Nakimoto Wakana

Azt hiszem, végre megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy beszéljek a múltamról, ezért most meg is teszem.
Most várod, gondolom, a korábbiak alapján, hogy elkezdjek siránkozni, milyen nehéz és rossz gyerekkorom is volt. Az volt, de attól még nem fogok sírni és meg is mondom miért, de előbb egy kis történet.
Réges-régen, amikor még nagyon kicsi voltam, szerettem a szüleimet, nekem volt a legkedvesebb és legjobb bátyám, boldog voltam. De aztán feltűnt, hogy a bátyám teljesen máshogy viselkedik a többi gyerekkel és a felnőttekkel, mint velem. Velük kimért volt, hideg és kötelesség tudó. Mindenki arról áradozott, hogy milyen jó gyerek, mennyire jól tanul és edz, amilyet csak kívánni lehet. Nem értettem, hiszen velem ő mindig egy gyengéd, végtelenül figyelmes valaki volt, nem úgy viselkedett, mint máskor. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért megkérdeztem a szüleinket. Az volt a hatalmas szerencsém, hogy még mindig elég kicsi voltam, hogy azt higgyék, csak hülyeségeket beszélek, mert akár le is leplezhettem volna a testvéreimet. Mert akkor már többen voltak, Suzaku és Shiro. Shiro volt az, akit a bátyámnak hittem addig, Suzu pedig mindenki másnak mutatta magát. Akkor kezdtem el gondolkodni. Ha a szüleim lehordtak, hogy nem tudják miről beszélek a bátyámmal kapcsolatban, akkor nem tudják, hogy a fiúkban több személyiség lakik. Meg akartam védeni Shiro ártatlan lelkét, nem akartam, hogy az a gyönyörű bátyám áldozatul essen a világ kegyetlenségének. Nem, azt nem hagyhattam. A szüleinknek nem tűnt föl, nem akarták megvédeni őt, ők csak a tökéletes Suzakut látták. Viszont, ha én észrevettem, akkor csak időbe telik, hogy másoknak is feltűnő legyen. Három lehetőséget láttam: vandalizmus, kurválkodás és a verekedés. Nem volt szívem mások nehezen megszerzett dolgait tönkretenni, a másik… Nem, nem bírom ki még a gondolatát sem, hogy valaki úgy érjen hozzám, az ki van zárva. Maradt a harmadik. Első alkalommal annyira féltem, hogy alig mertem odamenni a csapat motoroshoz, de végül megembereltem magam és megtörtént. Igaz, hogy csúnyán elvertek, de nem érdekelt, mert elértem a hatást, amit akartam. A szüleink leszidtak, szobafogságra ítéltek, mindenféle büntetést kitaláltak nekem, csak, hogy ne akarjam újra csinálni, vagyis csak velem foglalkoztak. Elmeséltem Shironak is…. Hát, ő már nem volt olyan boldog, mint én, de megértette az okaimat. És ez így ment utána évekig. Valahol sajnáltam, hogy nem lett jó a kapcsolatom a szüleimmel, mert akár szerethettek is volna, ha nem növöm ki magam az egyik legbalhésabb fiatallá az egész kerületben. Csak egy olyan gyerek volt, aki felvette velem a versenyt és az nagy szó. A kapcsolatom apámékkal egyre rosszabb és rosszabb lett, de nem tehettem mást, így kellett lennie, ha meg akartam védeni Shirot. Aztán közben jöttek a többiek is. Előbb Kazu, akinek bírom ugyan a stílusát, de ha előkerül, a szívroham kerülget. Ruri, a nővérem, akivel a minimális pubertásomat is kiélhettem, hiszen az anyám nem szeretett velem mutatkozni, máshonnan meg hogyan tanulhatná meg egy magamfajta lány a felnőtté válás csínját-bínját? És végül Rei, aki segített a rosszabb napjaimon felvidulni és akivel a legkönnyebb szót érteni. Persze szeretem Suzut, de minden alkalommal lehordta a fejem, amikor szakadtan jöttem haza, pedig tudta, hogy mire a szeme elé kerültem, már megkaptam a magamét a szüleinktől. Rei-jel és Suzuval ápolom szinte a legjobb kapcsolatot, mert amióta kicsit nagyobbak lettünk, szinte csak ők vannak elől, Shirót alig látom. Nagyon hiányzik, és szeretném, ha többet tudnék vele beszélni, de elfogadtam, hogy jobb neki hátul, a többiek mögött, ahol nem érheti bántalom. Amíg én viselhetem el helyette a fájdalmat és a szenvedést, addig megéri.
És akkor mi változott a begyöpösödött állapothoz képest, hogy most mégsem otthon kuksolok japánban? A bátyám talált magának valakit. Reishi elég nagy szoknyapecér volt mindig is, így eléggé csodálkoztam, amikor egy pasival állított haza, hogy ő most hivatalosan jár vele és össze fog vele költözni. Tudtam, hogy járogatnak össze, de… Arra nem számítottam, hogy már itt tart a kapcsolatuk. Mivel már tényleg nem volt mitől Shirot védeni, nekem is ideje volt kicuccolni a szülői fészekből és kezdeni valamit magammal. Mindig is akartam énekelni, többször mondták, hogy tehetségem is van hozzá, ezért elkezdtem keresni a módot, hogy megvalósítsam ezt az ötletet. Jó lett volna nekem, ha maradok japánban, de a bátyám meggyőzött, hogy találjam meg a saját helyem és még a dartstűt is a kezembe nyomta, ami végül ide vezetett. Mert a tű itt állt meg Olaszországban. Készülj világ, mert jövök!