visszatérjen az elmúlt napok eseményeihez, hogy mégis ki használhatta az archívum iratmegsemmisítőjét és mit engedhetett még át rajta, mielőtt beakasztotta volna a gépezetet. De akárhogy is igyekezett, senki sem jutott eszébe. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha elméje legalább egyszer nem dolgozott volna ellene és bármi mást is képes lett volna visszaidézni, mint a pár nappal korábbi filmet...
- Nem tartunk egy cigiszünetet? Egy kis friss levegő jót tenne, mert van egy olyan érzésem, hogy valamit nem veszünk észre, ami a szemünk előtt van...
BY MITZI
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: Yoon Seok && Alain •• 18th Május 2017, 12:12


Alain and Yoon Seok

A múltkori esetre hivatkozva, egy pillanatra kétségbeesek, hogy talán tényleg képes lenne itt hagyni, viszont ha megrökönyödök se akar beugrani az említett incidens. Valami persze rémlik, de most az, hogy mikor volt, milyen ügyben gyűltünk össze, azt meg nem mondanám. Sőt, azt azért meg merem kockáztatni, hogy ha  akkora nyomot hagyott volna bennem vagy kiborított volna, most nem lenne itt, mert nem kérnék belőle. Nem szeretem a megbízhatatlan embereket és talán pont az az enyhítő körülmény az ő esetében, hogy hátrányos helyzetű ember miatt hagyott ott, amit mondjuk bárki mondhat...
- Lelkiismerettelen? - kerekednek el a szemeim, mintha csak egy teljesen idegen szóval kerülnék bemutatásra. Minél többször mondom ki magamban, annál hülyébben hangzik, ezért is fordítom át a helyzetet, hogy ne ő vélekedjen magáról, sokkal inkább egy külsős róla - maradjunk a megbízhatatlannál, az egyszerűbb. Amúgy rémlik valami, de pont azért mert vak az illető és remélem tényleg az, elnézem neked. Viszont ezek után nem szívesen mondom, hogy "menj nyugodtan, várlak vissza". Ki tudja, hogy előkerülsz-e még valaha az életben - horkantok egyet, bár a hangomban rejlő kelletlenséget pillanatok alatt felváltja a szám szélén megjelenő mosoly. Mit morogjak én vele? Nem a fiam, nem a testvérem, nem érdekel, hogy merre megy, hova megy, ráadásul felnőtt ember, döntsön ő a legjobb belátása szerint. Mint ahogy neki kell azzal is mérlegelnie, hogy milyen képet akar mutatni magáról másoknak, milyen benyomást szeretne kelteni a többi nyomozóban. Persze mind tisztában vagyunk a képességeivel, a hatalmas, lexikális tudásával de ettől még ha emberként leírja magát, az pont olyan mint kanos napokon ha közli a nő, hogy megjött a Télapó. Lehangoló, kedvszegő. Márpedig jó magam szeretek emberiség alapján is dönteni, hogy kivel dolgozok együtt egy bizonyos ügyön. Az, hogy milyen nyomozó, mennyit ért már el életében és kik állnak mögötte, az még nem minden. De mivel jelen állás szerint semmi bajom a sráccal és látom a neve mellett mind azt amire szükségem van, felesleges ezen gondolkozni. Nyilván megvan az oka annak, hogy miért ő van itt és nem más.
- Gondold ahogy szeretnéd, én csak a tapasztalatokat mondom. Egyetlen egy felettesem van, aki még együtt van a feleségével, de őket is már csak a papírok tartják össze. Ja meg a felelősség, hogy ha valamelyik feje felől elviszi a másik a házat, az hova kerül. Vannak dolgok amik nem a kitartáson és az akaraterőn múlnak, hanem a józan észen és a lelkiismereten, a szíven. Nem tudom, hogy van-e barátnőd vagy volt, de gondolom te se szívesen néznéd végig, ahogy a menyasszonyod mindig egyedül ébred, egyedül fekszik le éjjelente, mert téged hív a kötelesség, egy új hulla, néhány új helyszínelésre szoruló eset. Egyik nap az ország egyik, másnap már a másik végén, ráadásul úgy, hogy közben betegre aggódja magát és tövig rágja a körmeit mert attól kell félnie, hogy mikor hallja meg a hírekben, hogy XY-nt, nevezetesen a vőlegényét lelőtték. Itt nem is a saját maga kínjai miatt adja fel az ember a kapcsolatokat, a barátnőt, a menyasszonyt vagy a feleséget, sokkal inkább amiatt, hogy az boldog életet tudjon élni olyan ember mellett, aki csak reggel nyolctól négyig dolgozik egy irodában, aztán mehet haza hozzá. A kettő pedig nem vonható össze azzal, hogy nem kitartó, ezért ne legyen nyomozó - micsoda kísérteties hasonlóság van az imént felvázolt eset és az enyém között. Vagy épp a kint munkálkodó jó néhány zsaru estében. A nyomozói élet magányos a folyamatos veszély és a rengeteg munka mellett, de szó se róla, megemelem az összes kalapomat az előtt, akinek ez nem okoz gondot és maximális munkatempó valamint teljesítés mellett még egy boldog családra is van ideje. Viszont minél többet mondok neki, annál inkább nyilvánvalóvá válik, hogy azóta, hogy jelvényes lett, nem sok nővel volt dolga, bár... az is tagadhatatlan, hogy más területen is mozog, mint mi, akik képesek napokon át a bomló hulla fölött görnyedni csak, hogy tökéletes nyomokat találjanak.
- Ez mindig így lesz amíg a Föld kerek. Egyelőre még a felettesek osztják nem csak a lapokat, de az észt is, mi pedig beosztottak cselekszünk. Az pedig más kérdés, hogy miként fogjuk fel a "passzolgatásokat". A tudásodra nagyon sok helyen szükség van, mint például most nekem. Ezért is hívtalak ide. A társam manapság a becsavarodása ellen küzd, ezért ő rá nem tudok számítani, hogy a gyilkosok ellen is húzza fel a páncélját. Más pedig jelen esetben nincs, aki kellő információval és ésszerű meglátásokkal tudna kecsegtetni. Szóval a mostani alkalmat vedd kitüntetett figyelemnek a tudásodat és személyedet illetően - emelem fel a mutatóujjamat egyfajta jelzésként, hogy egy szót se szóljon, mindamellett nyomatékosítom vele a véleményemet.
És miként az én - már oxidáló - kerekeim, úgy az övéi folyamatosan forognak és tekeregnek, aminek csakhamar meg is van az eredménye. Csakhogy mialatt ő mondja és mondja, én egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy teljes mértékben odafigyeljek rá, így magam elé révedő, üveges tekintettel fürkészem őt. Szinte fáj és idegesít a lelkesedése, az ahogy megvilágosodott és kezdi úgy érezni, hogy nyomon van... mire ez a nagy örömködés és magabiztosság? Talán azt képzeli, hogy ilyen egyszerű? Hogy ilyen gyorsan letudható bármi?
Laposakat pislogva, szám szélén undorodó, mégis elégedett félmosollyal nehezedek egyik lábamról a másikra, majd csapom össze a kezemben lévő dossziét, hogy az asztal körül leírjak egy félkörös ívet. Mintha csak egy védtelen állatot néznék magammal szemben, úgy figyelem a srácot és vetem meg végül lábaimat nem sokra tőle, hogy pillantásomat a képembe nyomott fényképre emeljem.
- Bűntárs. Talán fél tőle... neki dolgozik... takarít utána - morgom fátyolos tónussal s nem teljesen idegen a felsorolás számomra, hiszen az én esetemben is ezt csinálják. Takarítanak utánam csak, hogy ne buktassam le se a Yakuzát, se magamat.
- Ahogy jónak látod, de nem cigizek, kösz - mégis miként tehetném? Füstszagúan pillanatok alatt képes lennék lebuktatni magam bármikor, ha éppen beiszkolok egy házba, hogy elvégezzem  teendőimet. Épp ezért minden nemű "szagosítót" mellőzök, arról már nem is beszélve, hogy megterheli a szervezetet, az én "munkatempóm" terén pedig elengedhetetlen, hogy mindig minden klappoljon. Épp ezért se cigi, se kávé, se semmi más.
A főbejárat felé intve jelzem neki, hogy "csak utána", s ha elindul, tarkóján tartva a tekintetemet ragadom meg az asztalon lévő pisztolyt, hogy annak bűvös társaságában a srác nyomába eredhessek.
- Talán könnyebb lenne, ha nem a gyilkosból vagy a hullákból indulnál ki nem? A hozzá vezető utat kell megtalálni és nem rögtön őt keresni. Ha "többen vannak"... ki kell találni, hogy kik azok a "többiek". Talán nem is maga a halott milyensége a lényeg, hanem a vágások. Az irányukból adódóan, bal kezes az elkövető, ez már csökkenti az emberek számát. Mivel vághatott? Talán egy rosszul élezett, már csorbult késsel. Milyen a roncsolódás?... hol járhattak a lányok, ahol ő megtalálta őket? - sorolom, miközben kilököm magam előtt a dohányzásra használt területre nyíló ajtót. Nevetséges, hogy pont én adok tanácsokat neki, mint gyilkos nem igaz?
- Yoon, de jó, hogy látlak! - csendül egy hang tőlünk nem is olyan messze. Ismerős, kellemesen duruzsoló, ércesebb női hang, egy jazz énekesnőre emlékeztet...
- Sophia! Nem úgy volt, hogy a következő egy évet otthon töltöd? - fordulok nagy örömmel és már-már kitörő lelkesedéssel a harmincat már bőven túllépő, vörös üstökű hölgyemény felé, akivel két évvel ez előtt volt egy bő tíz hónapon át tartó, együtt levezényelt közös ügyünk.
- Ugyan... csak gyereket szültem, nem halálos betegséget hordtam ki. Kit hoztál ma magaddal? - utal a fiatal nyomozóra mikor mellém lép, s belém karol.
- Sophia, ő Alain Woodrow, a nyomozózseni akit már korábban is említettem.
- Aaa, igen aki múltkor lelépett...örvendek - mosolya mint általában most is pimasz, de van benne valami szívmelengető, valami megnyugtató.
- Erre csak én nem emlékszek? - ugrik egyet a szemöldököm miközben a srác felé fordulok - Alain, ő Sophia, az itteni iroda egyik alosztály vezetője. És talán az egyetlen nyomozó aki rácáfol arra, amiről korábban beszéltünk - utalok vissza arra, hogy szent meggyőződésem, hogy a mi munkánk mellett nincs helye a boldog családi életnek.
- Hogy miről beszéltetek?...


Vissza az elejére Go down

Sponsored content


stivali italiani
Témanyitás Re: Yoon Seok && Alain ••


Vissza az elejére Go down
 
Yoon Seok && Alain
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Stivali Italiani :: Genova :: Munkahelyek-
Ugrás: