Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie!

Stivali Italiani

Üdvözlünk titeket Olaszországban, a maffia főhazájában. Oldalunk fórum alapú szerepjáték, szeretettel várunk minden erre tévedőt!
 

Share | 
 

 Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

Vendég


stivali italiani
Témanyitás Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie! •• 28th Május 2017, 20:32


Emilia and Yoon Seok

- Mára ennyi? - a váratlan kérdésre alig észrevehetően összerezzenek, s az előttem tornyosuló papírkupacok mögül fáradt, de annál is inkább leeresztett hangulatban pillantok fel rá meghatottan csillogó szemekkel, mintha legalábbis maga a megváltó jelent volna meg az imént színem előtt.
- Meg ennyi és ennyi... - vezénylek a kezemben lévő tollal az előttem lévő két nagyobb paksaméta irányába - egyesével koppintva hozzájuk az íróeszköz végén lévő kupakot - melyek akárcsak egy-egy torony, arrogánsan és kegyetlenül vicsorogva pöffeszkednek előttem otromba stílusukban nyújtózkodva. Ám a hirtelen lelkesedés ezzel a lendülettel el is szelel, s mintha a hátamon lenne a leeresztő kar, végtelen elkeseredéssel ingatom meg a fejem, hiszen egyre inkább úgy érzem, hogy a papírmunkával folytatott harc végeláthatatlan és reménytelen. Természetesen ami a legjobban fáj, az nem más mint a kegyetlen ténye annak, hogy nem én állok nyerésre...
- Tény ami tény, soha nem volt erősséged az egy helyben ülés. Mi a határidő?
- Holnap hat...
- Reggel hat? - kerekedő szemekkel kamillázik a karórája irányába. Mintha szellemet látott volna, úgy válik eddig egészségesen pirospozsgás és kipihent arca hulla fehérré, és betegesen beesetté, az én vigyorom pedig gúnyossá, elvégre mindig is imádtam Trevor meghökkent arckifejezéseit. Olyan mint azok a csepp kis gyerekek akikkel citromot nyalatnak, csupán nem áll neki nyáladzani.
- Ha átveszed akkor megegyezhetünk este hatban is, mit szólsz?
- Te aztán tudod, hogy kell az emberre ráhozni a frászt. Kezdtem aggódni, hogy tényleg megfogsz bolondulni idebent amire végzel vele. De hát, több mint húsz órád van még hátra, nem féltelek - rejti el tömzsi kezeit a nadrágjának zsebében, miközben ledobja magát az iroda ablakánál lévő fotelek egyikébe - nem gondolod, hogy túlzásba viszed?
Barna íriszeim értetlen pillantással keresik meg a kék tekintetet, mely először a kinti sötétséget pásztázzák, ám mihelyst meglátja a tükörképemet az ablakban, felém fordítja a fejét.
- A melót. Reggel óta itt ülsz, lassan már itt is alszol ahelyett, hogy szépen hazamennél mikor vége van a műszakodnak és pihennél néha...leváltod az embereket, túlórázol. Nem fogod tönkre tenni magad?
- Trevor, csak egy kivénhedt vak kutya vár odahaza akinek hidd el, hogy jobb egyedül a csendben mint, hogy én is otthon ücsörögjek a nyakán és gügyögjek neki mint egy gyereknek. Ráadásul számomra is ledegradáló, mert már nem tud olyan értelmesen pislogni, mintha kurvára megértené azt amit pofázok neki, de annál kétségbe ejtőbb azt bambulni, hogy épp mikor minek megy neki, mert naná, hogy utána takaríthatok. Ilyenkor legalább van időm felkészülni arra, hogy szalad a lakás, mindent teljes egészében tudok kitakarítani és nem érzem a kényszert minden pillanatban, hogy nekiugorjak felsöpörni ha lever egy virágot vagy összetör valamit. Különben is, az ittlévő emberek nagy részének gyereke van és kisebb-nagyobb családja, legyenek inkább ők otthon helyettem - adok neki hosszú, kimerítő választ, hogy visszafordulhassak az előttem lévő összecsatolt papírokhoz, melyek semmi mást nem igényelnek már, csak egy-egy szignót alulra, dátummal és címmel kiegészítve.  
- Mit kell csinálni velük?
- Szívem szerint mindet elégetném. Az újoncokra kiosztott munkák eredménye, levezetése, észrevételek...
- Csak nem átmentél óvó bácsiba?
- Áhh... hidd el, szívesebben foglalkoznék egy csoportra való kölyökkel, mint ezekkel. Még a tojáshéj ott van a seggükön de már azt hiszik magukról, hogy jobbak mint a rendőrtisztek vagy nyomozók és megváltják a világot.
- Emlékszem ám, hogy milyen voltál te is tizennyolc-húsz éves korodban. Mindig mindent te akartál, már akkor úgy hajtottál és okoskodtál, mintha már tíz, tizenöt éve pályán lennél. Annyi a különbség, hogy neked volt is eszed hozzá - húzza el a száját miközben bele-beleolvas egy épp kéznél lévő elemzésbe. Trevor már több, mint negyven éve itt van és ha valaki, akkor ő tényleg tisztában van a rendőrség és itt lévő bűnügyisek minden feladatával. Mindig ő az aki az utolsó körön kiszűri a selejteseket, kiemeli a legjobbakat és elküldi azokat, akiknek még várniuk kéne néhány évet, vagy más pályán kellene elindulniuk. Látszanak a szeme sarkában gyűlő ráncok közötti fáradtságot jelző sötét kis vonalak, a világos, fátyolos tekintete nem csak bölcsességről és erőről árulkodik, de azt is képes elmesélni az embereknek, hogy mi mindent látott már életében. Mikor valamivel több, mint tíz évvel először találkozott velem az egyetemen, elsőként mondta, hogy lát bennem valamit, ami emlékezteti egy régen elhunyt társára. Azóta nem is volt mellette más, senkit nem akart maga mellett tudni a veszteségek hiánya miatt. Huszonöt évet töltött terepen, tizenöt éve viszont mint a kapitányság egyik vezetője van jelen. Közel hatvan éves már, de senki meg nem mondaná róla, számomra még mindig ugyan az az ezüst hajú, kék szemű férfi aki évekkel ez előtt elhitette velem, hogy sokat segíthetek Olaszország rendőreinek, ha csatlakozok hozzájuk. Hogy beváltottam-e a hozzám fűzött reményeket? Nem tudom. Ezt minden bizonnyal csak ő tudná megmondani, de soha nem volt egy szószátyár valaki, a személyes véleményét pedig mindig megtartotta magának.
- Na, kössünk alkut! Ha már itt vagy nálunk a héten és van terepmunka, menj el a Művészetek Csarnokába, a kristálytermében lesz egy sajtótájékoztató. Tudod, öreg vagyok már ahhoz, hogy ott ácsorogjak órákon át, szóval ha megtennéd... akkor ezeket elintézem én. Holnap csak délre gyere, ezt megcsinálom. De Yoon! - mutat rám, mintha ezzel igyekezne felhívni a figyelmemet a szigorra - komolyan mondom! Ne tedd tönkre magad már most. Tudom, hogy mi ment már tönkre az életedben csak, hogy közöttünk lehess. Ha pedig végeztél a sajtóval, menj szépen pihenni!

*

Én pedig hülye lennék vitába szállni a főmuftival, épp ezért alig egy órán belül, állig felfegyverkezve már a közeli metróállomástól nem messze épült hatalmas épület kristálytermében mutatom fel a jelvényemet, és nyálazom le az illetékes biztonsági őrrel, hogy én, valamint az oldalamon lévő fiatal nyomozósrác lesz az, akik biztosítani fogják a terepet. Az utóbbi időkben rohamtempóban szaporodtak el a kisebb-nagyobb összejöveteleket meghiúsító, már-már terrortámadásnak titulált merényletek, nem véletlen, hogy fokozott figyelemmel vagyunk itt Rómában a civilek és hírességek biztonságát illetően.
- Kim nyomozó...? - elkerekedő szemekkel, meghökkenésemnek köszönhetően ijesztő lassúsággal fordítom fejemet a kommandósok egyenruhájára emlékeztető kabátom ujját gyerek módjára huzigáló srácra.
- Mi van? - söpröm le magamról a kezét - mi vagy te valami óvódás, hogy így kell bizgerálni? Állj elém és kérdezz, ne cincogj mint egy buzi gyerek! - morranok rá, persze komoly gondot fordítok arra, hogy a TV-s figurák és fotósok, valamint az összegyűlő díszes társaság még csak véletlenül se figyeljen fel ránk.
- Értettem. Milyen sajtótájékoztatón vagyunk?
- Egy állatmentő alapítvány kampányfilmje, annak stábja és alapítója gyűlik össze kicsit csörögni. Ennyit tudok én is - zárom rövidre a kérdésre szánt válaszom, hiszen én se tudok nála sokkal többet, ellenben arra fokozottan figyelni kell, hogy minden rendben legyen. Nem véletlen, hogy biccentek a tömeg irányába - senkit ne tévessz szem elől, ha gyanús alakot látsz, szólj!
- Nem furcsa bűnügyisként rendfenntartót játszani?
- Nem furcsa, hogy a hülye kérdésekre nem válaszolok? Na húzz a dolgodra! - utasítom a kölyköt, ő pedig fülig érő vigyorral evickél arrébb. Azt hiszem nem ok nélkül tépem a hajam az újoncok miatt...
... már csak az a kérdés, hogy mennyire fogom tépni a hajam, ha sikerül felfedeznem a tömegben felcsendülő, kísértetiesen ismerős hang tulajdonosát? A sors furcsa fintora lenne?

Vissza az elejére Go down


avatar
Cosa Nostra
Age :
34
Tartózkodási hely :
Róma
Hozzászólások száma :
10
Csoport :
Cosa Nostra

stivali italiani
Témanyitás Re: Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie! •• 28th Május 2017, 22:43


Emilia & Yoon Seok

Rengeteg előkészület előzte meg a ma kora esti sajtótájékoztatót. Még csak pár napja, hogy leforgattuk, és a média elkezdte sugározni a Római Állatmentő Alapítvány kampányfilmjét, de azóta a sajtó levelekkel, hívásokkal bombáz, így a tanácsadómmal úgy döntöttünk, hogy a legegyszerűbb módja az újságírók lecsillapításának, ha sajtótájékoztatót hirdetünk. Egy komplett szervezőcsapatot fogadtunk fel a feladatra, akik két nap alatt meg is szervezték az egészet. A helyszínt a Művészetek Csarnokának kristályterme adja. Nagyon sok pénzt kellett és kell is majd még kifizetnünk a helyiség bérlésére, a rendezőknek, a hangosítóknak, a biztonságért felelős embereknek, és a jó ég tudja, kinek és mennyit kell majd még kifizetni. Természetesen megengedhetem magamnak, valami haszna csak van, ha egy maffia felesége az ember, pénzben sosincs hiány, és én ezt szépen jótékony célokra fordítom.
– Signorina Giovinazzi, akkor tehát megbeszéltük, milyen kérdések érkezhetnek, és arra mi a jó válasz. Van esetleg kérdése? – fordul felém Daniele, a kampánymenedzserem, miközben rajtam a sminkes az utolsó simításokat végzi.
– Igen Daniele, köszönöm a segítséget. És mondtam már, nyugodtan szólíts Emilia-nak. – mosolygok rá kedvesen a nőre, aki 25 év körüli, ám fiatal kora ellenére nagyon tehetséges. Legalább milliószor elmondtam neki, hogy nyugodtan szólítson a keresztnevemen, ám sosem teszi. Van egy olyan érzésem, hogy a férjemtől retteg. Egyszer azt hiszem meghallotta, amikor engem oktatott ki, hogy a személyzet tagjaival tilos a barátkozás, ők arra vannak, hogy kiszolgáljanak minket. Azóta Daniele fél Stefano-tól. Mondjuk meg is értem, ha őszinte akarok lenni, én is félek tőle. De legalább kampánymenedzseremnek nem kell verésektől és erőszaktól rettegnie, míg nekem igen. Na de mindegy, a mai nap az állatokról szól, nem az elfuserált házasságomról.
- Ha készen áll, Signorina, akkor kezdhetjük. Minden sajtós megérkezett, már csak Önt várjuk. – szalad vissza hozzám Daniele, épp akkor, amikor elkészül teljesen a sminkem és a hajam. Nem vittem túlzásba, szolid smink, egy elegáns konty, és citromsárga nyári ruha van rajtam fehér magassarkúval. Biccentek a lány felé, ezzel jelezve, hogy kezdhetjük, ő pedig felkonferál, mint az alapítvány tulajdonosát, én pedig magabiztos léptekkel, széles mosollyal a pódiumhoz sétálok.
- Szép napot! Sok szeretettel köszöntök mindenkit a mai sajtótájékoztatón. Emilia Giovinazzi vagyok, a Római Állatmentő Alapítvány tulajdonosa. Mint azt bizonyára tudják, most készült el nemrégiben egy kampányfilm, aminek a fő üzenete, hogy az emberek inkább fogadjanak örökbe egy állatot ahelyett, hogy vásárolnának, hiszen rengeteg édes kutya, macska várja szerető gazdáit különböző menhelyeken. Na de egyelőre erről ennyit, várom a kérdéseket. – körbenézek a bevezetőm után, és egyből számtalan kéz emelkedik a magasba, mindannyian kérdezni akarnak. Rámutatok egy farmerdzsekis, húszas évei közepén járható srácra, aki feláll székéből, megadva a tiszteletet, és úgy teszi fel a kérdését.
- Signorina, hogyan jött az alapítvány ötlete? – valahogy sejtettem, hogy az elsők között fognak erről kérdezni, veszek egy levegőt, majd pedig kedves hangnemben válaszolok.
– Köszönöm a kérdést. Tudják, világ életemen imádtam az állatokat. Az állatorvosi egyetemen végeztem, és évekig dolgoztam állatorvosi rendelőben először asszisztensként, majd orvosként is. Azonban rájöttem, hogy még nagyobb volumenben szeretnék tenni az állatok sorsának javítása érdekében, így létrehoztam a Római Állatmentő Alapítványt, és eddig úgy tűnik, sikeres az alapítvány által végzett munka, egyre ismertebbek vagyunk, és nagy reményeket fűzünk ehhez a kampányfilmhez is. – válaszadás közben nem csak a kérdezőre nézek, körbefuttatom a tömegen a tekintetemet, hiszen a felelet mindenkinek szól. Azonban ahogy az embereket pásztázom, szemem megakad az egyik biztonsági emberen. Yoon? Nem, az nem lehet, vagy mégis? Pont itt és így találkozunk megint? A mondandóm meg is akad egy kicsit, ahogy ezt végigfuttatom az agyamban, de csak kb. egy másodperces a szünet, talán nem veszik észre a botlást. Muszáj koncentrálnom, bár ez így nehéz, hogy ha a szemem nem csal, a régi nagy szerelmem áll alig néhány méterre tőlem. A manóba, nem lesz így könnyű végigcsinálni a sajtótájékoztatót, de előveszem legprofibb arcomat, és felszólítom a következő embert, hogy kérdezzen, de tekintetem újra és újra visszatér Yoon felé.  


A hozzászólást Emilia Giovinazzi összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb 9th Július 2017, 09:23-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie! •• 30th Május 2017, 16:04


Emilia and Yoon Seok

Az ember rendszerint menekül a múltja elől... fél tőle és retteg attól, hogy egyszer az ottani démonok ismét elhatalmasodnak felettük és onnan már tényleg nem lesz visszaút. Én magam is így éreztem azután, hogy Emilia kiadta az utamat, mondván megváltoztam, nem szánok rá elegendő időt és a munkám, a hivatásom, az emberek védelme megfertőzte az életemet és ezzel együtt a kapcsolatunkat is. És igen, ebben van igazság, hiszen én magam is éreztem, hogy mind az amit teszek - vagy épp nem teszek - méltatlan a lányhoz. Persze a szerelem és a csodálat nem múlt el egy pillanatra se, ugyan azzal a kitartással rajongtam érte évek múltával is mint korábban, csupán a nyomozói hivatás egyenlő a pusztulással is. Az emberből kiirtják a borzalmak az emberséget és az érzékenységet. Érzéketlen gépezetek leszünk akik mennek a maguk jól kitaposott útján és másra se vágynak, mint egy-egy ügy végére érjenek, hogy aztán jöjjön a következő. Mert ez a mókuskerék hajt minket egyre tovább és tovább. Én pedig míg eleinte az újdonság varázsa miatt beszéltem neki annyit egy-egy ügyemről, később már azért, mert nem találtam mást, akivel megoszthatnám a félelmeimet és a bizonytalanságomat. Egyre rosszabbul, kellemetlenebbül éreztem magam mikor hullát láttam... úgy forgott a gyomrom, mintha egy napok óta a konyhaasztalon várakozó majonézes salátát ettem volna meg. Frusztrált a ténye annak, hogy erre megy rá az életem, reggeltől estig dolgozok, és nincs időm a saját életemre. A családom elhátrált tőlem pont emiatt, a kutyám elkezdett megfeledkezni a korábbi szoros kapcsolatunkról, azt pedig már észre se vettem, hogy az a nő aki fontosabb volt bárkinél, magányos és egyedül van, abban pedig bőszen kételkedik, hogy valaha az életben lesz még olyan, hogy "mi". Mert ő már akkor tudta, hogy ennek véget fog vetni, míg én csak éreztem és sejtettem, hogy mind ez be fog következni. Csak éppen tenni nem tudtam ellene, hiszen a megszokás rabja lettem és úgy táncoltam, ahogy azt a hullák diktálták...
... hogy mikor billent ismét az én oldalamra a mérleghinta? Mikor tudatosult bennem, hogy mindent elveszítettem és nem maradt számomra más, mint a folyamatos, kimerítő gürizés. Elveszítettem mindent ami egy ember életében felettébb szükséges. Nem volt ki mellettem álljon, nem volt ki szeressen, így a munkába temetkeztem amit onnantól kezdve nem mumusnak és kapcsolatrombolónak láttam, hanem az éltető erőnek. Mert ha már fel kellett adnom ezért mindent, akkor végezzem is jól, hogy ha én nem lehetek boldog, akkor azok igen akik tudják, hogy mindent megteszek a szeretteikért. Legyen szó holtról ki békében nyugodhat mert a gyilkosa rács mögé került, vagy élőről aki boldogan élheti tovább az életét. A munkatársaim lettek a barátaim és a családom, így az egyensúly közvetlenül kialakult, nem is kívánok ennél többet. Elhivatott vagyok és egyre feljebb és feljebb törekszek, aminek az eredményét is látni lehet. Ez lettem én.
Munkamániás...
Elfeledett...
... és beletörődő. Valamint egy olyan ember, akinek egyetlen egy szó, egy kellemes, lágy orgánum elég ahhoz, hogy mind az amiben eddig hitt, most úgy robbanjon apró darabjaira, mint az a kristályváza, amit két nappal ez előtt sikerült a márványpadlóra ejtenem és még mindig szilánkokat, cserepeket szedegetek a nappali minden pontjából. Azt hiszem, hogy az élet kegyetlen játékot űz velem. Vagy nem is az élet az, hanem a felettesem?
- Kampányfilm az állatokért. Nevetséges, hogy mi azokat védjük, akik az állatokat kínozzák nem gondolod? Szerencsétlen nő végzi el a piszkos munkát azok után, akiket a rendőrség elenged jó néhány száz, ezres euró büntetést követően, amiért felgyújtotta a macska farkát, vagy halálra éheztetett egy lovat - dalol és cincog mellettem a kis tacskó, akinek olybá' tűnik, hogy mindig, mindenhez van valami fontos hozzáfűznivalója. Már csak az a kérdés, hogy miért nem veszi észre azt, hogy baromira nem érdekel az, amit mond?
- Mit gondol hölgyem? Hogy lehetne minimalizálni az állatok kínzását? Hogy lehet megfelelően büntetni ezeket az embereket? Úgy tudom, hogy a mai nagyhatalmak nem fordítanak olyan nagy figyelmet a házi kedvencekre, mint kellene. A rendőrök nem is tesznek semmit azért, hogy ez másként legyen - kérdez az egyik riporter, mire a mellettem álló srác egész testében megmerevedik.
- És mit gondol? Hogy rajtunk múlik, hogy kit büntetünk szabadságvesztéssel egy állat megkínzásáért? Nem a rendőrök hanem a bírók hozzák meg a döntést, ezt is vegye figyelembe, maga... - arra nincs lehetősége, hogy kimondja amire gondol, egyszerűen megragadom a grabancát és egészen közel húzva magamhoz, a fülébe suttogok.
- Azt mondtam korábban, hogy hallgass el, és figyelj! Te nem a stábbal vagy itt, nem a sajtósokkal kell foglalkoznod, úgy is lehet mondani, hogy oda se kell figyelned arra ami ott történik. Te itt csak egy szobor vagy, aki a biztonságért felelős. Tehát ehhez tartsd magad - sziszegem és csak hamar értelmét nyer az amit korábban Alain is említett, hogy tőlem tényleg rettegnek az újoncok, hiszen a kölyök is vigyázz állásba vágja magát, majd lesütött szemekkel kéri elnézésemet.
- Hogy mindig takarítanom kell utánatok.... - fejemet ingatva fordulok a díszes társaság felé - bocsánat a közjátékért! Hölgyem, kérem folytassák - intézem szavaimat Emilianak, kivel már hosszú évek óta nem volt szerencsém nem, hogy találkozni, de beszélni se. Ezek után intek a srácnak, hogy húzzon kifelé, mielőtt megint magára venne valamit, én pedig lassú léptekkel teszek egy kört a jókora teremben, hogy alaposan végigtudjak nézni minden emberen akik táskákkal és egyéb, fegyvert is jól elrejthető holmikkal babrálnak.
- Az úr kérdésére azért kapunk egy választ? - kontráz rá az egyik újságíró, én pedig szememet forgatva, bocsánatkérő pillantással lesen Emilia irányába. Erre később ha akarunk ha nem, néhány mondatot szánnunk kell majd.

Vissza az elejére Go down


avatar
Cosa Nostra
Age :
34
Tartózkodási hely :
Róma
Hozzászólások száma :
10
Csoport :
Cosa Nostra

stivali italiani
Témanyitás Re: Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie! •• 30th Május 2017, 19:09


Emilia & Yoon Seok

Ez az első ilyen típusú eseményem. Kellett már nagyobb embertömeg előtt beszélnem, ha csak az egyetemet vesszük, akkor is, de amúgy is van már ebben tapasztalatom, viszont ez azért egy kicsit más. Itt ez nem egy monológ, hanem erőteljes dialógus, és bár sok mindent átvettünk, milyen kérdésre milyen felelet érkezzen, azért a gyomromban van egy kisebb görcs, mikor kilépek a több tucat sajtós elé a kamerák, fényképezők és diktafonok kereszttüzébe. Elég sokan eljöttek, nem gondoltam volna, hogy az állatmentős kampányfilmnek ekkora visszhangja lesz. Mondjuk én ennek csak örülök, viszont nagyon kell figyelnem arra, hogy mit és hogyan mondok, miként viselkedek, hiszen ha valami bakit követek el, akkor holnap biztosan ezzel lesznek tele az újságok, és ez harsog majd a tévében és a rádióban is. Ez pedig nem tenne jót az alapítványnak, és azt sem tenném zsebre, amit otthon kapnék emiatt Stefano-tól. A hideg futkos a hátamon már csak a gondolattól is, szóval megrázom a fejem, hogy kiűzzem ezeket a képeket a fejemből, veszek egy mély levegőt, és elkezdődhet a sajtótájékoztató. Az első kérdésre egyszerű a válasz, viszont közben mégis megakad a hangom, ahogy megpillantom Yoon-t, régi szerelmemet, azonban profinak kell lennem, és az is vagyok, szóval hamar visszaterelem az agyam a témához, és befejezem a feladatot, majd mosolyogva szétnézve várom a következő kérdést, amire nem is kell sokat várni. Nagyon jó kérdés, és már nyitnám is a számat, hogy válaszoljak, ám a srác Yoon mellett hozzátesz még valamit, és mindezt olyan hangsúlyban, hogy egy pillanatra megijedek, hogy itt baj lesz, de szerencsére Yoon nagyon gyorsan reagál, és helyreteszi fiatal partnerét. Biccentek, mikor felém szól, hogy folytathatjuk, és én egy mosoly kíséretében egy „köszönöm”-öt formázok a számmal, majd visszafordulok a sajtósok felé. Mély levegő, és folytatás. Hálás vagyok Yoon-nak, remélem, ha vége az eseménynek nem fut el, és tudunk beszélni egy kicsit. Kicsit előtörtek a régi emlékek és érzések vele kapcsolatban. Eszembe jut, mennyire szerettem, és mennyire megbántott a viselkedésével, de haragudni már nem haragszom rá, elvégre jó pár év eltelt azóta, és igen, eleinte dühös és csalódott voltam, de már nincsenek vele szemben ellenérzéseim. Na de Yoon-t kicsit félre, most koncentráljunk a kampányfilmre.
- Köszönöm a kérdést, ez valóban egy fontos kérdése ennek az egész témának. Vajon kinek a hibája, hogy ennyi állatkínzás van, és ilyen enyhe a büntetés? Véleményem szerint ez nagyrészt az egész emberiség hibája. A legtöbb embernek – és tisztelet a kivételnek – csak otthonról nagy a szája, ha fogalmazhatok így, de a tettek mezejére csak nagyon kevesen lépünk. Alapítványunk éves tervében szerepel egy törvénymódosítási javaslat, amit be fogunk nyújtani az illetékeseknek, és megpróbáljuk elérni, hogy igenis komolyan vegyék a bíróságon az állatok sorsát, és az állatkínzók súlyosabban meg legyenek büntetve, mint jelenleg. Bízom benne, hogy sok ember fog majd mellénk állni, és a tömeg erejével, valamint a sajtóval érvényesíteni tudjuk majd az akaratunkat. –  fejtem ki az álláspontomat, és ezzel egy kis előzetes promóciót is megengedtem magamnak, elvégre szükség lesz a sajtóra is, hogy nagyobb nyomást tudjuk majd a bíróságra és a törvényalkotókra helyezni, hiszen minél nagyobb a tömeg, annál inkább próbálják majd a presztízsüket megőrizni, és inkább engednek a kéréseinknek.
- Egyébként a kivezetett úriemberrel egyet is értek, meg nem is. Valóban, a rendőrök a legtöbbször nem tehetnek arról, hogy elengedik az állatkínzókkal, de sok esetben a bírók se hibáztathatók, mert ők pedig a törvény szerint járnak el. De ezen megpróbálunk majd változtatni. Következő kérdés? – jelentem ki határozottan, majd ismét körbenézek a tömegen. Ahogy pásztázom az embereket, kiszúrok egy farmerkabátos férfit, aki jobb kezével a kabátja belső zsebében matat, és nem is arra figyel, mit mondok, hanem körbe-körbe néz, és az ölében heverő jegyzetfüzet is innen nézve üresnek tűnik. Ez roppant gyanús, de hogy ne keltsek esetleges pánikot, ami lehet felesleges is, ezért inkább barna szemeim Yoon tekintetét keresik, és ha összeakad a pillantásunk, akkor alig észrevehető fej- és szemmozdulattal felhívom a figyelmet a kb. középen ülő férfire, ő jobban fel tudja mérni, hogy jelent-e veszélyt, vagy sem. Közben azért a fülem nyitva, és hallom a következő kérdést, ami kicsit barátságosabb téma, mint az előző, mert az örökbefogadási arányokra kérdez rá egy hölgy az első sorból.
- Szerencsére amióta az alapítvány megalakult, Rómában nőtt az állat örökbefogadások száma. Remélem, a most kijött kampányfilmmel, ez a százalék még nagyobb ütemben nőni fog. – hangom továbbra is nyugodt, ennyi idő után is bízom Yoon-ban, hogy intézkedik, ha baj lenne.


A hozzászólást Emilia Giovinazzi összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 9th Július 2017, 09:24-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie! •• 1st Június 2017, 22:15


Emilia and Yoon Seok

Az elmúlt években mindig szükségem volt az újabb és újabb, egyre nagyobb volumenű kihívásokra, hiszen azok az esetek amik korábban szó szerint adrenalin robbanással sütötték ki az agyamat, idővel már nem bírtak akkora jelentőséggel. Nem láttam bennük semmi érdekfeszítőt, nem érték el az ingerküszöbömet, kvázi nem foglaltak le és nem terelték el a gondolataimat a saját hülyeségeimről és a saját életemről, ellenben a létező leghamarabb lezavartam mindent, és jött a következő hasonló. Épp ezért kértem összetettebb, erősebb vagy épp távolabbi, más városokba és országokba visszavezethető eseteket, mígnem eljutottam odáig így cirka tizenhárom év távlatában, hogy egy egész diákcsapatot csíptem a nyakamba amolyan "jó móka lesz!" felkiáltással. Aha, na most hol tartok? Hogy az egyik nagyokos grabancát szorongatom pont úgy, mint egy rossz kölyökkutyának szokás, mikor harapdálja az ember kezét, vagy épp szétszedte az imádott papucsunkat. Mikor belevágtam a "nevelési" programba, úgy voltam vele, hogy jelen állás szerint nincs is másra szükségem, mint új kihívásokra és impulzusokra. Olyan emberekre akik megtornáztatják az agyamat, előhozzák belőlem a felelősségtudatot. Egy rendőr ismerősöm azt vallotta, hogy ne úgy képzeljem el ezt az egészet, mintha szimpla munkatársakat akarnék kiképezni. Mert egy felettes, egy csapatvezető, egy újoncokkal teli csapat feje, ha eleinte nehezen is, de idővel mindenképpen ragaszkodni fog a srácaihoz, akik felérnek majd a saját gyerekeivel. Persze ezen a szinten még nem állok, de az én tanaimat, az én mozdulataimat és szokásaimat fogom rajtuk viszont látni, én leszek az akiről majd példát vesznek, tőlem fognak félni és rettegni, mint a szüleiktől gyerekkorukban. Mert igen, valljuk be, egy rohadt szemét vagyok ilyen téren és inkább próbálom őket ettől a pályától elrettenteni - már amennyiben tényleg nem látom esélyét annak, hogy pályán maradjanak - mint, hogy minden egyes tettük után megveregetni a vállukat, mondván "jól van, ügyes voltál" vagy " ne aggódj, lesz ez jobb is". Nem. Ilyen nálunk nincs... az, hogy ne aggódjon mert később menni fog, az emberi életeket követelhet. Civilek és nyomozók egyaránt belehalhatnak egy-egy ilyen felelőtlenségbe, ami felett sokáig csak elsiklunk, mondván újonc még, nem tudja, hogy miként kell maximumra izzítani a motorokat. Ha valaki elindul a nyomozóvá válás hosszas útvesztőjén, ott mindent bele kell adnia, mérlegelnie kell, hogy képes lesz-e elviselni a veszteségeket, mert hát mint tudjuk, én vagyok az élő példája annak, hogy ez a munka, ez a hivatás magányt, csalódást és vért követel. Mondhattam volna én korábban azt, hogy inkább az előttem álló nőt választom, nem pedig azt, amiért korábban küzdöttem. Bocsánat, igazán küzdenem se kellett érte, apám révén talán a véremben volt ez az irány, de megtehettem volna, hogy mind ezt eldobom a boldogságért, a családért és a szerelemért cserébe. De az kövezzen meg, aki huszonéves kölyökként be akarja kötni a fejét, vagy nem a sikereknek akar élni, mikor látványosan felfelé ívelő pályán indult el a karrierje, és a csekély kora ellenére is elismerik a nagyok a szamárlétra legtetején. Félreértés ne essék, imádtam Emiliat. Minden együtt töltött pillanatát imádtam a kapcsolatunknak, a gyengédségét és szeretetreméltó kisugárzását, finom nőiességét. De rohadjak meg, sikerre éheztem! Be akartam bizonyítani, hogy ázsiaiként is ugyan olyan jogosultságom és beleszólásom van az itteni rendvédelemben és nyomozói irodában, mint egy európainak. És hinni akartam nem csak magamban és a  tudásomban, de a felettesem szavaiban is, miszerint nagy lát valamit a szememben, ami nem hétköznapi, ami őt is még keményebb munkára ösztökéli, noha az egészsége már nem szolgál olyan jól, mint fénykorában.
Persze, az én érveimet is meg lehet hallgatni, miszerint lett volna megoldás arra, hogy együtt maradjunk... Csak le kellett volna ülnünk beszélgetni, elmondani egymásnak a problémákat, elvégre néma gyereknek anyja se érti meg a szavát, én pedig hogy érthettem volna a lány hallgatásából? Pasiból vagyok könyörgök, nem veszem észre az apró jeleket, a szemforgatást vagy a megrezdülő ujjakat, mikor hozzá érek. Amíg a szemembe nem mondják, hogy hülye vagyok, addig az is maradok.
... azt viszont nem tudom tagadni, hogy ennyi év után is ő maradt az első és egyetlen nő az életemben, hiszen más volt mint bármelyik más, s ha most kellemetlenül is érzem magam amiért sikerült egy légtérbe kerülnünk, ezzel aligha foglalkozhatok. Első körben a fapofámat fenn kell tartanom, más részt egy zöldfülű tacskót kell rendre utasítanom és kiküldenem, hogy a béke továbbra is fennmaradjon a teremben.
Az még engem is meglep, hogy az a bizonyos "egy húron pendülés" milyen szinten él még közöttünk, s bár nem felé nézek, mégis megérzem magamon a pillantását, így ennek okán felé fordítom a tekintetemet és sikerül elcsípnem a jelzéseit. Szemöldökömet ráncolva teszek egy lépést jobbra, hogy jobb rálátásom legyen az általa kiszúrt gyanús személyre, akit némi helyezkedést követően én magam is megtalálok. Határozottan kilóg a tömegből, s ha az öltözéke még nem is szúrja ki az ember szemét, a gyanús viselkedése annál is inkább. Mintha fingja nem lenne arról, hogy milyen összejövetelen van. Telefonomat elővéve az egyik oszlop mellé lépve készítek róla egy fényképet, amit továbbítok Crystalnak, tárgyként megjelölve: "nézz utána, hogy ki ez!" Ha valaki olyan akitől tartani kell, ő minden bizonnyal fog találni valamiféle információt, de addig is jobbnak látom nem cselekedni, felesleges pánikra most nincs szükség.
- Mit nézel ennyire? - lép mellém az újonc.
- Már megint itt vagy? Neked nem furcsa az az ember?
- Elég sok gyanús ember van itt, melyikre gondolsz?
- A farmerdzsekisre... - biccentek az említett személy irányába, akinek láttán ő maga is gyanúsan vonja össze a szemét - kiemelni még nem akarom a tömegből. Elküldtem Crystalnak egy képet róla, hátha talál valamit. Arra viszont már most fordíts időt, ott kint - mutatok az előtér felé, nem hiányzik, hogy valamelyik fényképezőgépes pióca meghallja és elhíresztelje, hogy valószínűleg baj van - ... hogy beszólsz az irodába, hogy küldjenek ki egy egységet erősítésnek.
- Minek? Egy ember miatt?
- És mit gondolsz, egy ember mekkora galibát tud okozni? Jobb félni, és ezt ne felejtsd! Soha ne hősködj egyedül. Na, menj! - taszítok rajta egyet, majd visszafordulok Emilia felé abban bízva, hogy figyel.
"Utánajárok, hogy ki ez... addig ne foglalkozz vele!" - artikulálom némán, miközben két kezemmel mutatom a nyugalom jelét is. Persze nem feltétlenül érdemes teljes mértékben megnyugodni, de ez egyfajta jelzése annak, hogy feszültebbnek tűnik, mint a legelején.
Pillanatnyi koncentrációmból a telefonom vad, szűnni nem akaró, zakatoló rezgése ránt ki, s már tapasztom is a fülemre a készüléket, melynek túloldalán Trevor basszusa csendül fel.
- Mi az? Kit találtál?
- Még nem tudom én se...
- Láttad már?
- Inkább gyanús. Nem illik a tömegbe, nem hiszem, hogy tisztában van azzal, hogy milyen rendezvényen van. Sötétebb bőr, sötét haj. Harmincas vége lehet, negyvenes eleje, cirka - mérem végig - egyhetvenöt magas, normális testalkatú. Inkább latinos, mint sem arab.
- Küldöm a csapatot, te légy résen. Ha bármi gond lenne, vidd ki őt onnan.
- Értettem - ezzel a vonal megszűnik tovább élni és egy egyszerű fejrázással jelzem Emilianak, hogy próbálja meg rövidre fogni, mert bajt szimatolok....


Vissza az elejére Go down


avatar
Cosa Nostra
Age :
34
Tartózkodási hely :
Róma
Hozzászólások száma :
10
Csoport :
Cosa Nostra

stivali italiani
Témanyitás Re: Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie! •• 10th Június 2017, 19:39


Emilia & Yoon Seok

Az eddigi életem során volt már jó néhány necces szituáció. Nem feltétlen olyanra gondolok csak, hogy kis híján lebuktam a vizsgák alatt a puskázás miatt, vagy a szüleim leteremtettek, amiért kiszöktem éjjel egy buliba az engedélyük nélkül. Maffiózófeleségként az ember lánya nagyon gyorsan megtapasztalja, hogy az élet bizony cseppet sem fenékig tejfel. Többször kellett már egy-egy helyzetből a testőreink fedezékébe bújni és úgy elhagyni az adott helyszínt ilyen-olyan fenyegetés miatt. A legveszélyesebb eddig szerintem az volt, amikor egy étteremben egy megbeszélésen veszett össze a férjem és a tárgyalópartnere, és hamarosan előkerült a fegyver is, és lövöldözés kezdődött. Nem sokon múlt, hogy nem talált el az egyik golyó, még pont időben buktam le az asztal alá, hogy utána kvázi hason csúszva meneküljek onnan a kocsinkhoz, és a sofőrünk egyből el is hajtott onnan. Bár gonosznak tűnhet, átfutott a fejemen, hogy nem hullatnék könnyeket, ha Stefano-t lelőnék egészen véletlenül. Viszont hamar kiűztem a fejemből ezt a gondolatot, hiszen a szüleim nem rosszindulatúnak neveltek. Végül a férjem megúszta, a partnere már kevésbé, de ezt az emberei elintézték, ebbe én már nem folytam bele.
A jelenlegi szituáció, amit kiszúrtam, vagyis hogy az egyik „sajtós” gyanúsnak tűnik, ez ehhez a lövöldözős helyzethez képest sehol sincs. Nem mondanám, hogy félek, bár egy kicsit megemelkedett az adrenalin szintem,  és a kezem is picit megremegett, szóval inkább ezt ivással próbálom leplezni, és az előttem lévő pohárból kortyolok egy kis vizet. Kiszúrom, hogy Yoon azt mutatja, nyugodjak meg, szóval ezek szerint látszik a kis idegességem kívülre is.  Nem szabad, hogy a többiek kiszúrják, nem szabad pánikot keltenünk, így  a kérdésekkel terelem a figyelmemet.
- Hűha, jó társaságban nagyon gyorsan telik az idő. Már csak két kérdésre van időnk, szóval a szőke, szemüveges hölgy, mit szeretne tudni? – mosolygok rá az említett hölgyre, hangom könnyed, leplezve a kis szorongást, ami bennem van. Yoon jelzéseit természetesen észrevettem, hogy kicsit meg kéne pörgetni a dolgokat, ezért is próbálom rövidre zárni a sajtótájékoztatót.
- Milyen tevei vannak még az alapítvánnyal az idén? A törvénymódosítási javaslaton kívül. – szuper, egyszerű kérdés, és hamar meg is tudom válaszolni, örülök, hogy nem valami nagyon összetett kérdést tett fel a szöszi.
- Azon kívül szeretnénk minél szélesebb körben elterjeszteni a kampányfilmünket, illetve Róma északi részén is szeretnénk egy állatmenhelyet nyitni, hogy még több mentett állatnak legyen hely, és kevesebben kóboroljanak a város utcáin. Utolsó kérdés? – nézek körbe, és szívem kihagy egy ütemet, mikor a gyanús farmerdzsekis férfi áll fel, de meg kell őriznem a hidegvéremet, így rámosolygok. Nem nézek Yoon felé, bízom benne, és tudom, hogy készenlétben áll, és nem pánikolok.
- Hol van Genevieve Juntos? – kérdezi, hangjában dühöt vélek kihallani.
- Elnézést uram, hogy kicsoda? – visszakérdezek, nem igazán értem a kérdést, bár a név valahonnan rémlik, de nem hiszem, hogy a kampányfilm kapcsán.
- Tudod te nagyon jól te ribi! Hol van a feleségem? – kiált rám, és zsebéből előkerül a fegyver, amivel felém céloz, de én még pont időben bújok le a pódium mögé, így a golyó a mögöttem lévő üvegablakba csapódik be. A szilánkok éppen csak elkerülnek, a jobb karomat karcolja meg csak az egyik, de semmi komolyabb. Az emberek között, ahogy arra számítani lehetett, pánikhangulat tör ki, sikítva menekülnek, gyanítom egymást lökdösik, de én nem merek egyelőre megmozdulni innen, pedig tudom, hogy itt nem maradhatok. Viszont mivel nem látom a támadómat, ezért kifelé se tudok szaladni, hiszen akkor könnyen eltalál. Most már azért kicsit pánikolok, és ez előhozza az emléket. Már tudom, honnan ismerős a név, és szívem szerint jelenleg megölném Stefano-t, de előbb éljem túl. Hallgatózok, hogy halljam, merre jár a fickó, de csak a kiáltozást hallom, és a székek borulását.


A hozzászólást Emilia Giovinazzi összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 9th Július 2017, 09:24-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie! •• 19th Június 2017, 21:21


Emilia and Yoon Seok

Nem mondhatnám, hogy kifejezetten az ehhez hasonló feladatok tartoznak a profilomban, elvégre gyilkossági nyomozó vagyok, akinek nem az a feladata, hogy őrt álljon egy adott rendezvényen csak, hogy nagyobb erőkkel és kellő odafigyeléssel legyen képes biztosítani az emberek számára a sértetlenséget az esetben, ha beütne a krach. Való igaz, kiképeztek erre is, és mindannyian kik elvégeztük a rendőrtisztit, tisztában vagyunk az efféle menetrendekkel és "rituálékkal", kvázi nem fogom összetojni magam meglepetésemben, ha valami történik. Az viszont biztos, hogy jelentős mértékben növeli a kockázatát annak, hogy nem fogok tudni kellő időben reagálni, hiszen az elmúlt évek amit nyomozásokkal töltöttem el, javarészt irodáról irodára, hullától hulláig járva, kivett belőlem reflexek terén. Koránt se vagyok már olyan biztos magamban bevetési szinten, mint hat, hét évvel ez előtt, mikor még zöldfülűként kiszabadultam a mentorok és egyéb felkészítők bűvköréből. Ők kőkeményen meghajtottak bennünket, ha arról volt szó, viszont azóta jó néhány év eltelt már ami egyet jelent a tudás kopásával is. Nem véletlen az sem, hogy határozott felszólítással küldöm ki az én újoncomat csak, hogy a létező leghamarabb értesítsen egy osztagot akikre minden bizonnyal szükségünk lesz, már csak ha azt vesszük, hogy az Emilia által kiszúrt jómadár koránt se kelt olyan bizalomgerjesztő benyomást, mint azt szeretném. Ha másra nem is, hát az első megérzésemre kénytelen vagyok támaszkodni, hiszen ez lehet az, ami talán megment bennünket egy tragédiától. És jelen állás szerint nem én vagyok az egyetlen akinek furcsa a tömegtől teljesen eltérően felöltözött fizimiskájú jómadár, és ha már ez feltűnik egy olyannak is, akinek semmi köze a rendőrséghez és a hozzám hasonlókhoz - már - akkor ott tényleg bűzlik valami. Már csak arra illene tökéletes választ adni, hogy mégis ki akarna, de legfőképpen miért, keresztbe tenni egy ilyen rendezvénynek, a szervezőknek és a tulajdonosnak? Mit vétethetett itt bárki, mikor csak az állatok nevében szólalkoznak fel a maguk igazát védve? Nemes cél, még nemesebb emberekkel... hol itt a probléma?
A biztonság kedvéért lebonyolítok egy telefont a főnökömmel, valamint elküldök a férfiről egy képet - nem mondom, hogy olyan sok minden látszik rajta, de Crystal szuper masinái biztos jobbak, mint az én telefonom - a központnak, hogy a létező leghamarabb keressenek róla valamit, mielőtt fognám magam és megelégelve a feszültséget mely akaratlanul eluralkodik nem csak rajtam, de Emilian is, kiemelem a tömegből.
A telefonom monoton rezgéssel jelzi a beérkező hívást, de mire kihúznám a zsebemből, hát... fogalmazzunk úgy, hogy elszabadul a pokol, melynek középpontjában nem áll más, mint a kérdéses személyünk. A célzott pisztolylövést követően sikolyok, kiáltások és kétségbeesett ordítások, jajveszékelés tölti be az eddigi csendet. Már nem a fényképezőgépek tükre csapódik le egy-egy exponálás idején, nem az kelt tompa, monoton zajt a kristályteremben, sokkal inkább a székek nyikorgása, ahogy az azon ülők ijedtükben kilökik maguk alól és úgy kushadnak le a földre. Pánik... két pillanat alatt pánikhangulat uralkodik el mindenkin, még a menet közben vissza érkező újoncon is, teljesen érthető okokból, ám mielőtt zöldülő fejjel, fülét farát behúzva elmenekülne, megragadom sötétkék zubbonyát és határozottan rántok rajta egyet.
- Vidd ki innen a nőt! Hallottad?
- Me...melyik nőt?
- Akit interjúztatnak! Szerinted? Menj!
- És te? Te addig mit csinálsz?
- Elterelem a figyelmét - határozottan taszítok rajta egyet a folyosó irányába, onnan könnyebben kitudja majd a másik ajtón vinni Emiliat, én addig előhúzva a helyéről a magammal hozott fegyvert, azt az ismeretlen férfire szegezve közelítem meg.
- Tegye le a pisztolyt, és beszéljük meg ezt ketten.
- Magával nincs beszélni valóm! A feleségemet akarom! - vágja rá nyáladzva, vadul verejtékezve.
- Megteszek mindent azért, hogy kiderítsük, mi történt a feleségével, de ezek az emberek nem tehetnek semmiről! Tegye le a fegyvert, mielőtt valakinek baja esik! - ismétlem, miközben egyre közelebb és közelebb haladok hozzá, visszavonhatatlanul nézve farkasszemet az immáron rám szegeződő pisztolycsővel. De még így is inkább felém tartsa, mint másra.
- Ne jöjjön közelebb! - fenyeget, én pedig eleget téve kérésének megvetem a lábaimat, hiszen a folyamatos lépkedés közepette sikerült úgy fordulnunk, hogy már ne abba az irányba célozzon, ahol az imént Emiliánál megjelent a másik zsaru. Bízok benne, hogy mihamarabb kiviszi innen.
- Megálltam! Maga pedig tegye meg azt a szívességet, hogy leteszi azt a fegyvert, mielőtt kárt okoz valakiben... - de mintha legalábbis a falnak beszélnék, ujja határozottan mozdul a kibiztosító billentyűn, akárha lassított felvételben nézném végig a jelenetet, hasonlóképpen teszek és elsütöm a fegyvert.
Egy hangos csilingelést pár pillanatnyi néma csend követ, majd ijedtségében és fájdalmában felkiáltó férfi a fegyvert elejtve roskad a földre, kezét remegve szorítva vállára. Az ő által küldött golyó a nem sokkal mellettem lévő kristályvázában landolt, és bár nem tudom, hogy mi az eszmei értéke annak a cirádás csodának - legalábbis annak maradványának - de az egészen biztos, hogy a tulajdonos és a gyűjtő, nem kifejezetten fog örülni annak, hogy nincs már többet.
- Lökje el a fegyvert onnan! - szólok rá az egyik földön fekvő biztonsági emberre, aki eleget tesz a kérésemnek, én pedig megközelítve a vállát fájlaló pasit, mindkét kezét hátrafeszítem, hogy a magammal hozott bilincset rácsaphassam a csuklójára. Fene nem gondolta volna mikor indultam, hogy szükségem lesz rá, de láss csodát! Sose árt, ha van nálam egy - kérem vezesse át őket a másik terembe - végszóra befutnak a magukat ténylegesen rendőröknek nevező egyenruhások, akik komor arckifejezéssel ugyan, de hálásan veszik át a kényszerzubbonyba száműzött férfit.
- Ne vigyék messzire, majd beszélni akarok vele. Hamarosan én is az őrsön leszek, de addig van egy kis elintézni valóm - ezzel indítom a kollégákat útjukra, majd hátat fordítva szaporázom meg a lépteimet, hogy megtaláljam az újoncomat és ezzel együtt Emiliát is, akik a többi emberrel együtt a szomszéd teremben tartózkodnak.
- Minden rendben? Megsérültél? - vizslatom volt kedvesemet aggodalmas tekintettel, őszintén bízva a nemleges válaszban - ismered a férfit?


Vissza az elejére Go down


avatar
Cosa Nostra
Age :
34
Tartózkodási hely :
Róma
Hozzászólások száma :
10
Csoport :
Cosa Nostra

stivali italiani
Témanyitás Re: Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie! •• 21st Július 2017, 20:28


Emilia & Yoon Seok

Ismét egy nyugodt, problémamentes esemény az olaszországi Róma városában. Ja nem, persze hogy nem, elvégre akkor egyszerű lenne az életem. De ezt érdemlem, amiért hozzámentem egy maffiózóhoz. Fel lehetne hozni mentségnek, hogy nem tudtam róla, de nem mentegetőzök, hiszen én voltam annyira elvakult, annyira szerelmes akartam lenni, annyira vágytam arra, hogy szeressenek, hogy nem tűntek fel a jelek, amiből kiszúrtam volna, hogy Stefano Giovinazzi bizony nem az álomférj mintapéldánya. De ha már a férjeknél tartunk, sajnos itt van egy nagyon dühös férj, aki a feleségét keresi, és pechemre fegyvere is van. Már korábban kiszúrtam, Yoon-nak is jelezve, hogy gyanús az alak, de ahogy az várható volt, nem várta meg az esemény végét, ő inkább nagy tömegben kezdi el a cirkuszt. Természetesen a pánikhangulat fél másodperc alatt kialakul, az emberek egymást lökdösik, hogy biztonságban tudják magukat. Persze mindezt én csak tippelem, hiszen a pódium fedezékében gubbasztok, remélve, hogy nem lőnek agyon. Fülelek, hallom Yoon hangját, aztán megjelenik mellettem a kis társa, akit a sajtótájékoztató közben helyre kellett tenni, és átkarolva, testével védve engem kivezet a legrövidebb úton a folyosóra, és egy szabad székre ültet. Kicsit szerintem ő is pánikol, mert szinte hadarja a kérdéseit, aminek a lényege, hogy minden rendben van-e velem, mire én csak bólogatok, nem akarok ráfigyelni, igyekszem Yoon-ra koncentrálni, de csak halványan hallom, hogy próbál egyezkedni a fegyveres férfival. Hamarosan fegyverdörrenés hallatszik, én pedig összerezzenek… Ugye nem? Ha Yoon-nak valami baja esik miattam, mert Giovinazzi a nevem, akkor biztos álmában megfojtom Stefano-t, még ha az azt is jelenti, hogy az emberei utána végeznek velem is.
Észre se veszem, hogy visszafojtott lélegzettel bámulom az ajtót egészen addig, amíg Yoon épen és egészségesen ki nem lép a teremből, mert akkor egy szuszra fújom ki a levegőt megkönnyebbülésemben. Hála Istennek semmi baja, ezek szerint ő lőtte meg a támadót, nem pedig fordítva. A támadó egy másik ajtón lesz kivezetve, így őt nem látom, inkább az előttem lévő férfire figyelek, valamint arra, mit kérdez, miközben arcát tanulmányozom. Régen találkoztunk, és az elmúlt évek alatt sokat változott, komolyodtak a vonásai, de be kell vallanom, még mindig eszméletlenül jól néz ki.
- Jól vagyok, nem sérültem meg. – próbálok megnyugtatóan rámosolyogni, de a belső énem ordítja a valóságot. „Nem, nem vagyok jól! Az idióta férjem miatt rendszeresen életveszélyes helyzetbe kerülök, és most téged is egy ilyen szituációba sodortalak! Szóval nem, rohadtul nem vagyok jól!!” Persze ezeket a gondolatokat nem adom ki, közönségünk is van, meg hát egy rendőrnek csak nem árulhatom el, hogy egy maffiózó felesége vagyok. Ki tudja, hogy bent az őrsön is hány besúgója van Stefano-nak. Nem bízhatok senkiben.
- Fogalmam sincs ki volt ő, és miért tőlem érdeklődött a felesége hollétéről. – vonom meg a vállamat Yoon következő kérdésére, de természetesen hazudok. Elvégre szintén lebuktatnám a férjemet, ha elmondanám neki, hogy Genevieve Juntos valószínűleg valamelyik római sikátorban van egy kuka alján, bezacskózva, egy lőtt sebbel a fején. Meggyőzően hazudok, megtanultam hogyan kell az elmúlt évek alatt, így bárki elhinné amit mondok. Bár az a baj, hogy Yoon nagyon jól ismer, és jó emberismerő, így lehet, hogy előtte lebukok, nem tudom. Egyébként ezt az egész szituációt elég jól kezelem, viszonylag nyugodt vagyok, nem pánikolok, ami gyanús lehet, de majd ahelyett, hogy azt mondanám, hogy „csak a rutin meg az évek”, majd azt mondom, hogy még sokkos állapotban vagyok, nem jött a pánikroham rész. Egy ilyen finom nőnek, mint én, biztos el is hinnék, szóval nem aggódom, felkészült vagyok hazugságból. Nem mintha erre büszke lennék, de nem tehetek mást, ez az életem.
- Mi lesz a férfival? – kérdezem volt páromat, próbálom terelni a témát kicsit. A férfi érdekében remélem, hogy jól elzárják valami cellába, mert ha Stefano értesül az eseményről – ha nem tud már most is róla -, akkor biztos gondoskodni fog arról, hogy Signor Juntos is úgy végezze, mint a neje. Annyira furcsa, hogy Yoon itt áll velem szemben. A múltam egy jelentős kis szelete ez a férfi, soha senkit nem szerettem még úgy, mint őt, és ezek az érzések most egy kicsit a felszínre bukkantak. Talán még nem haltam meg érzelmileg, ahogy azt hittem. Fura érzés, nem igazán tudom hova tenni, szóval inkább leplezem, az úgyis megy. Ha valaki, hát én profi vagyok érzelmeim leplezésében.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie! •• 31st Augusztus 2017, 18:16


Emilia and Yoon Seok

Akkor csak, hogy egy kérdést intézhessek a felhők felett lakó valakihez, akit sokan Istenként emlegetnek: mi esélye volt annak, hogy ez a mai nap ilyen mérhetetlen lehetetlenségekkel szolgáljon a számomra? Mi esély volt arra, hogy a felettesem majd szépen bedől a nagyvilági szenvedésemnek, átveszi a papírmunkát, engem pedig terepre küld, egy látszólag igen csak "egyszerű", könnyű kis feladatra, melynek értelmében: mosolyogjak szépen, de mégis nézzek baromi határozottan és eltökélten, hogy az ott tartózkodók érezzék a rendőri erőt és biztonságot. Mi esély volt arra, hogy ez a terepmunka nem csak képen röhög az ex menyasszonyom jelenlétével, de még bele is ordítja a képembe, megszorongatja a gigámat és a hátamat csapkodja bivaly erős öklével, hogy nem, nem lehet olyan szerencsém, hogy teljes mértékben elfeledjem a nőt. Még csak ne is álmodjak arról, hogy egyszer valamikor kiverem a fejemből a szépségét és a báját. Ez jutott nekem, az örökös emlékezés és a ténye annak, hogy valamit annak idején baromira elcsesztem, csak éppen azt nem tudom, hogy mit. Persze, értem én, mindig csak a meló és a meló. De ez nem lehetett elegendő ok, nem igaz?...
... mint ahogy az imént felsoroltak se számítanak elégnek, mert naná, hogy pont itt kell, hogy katasztrófa történjen, mert összetéve a képet: mi esély van arra, hogy oda kell mennem, ahol ott van a volt nőm, és aki minden bizonnyal elég nagy slamasztikában van, ha már egy egyszerű , állatok jóllétéért harcoló egyesület sajtótájékoztatóján megjelenik egy fegyveres faszi, akinek a kezéből úgy kell már-már könyörögve, már-már nyájasan bájologva kivarázsolnom a fegyvert anélkül, hogy bárkiben kárt tenne. És ide most nem számítjuk bele az apró részecskéire robbantott, minden bizonnyal milliókat érő vázát, vagy éppen a falban ejtett lyukat. Mert mit számít mind ez az emberi életekhez mérten, kvázi engem aztán nem fog érdekelni, ha az igazgatóság csúnya szemekkel bambul bele majd a képembe, hogy miért nem vigyáztam jobban? Ilyenkor szokásom visszakérdezni, hogy "miért nem vetődött elé, ha már ennyire fontos az a kancsó? Vagy drágább az ön élete annál?" ... talán nem meglepő, ha pillanatok alatt elfelejtenek morogni és akadékoskodni, leosztani a lapokat, hogy kinek mi a feladata, főleg egy zsarunak. Sajnálom, de ez a zsaru már egy kivénhedt róka, aki... kurva jól tud futni, akkorát üt a mai napig, hogy minden bizonnyal a szomszéd fal adná vissza a másikat csak, hogy szimmetrikusan dagadjon meg az illető feje. És igen, úgy céloz még most is, mint fény korában, ha nem jobban. Akkor mi a baj? Lusta vagyok mint a dög, sajnálom. Mostanában határozottan nem úgy működik a testem, mint ahogy szeretném, és az ismeretlen eredetű fáradtság, kimerültség olykor megijeszt. Mintha előző éjjel órákon át mást se csináltam volna, csak rohantam valaki után, vagy inkább valaki elől. Talán okkal kezdtem el gondolkozni egy orvosi vizsgálaton?
No de visszakanyarodva a jelenhez. Vékony réssé szűkített szemekkel fürkészem Emilia arcát, miközben határozottan bizonygatja, hogy minden rendben van, nem sérült meg, erre pedig rákontráz egy kimerítő válasszal a férfi személyét illetően. Valami azt súgja, hogy nem kifejezetten azt a választ kapom, amit hallani szeretnék. Nem véletlen, hogy biccentek a mellettünk álló fiatal zsarunak, hogy menjen dolgára, ő pedig bokáját összecsapva int egyet és hagy minket magunkra.
- Remélem tudod, hogy az információk visszatartása hátráltatja a rendőrök munkáját, és okkal következtethetünk arra, hogy falazol neki, vagy valaki másnak - ridegen jegyzem meg először elpillantva a feje mellett, hogy megbizonyosodjak arról, senki se figyel ránk, elvégre egy ilyen téma sokaknak felkeltheti az érdeklődést: valaki tud valamit, mégse hajlandó válaszolni? És ezzel pikk-pakk ki is törne a pánik. Ezért hát az óvatosság, majd eddigi szigorú vonásaimat egészen ellágyítom, és egy szegényes mosollyal a szám sarkában, megvonom a vállam.
- Ha rajtam múlik a vágóhídra, de minimum egy céltábla elé. Viszont nem én osztom a lapokat, szóval minden bizonnyal az őrsön fogom megtalálni vigyázz ülésben, határozottan elfeledkezve arról, hogy választ kell adnia ahhoz, hogy szabadon engedjük. Bár, ebből már nem lesz szabad lábra helyezés. Csak gyanítani tudom, hogy nincs fegyvertartási engedélye, valamint civilek életét veszélyeztette, kárt tett egy ki tudja, hogy mennyit érő kancsóban. Joggal ítélhetnék terroristának is, de... nem vonok le téves következtetéseket, ezt majd azután, hogy beszéltem vele. Kíváncsi vagyok, hogy miért keresi rajtad a feleségét - félre billentett fejjel, tekintetemben őszinte kíváncsisággal fürkészem az arcát, s mintha elszakadna a fejemben egy szalag ami a jelenlegi témát futtatja, folytatom - semmit nem változtál, mégis annyira más vagy - nem tudnám megmondani, hogy mi ez a furcsa kettősség benne. Talán ugyan úgy néz ki még most is, egy napot se öregedett, ellenben van valami a szemében, amit korábban nem ismertem. Idegen lett és kiismerhetetlennek ható, mintha legalábbis kicserélték volna az egész szemét,vele együtt a lelkét mert ugyebár ismerjük a klisét: a szem a lélek tükre. Eltűnt belőle az a kislányos, meghitt csillogás, amiért annyira oda voltam annak idején. Remélem nem miattam. Remélem nem én fosztottam meg ettől.
S mintha bekapcsolna egy furcsa vészt jelző csengő a fejemben, mintha egy belső hang fokozott odafigyelésre szólítana fel, úgy egész állkapcsomat megfeszítve gondolok bele alaposabban a mai "majdnem" tragédiába. A felettesem ideküldött, tudta, hogy ki van itt... és valószínűleg valami mást is tud, amit én még nem értek, de Emilia elmagyarázhatja.
- Gyere be velem az őrsre. Kiderítjük, hogy ki ez a jómadár - teszem hozzá inkább kíváncsian, mint szarkasztikusan, hiszen kíváncsi vagyok a reakciójára. Arra, hogy miként vonaglik meg az arca, hogy mi jelenik meg a szemében? Mert ha valamiben, hát az emberismerésben és a színfalak mögé látásban első vagyok. Nem véletlen, hogy az utóbbi időkben mindig engem akasztanak a létező legbonyolultabb ügyekre, mondván ha nekem nem fog sikerülni, akkor elkönyvelhetjük megfejthetetlennek és megy az archívumba, hátha megoldja magát az évek leforgása alatt.
Telefonom vad zakatolásáról elégedetlen horkantással és szemforgatással veszek tudomást, mígnem előbányászom a farzsebemből, hogy izzíthassam a vonalat aminek túlvégén az egyik helyi zsaru motyog... mert motyogni kell egy olyan embernek a telefonba, akinek az imént a füle mellett sütöttek el egy pisztolyt, nyilván!
- Ha néhány decibellel hangosabban beszélnél, még meg is hallanám sőt, gyanítható, hogy válasszal is szolgálnék...
- Mit csináljunk? - a kedvenc kérdésem... mit csináljunk? Dőlj hátra és aludj, ülj le egyes, zabálj még több fánkot, nőjön csak a valagad! Mit mondjak még? Mint az óvodások, úgy  várják a rangidős utasításait.
- Menjetek előre, viszem a "célpontot" utánatok. Negyed óra és ott vagyunk - ezzel meg is szüntetem a telefonos kapcsolatot, és a mellettem álló nőre pillantok - mehetünk?

Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


stivali italiani
Témanyitás Re: Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie! ••


Vissza az elejére Go down
 
Emilia and Yoon Seok ~welcome again, sweetie!
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Stivali Italiani :: Róma-
Ugrás: