Elisa DeSicca

Szeretek főzni. Óriási, tágas, fényes konyhánk van, a legjobb dolgokat itt lehet alkotni, és béke van. Általában. Húsos, kolbászos ragut készítek Neki, tésztával, tudom, hogy mennyire szereti. Meg aztán igyekszem a kedvére tenni. Mindig ez a nap legnehezebb része, amikor haza jön. Először megterítek, kínosan figyelek rá, hogy a szalvéta pontosan legyen meghajtva, az evőeszközök tökéletesen egymás mellett sorakozzanak, és minden nagyon, de nagyon rendben legyen. Néha elgondolkozom, hogy lehetne bejárónőnk, de úgysem kérdezem meg soha, nem lehet, Nekünk nem.
Az órára pillantok, sietve kell megtennem az utolsó simításokat, és már hallom is a feljárón az autó kerekének surlódását a murván. Összeugrik a gyomrom, és ilyenkor sosem tudom eldönteni, mit várok. Őt, természetesen, mert végre itthon van egy egész nap után, és ha jó napja van, leülünk a tv elé, vagy megmasszírozom a vállát, esetleg még egy pohár borral kiülünk a teraszra. Nyáron nagyon szeretem az ilyen napokat, lehet, hogy csak azért, mert kevés van belőlük, pedig próbálkozom, valami hiba mégis sokszor becsúszik, és messzire úsznak ezek az álmok.
Azért vagyok ideges, mert nem tudom, milyen napja volt, milyen hangulatban érkezik. Nem szeretem, amikor felidegesítik a munkahelyén, ha valami balul sül el a napjában, gondolni sem szeretek rá. Annál még az is jobb, ha hiába várom, mert nem jön haza, csak későn, izzadtan, más illatokkal. De nem igaz, ez az, ami a legrosszabb.
Hallom a bejárati ajtó hangját, és már sietek is elé. Kész vagyok, hála az égnek. Kedves mosollyal köszöntöm, miközben lerakja a táskáját, kezembe nyomja a kabátját, és rám mordul. Öklömnyire zsugorodik a gyomrom, bár ment volna valahova. A mosolyom már egyáltalán nem őszinte, de tartom, még bármit ki lehet hozni az estéből. Gondosan felakasztom a kabátját, és megyek utána az étkezőbe, majd sietve a konyhába, hogy mire kész van, már előtte legyen a vacsora. Elég gyors vagyok, kezdek bízni benne, hogy rosszul mértem fel a helyzetet, rendben lesz minden.
Elé teszem a tányért, szépen elrendeztem rajta mindent. Tudom, hogy szereti a főztömet, de hátha még a kedvében tudok járni azzal, hogy egy sok csillagos éterem felszolgálását utánozom. Vele szemben ülök le, megvárom, míg az evőeszközért nyúl, és elkezd enni, csak utána teszek ugyan úgy.
- Milyen napod volt? – Úgy érzem, a hangom karcos, ahogy megtöröm a csendet, talán még kicsit remeg is, de bízom benne, hogy nem hallja ki belőle. Talán meg sem hall, elő szokott fordulni. A gondolataiba merül, és jobb, ha nem zökkentem ki belőle. Nem válaszol, én pedig nem zaklatom, nem szabad. Pedig szeretném, talán, ha megeszi, és leül a kanapéra, viszek Neki egy sört, odabújok mellé. Milyen jó lenne, ha attól jobb kedve lenne…

Az újság! Azon az átkozott újságon múlott minden! Hogy lehettem, de komolyan, hogy lehettem ennyire hülye? Mindig ott kell, hogy legyen. Hogy kikapcsolhasson, más problémáiba menekülhessen a munka elől. Én pedig elfelejtettem. Igaza volt…
Nem tartott tovább két és fél percnél, és már el is viharzott. Úgy csapta be maga mögött a bejárati ajtót, hogy biztos vagyok benne, meg kell nézetni. Holnap ráér, ma már nem jön haza, mert mindent milliószor kell elmondania, mire képes vagyok megjegyezni. Csak ezért van, hogy ülök a káosz közepén. A szépen megterített asztal már a múlté, össze kéne szednem a szilánkokat, a ragut hamar ki kell takarítani a szőnyegből, mielőtt beissza, de képtelen vagyok megmozdulni, csak ülök a halom mellett. Könnyek potyognak az ölembe, azt hiszem, a megkönnyebbüléstől. Ha elpakolok, itt vége van, és soha többet nem felejtem el az újságot, nehogy még egyszer kiüldözzem a házból. Ölelem a csuklóm, hihetetlen, milyen hamar képes bedagadni. Ahogy mozdítom, fáj, de nem tört el, az nem ilyen. Meg kéne mozdulnom, rendet kell tenni, és mégsem bírok moccanni sem. Nehezen hiszem el, hogy ennyi volt, és azon kapom magam, hogy lélegzet visszafojtva hallgatom, nem-e parkol le újra a ház előtt. De minden csendes, a szilánkok szétszóródva. Egy hiba, és nem tudok odabújni hozzá a kanapén, hogy felvidítsam.
Nem tudom, meddig ülök a földön, mire végre összeszedem magam. A csuklómra nézve megnyugszom, a Franciaországban vett karkötő eltakarja, hála az égnek. Egyesével szedem össze a szilánkokat, mintha hinnék abban, hogy az összeset megtalálom, összerakhatom újra, és az egész meg nem történté válhat. Pedig tudom, hogy nem, és minden egyes ilyen alkalommal megfogadom, hogy máskor jobban figyelek. Valahogy soha nem sikerül.
A szósz ráfolyt a ruhámra is, remélem, ki lehet szedni belőle. Holnap elviszem a tisztítóba, lehet az Ő inge is koszos lett. Remélem, haza jön.
Sokáig tart, míg mindent a helyére teszek. A nehéz, fa szék támlájából lepattant egy darab, remélem, meg lehet csinálni, addig is a fal felé fordítom, azt nem használjuk. Ritkán jönnek vendégek, de nem bánom. Rengeteg idő, míg sikerül a szőnyeget rendbe tennem, a csuklóm egyre lilább, már nem kéne használni. Mégsem megyek fel a hálóba, amíg nem lesz teljesen rendbe minden. Hátha hazajön, és megenyhül. Hátha.