On the 17th day

Stivali Italiani

Üdvözlünk titeket Olaszországban, a maffia főhazájában. Oldalunk fórum alapú szerepjáték, szeretettel várunk minden erre tévedőt!
 
Légy üdvözölve!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
beszélgessünk

Feljegyzéseink

Matteo Moretti   tollából
Today at 16:12

Juri Mikail Kazakov   tollából
Today at 15:05

Luukas Frewen   tollából
Yesterday at 23:50

Vanessa Scarsi   tollából
Yesterday at 22:54

Lyudmila Sokolova   tollából
Yesterday at 14:30


Vanessa Scarsi   tollából
Yesterday at 07:12

Vanessa Scarsi   tollából
16th Október 2017, 20:05

Juri Mikail Kazakov   tollából
14th Október 2017, 15:19

szemtanúk

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 1 rejtett és 5 vendég

Arina Chenkova, Juri Mikail Kazakov, Kalea Razin, Matteo Moretti






A legtöbb felhasználó (69 fő) 24th Március 2016, 19:54-kor volt itt.


statisztika

Csoportok
Cosa Nostra
4
2
Black Hand
0
1
RussGed
2
8
Triád
2
2
Yakuza
1
4
Fegyveres Erők
7
5
Művészek
7
7
Civil polgárok
12
6
banner csere

Az oldalunk Facebook csoportja

Frpg banner hirdetés:
Frpg.hu oldalunk helyezésének növelése Stivali Italiani Toplista

Magyarország FRPG Top 100 hirdetésünk:
FRPG Top Sites - Magyarország

Share | 
 

 On the 17th day

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás On the 17th day •• 16th Augusztus 2017, 16:16


On the 17th day
„Change of Heart"

+21Milos hívás a kijelzőn nem a kedvemre való. Tudom, hogy Dimmel van, azt is, hogy nagyon keveset keres. Bízom benne, hogy azért hív, mert jutott valamire azzal kapcsolatban, amit kértem, már vagy ezer éve.
Zajos lesz szívverésem a háttérből előrobbanó gyereksírásra válaszul. Azonnal kihúzom magam, merevvé válik a testtartásom. Oda sem vakkantom, hogy mi van, már hadarja is. Dimnek el kellett mennie, na nem arról van szó, hogy nem bírnának el egy beteg gyerekkel… Beteg? Mire kimondom, már veszem a cipőmet, de nem kell odamennem, csak tudjak róla. Óh, persze, hogy nem megyek, sóhajtom a lépcsőről. Az embereim riadtan ugranak meg, szoktam szólni, ha indulunk, az egyik szájában fél kenyér lóg, miközben a kormány mögé vetik magukat.
Leszarom, mennyire tudnak követni, repülő starttal indítok, fülemben még cseng Miron hangja, az ideg meg felzabál. Az éjszaka forgalma nem tart fel, nem jelentősen.
Volt már beteg, fájt a hasa… de ilyen keservesen még sosem hallottam zokogni. A szívem összefacsarodik a rettegéstől. Noha Milos szerint semmi komoly, kicsit lázas, na jó eléggé, de le fog menni, és ne aggódjak. Jójó, nem teszem, hogy a gecibe tenném, nemde?
Minden egyes napom arról szól, hogy szívhasogatva utánuk vágyom. Őket akarom. Mindkettőt az életembe és az ágyamba egyaránt, mindenkit más célzattal. Taposom a gázt, a mutató felugrik 200 fölé. Tovább nyomom. Az ideg marja a gerincem, rángatja a gyomrom.
Félek.
Mire leparkolok Lev egykori lakása előtt, már remeg a kezem. Kétszer nyúlok mellé, mire kihúzom a slusszkulcsot, az embereim még be sem futnak, neki ugrom a lépcsőháznak. Tenyeremhez izzad a kulcstartó.
Kopogás nélkül rontok a lakásba, figyelmen kívül hagyom a bénító fájdalmat. Nagyon rég nem jártam itt. Nem mondom, hogy az éles emlékek nem csapnak homlokon. A lakás annyira… nem Dimre vall.
Nem akarok rá gondolni. A hüppögő gyereksírás irányába tartok, hogy azonnal magamhoz húzzam a békétlen gyermeket.
A konyhába sietek, alaposan átmosom a kezeimet, az hiányzik, hogy valamivel még összefertőzzem. Ugrál a szívem a mellkasomban. Lev lakása, Dim otthona, intim közeg. Nyűszítenék a fájdalomtól.
Arca piros a láztól és a kiabálástól, kis karjai is égnek, lábai sem különben. A rövidke kis body semmit nem fed belőle.
- Kérem a fiam! – ki sem kell mondanom, Milos a karomba adja. Sírása nem csitul akkor sem, amikor ölelem magamhoz. A Doki persze magyaráz, meg sem hallom, csissegek, simítom a hátát a bébinek, orrom a hajába fúrom, könnye, taknya azonnal átitatja az ingem.
Dim? Elment, vagy egy órája, dolga van. Nem haragszom, ha menni kell, akkor menni kell, ez a maffia nem pedig a pláza. Amikor jön a hívás, akkor eleget kell tenni neki. Tudom, ha megtehetné, ő lenne itt vele. Mégis valahol boldog vagyok, hogy én ölelem a testemhez, akkor is, ha a picinyem jelenleg nincs jól.
Fáradtan sírdogál, Milos szerint már órák óta kínlódnak, mellé gecire nem kéne itt lennem, ne haragudjak már, hogy idehívott, de Dim nem tudni mikor jön vissza, meg nos jah. Tudjuk, hogy Ő milyen, de szeretjük meg minden. Imádom, hogy nem finoman van kétségbe esve, talán kicsit attól is tart mi történik, ha Dim engem talál itt.  Lássuk be, hogy én is, de engem sokkal jobban izgat, hogy a bébi legyen jól és aztán Dim érjen haza, bocsásson meg nekem, mondja el, hogy szeret, hogy mindennél jobban akar. Bújjunk össze, kettesben eleinte…
Lerúgom a cipőm, folyamatosan ringatom a kicsit, rázogatom, hogy eltereljem a figyelmét. Közben Milos lehiggasztja sajgó vérem. Diagnosztizál.
A gyereknek jön a foga, ne aggódjak az ilyen, jó hát sír, meg lázas de meghalni nem fog, ne pánikoljak, mert látszik az arcomon,  hogy az ájulás kerülget. Már adott neki lázcsillapítót, szirupban, nekem nézzen nyugtatót? Megjegyzése el sem ér, hogy reszket a kezem. De még sosem sírt ennyire. Ajkam a nyakába fúrom, olyan magasra emelem a mellkasomon, hogy fülét elérje az ajkam, hiába minden sutyorgás, enyhet nem ad, de a fájdalom nem múlik öleléstől, tudom jól. Mégis talán figyel rám, esetleg meghall engem.
Micha döbbenten pillant rám, ahogy belép a lakásba. Nem is érti, mit keresek itt, de láthatóan patikából jön.
Olvastam a fogzásról, nem vagyok hülye, mégsem jut eszembe csupán annyi, hogy a két felső metszőfog jön elsőnek és hogy napokig is eltarthat.
Menten elsírom magam. Fájdalma a szívem szurkálja. Hiába érzem, hogy csillapszik, miközben a szívem egyre szaporábban veri ütemét. A konyhába vonulok vele, Micha után, hogy kipakolja az asztalra a cuccait. Rábökök az egyik üvegcsére, elmagyarázza, hogy ezzel kéne kenegetni az ínyét, sósborsszesz, zsibbaszt. Kétségbe esve látok munkához, hogy hosszú-hosszú percekig hallgassam a levegőfogytán csendesülő gyereket. Micha, kérésemre távozik. Tudom, hogy nő, de nem kell most ide, én akarok itt lenni, nekem kell megvigasztalnom, muszáj.
Ajkam alatt meleg a bőre, puha, tüzelő. Le kell tennem, hogy a bőröm ne lázasítsa be jobban, de nem kívánkozom elválni tőle.
Végül bebújok vele Dim ágyába, noha tudom, hogy nem lesz boldog tőle, utcai nadrágom boxeralsóra cserélem, mázli, hogy azt vettem.
A láztól lassan sem szabaduló, de fáradtra zokogta magát fiam, lassan merül enyhülést nem hozó álomba. Ujjaim, cirógatják hason fekvő alakját.
17 hosszú napja nem élünk együtt, előtte pedig 5-ben Dim nem volt velem, az azt jelenti, hogy 22 napja nem bújtam hozzá, nem szerelmeztem vele, hiánya elviselhetetlen. Az ágyában feküdni, illatába burkolódzni, majdnem könnyekre fakaszt. A tudat, hogy Ő már nem az enyém, széttépi a beleimet, hogy apró darabokba szórja a disznók elé étek gyanánt.
Nem bírom elviselni a hiányát, illatának jelenlétét, a tudatot, hogy itt alszik éjszaka és nem velem. Ölelném, karolnám magamhoz, annyira szeretnék szeretkezni vele, csókolni az ajkát, megveszek a zsibbasztó vágytól. Emlékeket hívok elő, amiben még szerethettem….
Felpillantok az órára, Miron kevesebb, mint 3 órát alszik, amikor a láz kirántja az álom bódulatából. Előbb csak felriad, érzékeli, hogy volt már sokkal jobban is, nyelve végig fut a száján, ahogy engem stiről, aztán felcsendül a finom bébi sírás, értem én, hogy ezt majd menten fokozza.
Miért is nem alszik többet? Mire Milos a hálóba lép, már ülök az ágy szélén, karjaim között az óbégató kisbékával. Olyan rémült arcot vághatok, amitől elkapja a nevetés gyarló hulláma. Mellém lép, kezét a könyök hátára teszi, hűtőfürdő, adja ki az utasítást. Biccentek.
Enged neki vizet… nem kell. Megoldom. Kibújtatom a bébit a ruháiból, pelenkától szabadítom meg.
A fürdőbe sétálok a jelentősen halkabban síró bébivel, mint nemrég, de tudom, hogy csak erőt gyűjt. Magamhoz veszem az ínyére kenhető cuccot, lehet meg kéne vele itatni. Átadom a fiam fél percre az engem követő Milosnak, vizet nyitok hőmérőt dobok a vízbe. Azt még én is tudom, hogy melegebbel kell kezdeni és fokozatosan hűteni a vizet. Kibújok az ingemből, belelépek a kádba, lepillantok a hőmérőre, 38 fok, kezdetnek jó lesz. Meztelenre vetkőzve ülök a kádba és csápolok a ríó kölyökért.
Combjaimra fektetem, így nem pont hanyatt fekszik, a lábaim félig elnyújtva. Hagyom, hogy a lábait ellepje a víz, locsolgatom a testét, hidegebbre állítom a vizet, sarkamat használva dugónak, hogy annál több ne legyen a víz, amit a baba elbír. Milos átveszi a víz hűtésének feladatát, a kád szélén ülve. Én csak kalimpáló bébit nyugtatom. Halk dalt dúdolok, a hideg víz csobogása ridegen hat a fürdőben, meg sem hallom a nyíló bejárati ajtót. Ujjam éppen a kicsi ínyén simogat a zsibbasztó szerrel, arról dalolok, hogy elmúlik, minden fájdalom elmúlik, higgyen csak nekem. Most költöm, sajátos dallamra. Hidegebb vízbe mártott kezem a koponyáján nyugtatom, szabad kezemmel arcára juttatok a vízből, hogy se a szemébe, se szájába, orrába ne jusson belőle.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Russij Geduska
Age :
36
Play by :
Charlie Hunnam
Hozzászólások száma :
428
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 21st Augusztus 2017, 00:00


Tuck you in, warm within
Keep you free from sin
'Till the sandman he comes
[zene]

Hajnal. Régebben szerettem a hajnalokat – az új nap, a tiszta lap ígéretét, a kezemben összefutó szálak rezdüléseit: amit éjjel elvetettünk, az reggelre beérik s ha jól végeztük a dolgunkat – márpedig ebben a szakmában gyakorta élet-halál kérdése, hogy jól csináljuk amit csinálunk – akkor a mi malmaink akadálytalanul, legapróbb zökkenőktől mentesen foroghatnak tovább.
Régebben szerettem a hajnalokat, az éjszaka minden kihívása után letelepedni valahová, a kelő Nap első sugarait, a szellemet eltöltő elégedettséget, a tudatot, hogy igen, megérte.
Most üres héjként létezve rettegés jut osztályrészemül, félelem és féltés – felelősségre neveltek, a szabályok szerinti működésre, azok betartására és betartatására... Nem bírom el.
Ha megkérdezik persze hazudok, azt mondom nincs bajom azzal, hogy Kazakovból alvezér lett, az egykorvolt DEA-sból, akit a RussGed balvégzetéül szántak régi gazdái – nem tudom szolgálni. Féltékeny vagyok, irigy és boldogtalan, ám nem a címre, a rangra, sőt: kérdezd csak meg a régieket, kérdezd meg azokat akiknek számít és sokat ér a szavuk ebben az elbaszott cirkuszban; Az irányításmánia, a kontrollkényszer nálam alkalmatlanabb alvezért nem is adhatna. Szekuként a saját embereimért, szoldátjaimért felelek – vezérként három szekuért, a hozzájuk tartozókért tenném, és bár a pakliban benne van a kudarc, a halál lehetősége.. Emlékszel arra az éjszakára, amikor Lev meghalt? A kiontott vérből duzzadt folyóra Firenze utcáin, a haragból, bűntudatból font terrorra s a tomboló őrületre? Arra, hogy mi történt Danteval, miután hagyta ott pusztulni Kosztyat? Tudod mi történne velünk, ha a mostaninál nagyobb hatalom összpontosulna a kezemben?
A falka nevelt fel. A közös élet, a szeretetük ellenére sem nyomták volna a seggemet abba a székbe, ami szinte ki sem hűlt még Sztyepan után. A falka Kazakovot választotta.
Én pedig nem tudom szolgálni.
Idővel persze jobb lesz, azt mondják. A korábban dobogó, most kitépett szív helyén tanyát ütő szorító zsibbadás elmúlik, az árulás izzó fájdalma enyhül, de a harag... senki nem beszél nekem a haragról, nem beszélnek a sötétről, mely belülről zabál fel akár a rák; Hiszen megengedte, hogy fényt játsszak, megmutatta, hogy milyen is lehetne az élet, s most ölelésében dajkálja az elmém: soha nem leszek olyan valaki, aki elég, akinek összejöhet, aki érdemes... Bár rosszul kezelem a kudarcot, azt igenis felismerem, hogy mikor kell feladni, és nem küzdeni tovább.
Soha ne mondd: „Szeress engem!” Mit érsz vele? Isten is hiába mondta.
A lakáshoz érve kiszúrom a Bugattit. Pánikkal vegyes adrenalint injektál ereimbe a saját szervezetem, a mellkasomhoz kell kapjak, hogy a veszett dübörgést bordaketrecen belül tarthassam, hogy a rosszullét és a hányinger hirtelensége múljon – zárd ökölbe, engedd ki, ismételd – hogy cselekvőképes legyek. Juri emberei általános létszámban vannak jelen egyelőre, de kitépett és hátba döfött karokat ígérek, ha ez kurva gyorsan nem változik és igen, a fogorvos által korábban öntudatra rángatott ivadékot is javallott telefonvégre kapni: az éjszaka szarzuhatagot borított a nyakamba, de csak azért az enyémbe, mert Aysa nem érte el Kazakovot. Nem én vagyok a célpont.
Felelősség, rettegő féltés szedeti velem kettesével a lépcsőfokokat – Lev lakása persze jól védhető, de ez mégiscsak a faszom belváros. Jurinak a hotelba kell mennie, amilyen gyorsan csak lehet.
Feszült vagyok, elfelejtek hát feszültnek lenni másért – az agyam hátsó traktusában tudom, hogy miért van, az agyam hátsó traktusában létezik a megkönnyebbülés és a hála érte, s ugyanitt felemeli a fejét a kényelmetlen szégyenérzet is: MJ-re egyáltalán nem gondoltam.
Kérdeznem sem kell, a fürdőszoba felé irányítanak rögtön – átcsörtetek a hálón, tekintetem megakad az ágyon, de egyelőre csak tudomásul veszem és elraktározom a látványt, hogy később felfogjam mit is jelent – hogy szoborrá rökönyödjek a fürdőszoba ajtajában. Nézésem ráforr Juri alakjára, már amennyit látok belőle a kádtól, s beleszűkül a világ ebbe a pillanatba – széles vállai, milliónyi heget viselő bőre, pupillához hasonló árnyalatú írisze, mely feketévé teszi a szemét... Pofont kapok. Egyet, kettőt, a harmadikat már blokkolnám, de Milos nem Yegor, ő nem türelmetlen velem – elállom az utat kifelé egyrészt, másrészt hogy nézek ki? Látómezőmbe húzza a hajamat, persze nem feleltet a keletkezésről, de megtol a csap irányába – alighanem bizonyítékot őrzök a loboncomban, egészséges lenne mihamarabb megszabadulni tőle. A fogorvos elhívja, a konyhában majd...
A kád felé fordulva állok a helyiségben, félúton mindentől – ablak, ajtó, csap, Juri – tekintetem zavart éhséggel prédálja fel, míg elérek a babához.
- Hogy van? – Nézésem másról beszélget, míg a perifériámon mozduló Lev ki nem tép a bűvöletből: nézem ahogy a kád szélére telepszik – a kád szélére telepszem – ujjait a baba homlokához érinti, majd a vízbe lógatja – ujjaimat a vízbe lógatom; Hangom a maga csendességében más tónussal, mélyebben, ízesebb olasszal szól – nem tűnik fel, hogy Lev az én számmal szól, én másképp, máshonnan hallom a hangját, látom a kád szélén ülni őt, de magamat nem a helyiségben.
- Vedd a mellkasodra fiam, hagy érezze a szíved.





lng live the king
GO - TO - HELL & TELL - THE - DEVIL - I'M - NOT - THAT - FAR - BEHIND
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 21st Augusztus 2017, 16:27


On the 17th day
„Change of Heart"

+21Szétbasz az ideg, nagyon lassan csillapszom le, ahogy Miron mellett fekszem az ágyban. Ujjaim pillekönnyen érintik hátának tüzelő bőrét, melynek puhasága csókra ingerli az ajkam, mégsem zavarom azzal, hogy összeszurkálom. Pedig isten lássa, magányos lelkem, mindent megadnék, hogy összebújhassak vele, de muszáj neki nyugtot adnom, elhitetnem vele, hogy minden rendben van, hogy a szuszogása elterelje az én figyelmem is. Neki simulnak az ujjaim, csordultig tölt a fura szerelemmel, nem tudok más nevet adni. Pihekönnyű szőkesége fájó emlékeket csavar a szívemre, kimarja és éhessé teszi. Apró kis karjain járnak az ujjaim. Mélyről lélegzik, alszik.
Az ágyban Dim illata bódít éhes várakozásba. Minden álmom, melyet ébren álmodok róla szól, neki dalol, az éjszakáim kínja pedig nekem. Engem emlékeztet arra, hogy hibát követtem el, és olyan árat fizetek érte, amit nem is hittem volna. Tudtam, hogy haragudni fog, azt is, hogy összeveszünk, azt azonban nem, hogy kilép az életemből, magamra hagy a gyászommal, melyben őt búcsúztatom.
A tudtad, hogy nincs velem, fájdalmat mar a szívem sötét bugyrába, hagyja, hogy a férgek elrágják az élethez való viszonyom apró szálait. Fizikálisan jól vagyok, elhiszik, hogy boldog, hogy alvezérnek lennem, minden álom, a csúcson vagyok. Szolgálnak, hűen, odaadóan, mert Ő hagyja, Ő tudat alatt erre kéri őket. Amint a szőke ellenem fordul, nekem máris végem, letaszítanak vélt trónomról, és lássuk be valahol mélyen várom ezt a percet.
Ujjaim hegye az apró gerinc vonalán siklanak le, talán miatta lenne értelme folytatnom, hogy neki legyek. Bőre forró, lángra gyújtja az én testem is, süt belőlem az akarás, hogy apja legyek, hogy védelmezzem, óvjam, de a gyerek nem az enyém. Örülök, ha kevés időt tölthetek vele, be kell érnem vele, meg kell értenem, hogy Dimhez tartozik, úgy, ahogy én már sosem fogok. A gondolat az elmémre csapja dühödt láncát, lebéklyóz és nem mentesülök a fém alatt érlelődő sebektől, fekélyektől. Talán máris élve rothadok, mint egy értéktelen gyümölcs a napod feledve.
Nem tudom mit tegyek, mit mondjak ennek a csöppségnek az apjának? Mit tehetnék, hogy elhiggye, hibát követtem el, de megbízhat bennem? Megbízhat vajon bennem? Vagy álszent senki vagyok, aki legközelebb is hátba szúrja, hogy a kés hegye a mellkasán kandikál ki?
Jobb kéne neki, valaki sokkal jobb, akit nem a földi pokol megteremtésére neveltek, akit hűségre tanítottak, odaadásra. Nem pedig veszettül csaholni a holdat, önnön félelmébe burkolódzva, mint a hatalom köpenyébe, mely mostanra semmit nem ér. Álca vesz körül, üveg világ, aminek nem látok túl a peremén, s talán nem is kell.
Magamhoz ölelem a párnát, beszívom az illatát, olyan szinten fáj, hogy ordítani tudnék a kíntól. 17 napja még az enyém volt, mindenem megvolt, mára pernye maradt mindenből, egy lerombolt világ romjain.
Megőrjít a tudat, hogy egyikük fájdalmát sem tudom enyhíteni. Sem Dimét, aki lassan meghasad és én el fogom veszteni, sem Mironét, aki a combomon tempózik, és csak nagyon lassan csitul a bömbölése hüppögő, őszinte sírásba. Ismerem, milyen, amikor hisztizik, amikor azért sír, mert nem foglalkozunk vele, ez most nem olyan. Szívet hasogatóan őszinte.
A hűvös víztől és az ínyébe dörgölt zsibbadástól lassan alábbhagy a fájdalma, kisírt szeme, és szakadozó légvétele emlékeztet arra, hogy nemrég ordított a kíntól.
Édes, drága!
A víz hidegen csobog a csempéről visszaverődő hangok hátán, nekem pedig a gerincem fagy le. Intim pillanat, nem a meztelenség miatt, hanem mert Miron lassan higgad, szerető simítástól, érdeklődő kedvességtől és persze kínt űző szerektől összetákolt védelmi hálóban.
Jelenlétét előbb érzem meg, mint az tudatosulna bennem. Egyszeriben sok lesz a meztelenségem, túlzottan merész. Ez az Ő lakása, nem tisztelem, az Ő fia. Mély sóhajjal hagyom, hogy a szégyen ívet húzzon a hátam közepére, hogy felégesse a szőrt a tarkómon, karomon, az amúgy hűvös a víz, most mégis forrni érződik testem hőjétől. Saigon üdvözli lelkem az övét, felé lendül, érzem kiszakadni a testemből. Bénultan bámulok Mironra, élénk tekintetére, kipirosodott arcára. Érzem, hogy Ő engem néz. Tudom a figyelmét. Összezavar, hogy birtoklom. Annyira szeretném, ha máshogy történne, ha érintése is értem szólna, de nem merek kérni, megszólalni sem, de levegőt sem nagyon tudok a tüdőmbe préselni. Halkan figyelek, periférikus látásom fogadja be alakját. Zajosan szívok be egy kis levegőt, hangja lecsorog a hátamon, összerántja a gerincem vonalát, a gyomromra mér kegyetlen ütést.
Csupaszságom egyre zavaróbb, hálás vagyok, hogy megáll a fürdő közepén. Felnyígnék, hogy lépjen felém, érintsen meg, csak legyen a közelemben. Felé pillantok, tekintete felszúrja pillangó szívdobbanásom egy parafatáblára, mélyre taszít.
Elmondani nem tudom mit nem adnék egy érintésért, csókért... hogy messzebb ne is merjek gondolatban siklani.
Szemrevételezem, miért cseszte le Milos, mélyet sóhajtok. Nem kérdezem meg, hol járt, azt sem mit csinált. Ha közöm van hozzá, mint az alvezére, be fog avatni. Okos, nagy fiú, megoldja az életét. Nélkülem. Tőrdöfés a gondolat, összerezzenek.
Kérdésre újfent felé pillanatok, akaratlan lett a tartásom egyenesebb, nem, hogy nagyobbnak tűnjek, csak... volt idő amikor...
- Ő jobban. - ujjam végig szalad a nyakán, vizet csöpögtetve rá, azt gondolom el kéne hagynom a fürdőt a kölyökkel, de... de...
- Te, hogy vagy? - a gyerekről tudjuk, hogy jobban, rólam, hogy szarul, róla, hogy szétesik, de ha beszél, ha csak hallhatom a hangját...
Kifut a levegő a tüdőmből, a világ a látóteremből, ahogy a kád peremére ül, közelsége reszketést von a lábaimba, meghullámzik a víz körülöttem. Lihegve veszem a levegőt, gyűrűzik a testemben a vágy.
Bárcsak megérintene, bőre az enyémhez simulhatna, a kezébe akarok törleszkedni, akár egy kóbor macska, akit végre megszeretgetnek, dorombolnék is neki. Csak kérje, adja jelét, hogy elfogadná.
Keserűség markol a gyomromba, hangjától összerezzenek. Hangosan felnyögök. Könyörgés csendül benne. Ne. Kérlek ne!
Lev hanglejtése csúszik a tudatomba, az ő szavaival, az ő hangján. Nem vagyok benne biztos, hogy nekem szól és nem önmagának.
Megrokkanok.
Várok pár hosszú másodpercet, ha a gyerekért nyúl, nem állok az útjába, mégis én vonom később a mellkasomra. Hangja végre nem sír, ahogy felsóhajt, arcom a hajére fektetem.
Istenem, annyira ölelnék mást magamhoz.
- Nem lesz semmi baj, ne aggódj! - miattam se, erős vagyok, elviselek minden terhet, míg a vállaim elbírnak a súllyal, míg a halál gondolata csak messze fák mögül környékez meg. Előrébb csúszom a kádban, szabad karommal ölelem a bébit, másikkal feltolom magam a kád peremén. Sosem voltam szégyenlős, most pedig megveszek. Sosem szemléltem magam tükörben, csak arcom öregedését vettem szemügyre, most pedig félek, hogy undorodik tőlem, hogy megbánt mindent, ami köztünk volt. Jogosan tenné.
Kilépek a kádból, szigorúan nem fordulok felé, tudom, hogy így is érzi bizonytalan rezdüléseim. Kislányosan rettegek, hogy nem jön be neki a látványom, miért is tenné?
Leakasztok egy puha törölközőt, előbb a babát bugyolálom be, hogy érzékeny bőréről leitassam a vizet, minden izmom fájón feszül tekintetének vonzásában, tudom, hogy néz, hogy mérlegel, hogy nincs teljesen jelen mégsem.
- Átveszed? - kínlódva tekerek törölközőt magam köré, hogy csak aztán forduljak felé, amint kissé takarva vagyok. Mióta számít? Nem tudom. Túl rég.
Szeretném tudni hol járt, mit csinált? Kivel? Mitől ilyen zilált? Kivel volt? De ha közöm lesz hozzá, majd elmondja.
Jelenléte megerőszakolja a tudatom, olyan erős vágyat érzek, amit alig bírok leküzdeni, harcba állok önmagammal. Csak megérinteni szeretném, aztán pedig minél többet, de az a Dim, aki most jelen van, nem teljesen Ő. Márpedig nekem Ő kell, mindennél jobban.
Végig fut rajta kíváncsi tekintetem, ezer mód érinteném, milliónyi mód kényeztetném, bárcsak. Bárcsak.
Fázom a víztől, ami a testemet szántja, és égek a közelségétől.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Russij Geduska
Age :
36
Play by :
Charlie Hunnam
Hozzászólások száma :
428
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 26th Augusztus 2017, 21:17


Tuck you in, warm within
Keep you free from sin
'Till the sandman he comes
[zene]

Tekintetem elréved, mint oly sokszor tette már alakján függetlenül attól, hogy ruha vagy ruha nélkül látom - amilyen irritáló volt kezdetekkor, akárha bikának a vörös posztó, úgy fordult ez át; Szépsége a világ elvárásaitól mentesen talál rám, nem viszi romlásba az árulás, nem látom csúnyának csak mert meghozta a maga döntését - szép, az én szememnek a legszebb, hát gyönyörködöm benne. Nem néz rám, bár nem kétlem tisztában van a pillantásommal, érzi annak rátelepedő súlyát - túl vagyok már azon, kapcsolatunk bőven túl van azon a szakaszon, amikor szégyenlősen vagy rajtakapottan fordultam el, fixírozva az unos-untig ismert falat, plafont vagy ajtót; Ismerem alakját, jószerével testének minden egyes porcikáját csókoltam már, így képmutatás lenne most részemről zavart mímelni - mert noha felelősségre neveltek, a szerelem nem múlik el csupán azért, mert a szerelmem úgy tépte ki a szívemet, mintha... komolyan, ennyire rossz lennék, ezt érdemlem? Így?
Fáradt pillantásom hidegébe melegséget lop a közelségével - mélyebben szívom be a levegőkortyot s reszketeg lassúsággal fújom ki, mely akár lehetne sóhaj is ha hangja volna: azt képzelem feszes tartásával nekem akar tetszeni - ha nő lenne, a kelletés szót használnám - mert ennyi maradt nekem, képzelgés... Azt viszont nem veheti el tőlem senki, hm?
Figyelem Lev előre nyúló kezét, ujjait a bébi homlokán, hogy ujjbegyeimmel ne érezzem a hőmérsékletét egyáltalán, de legyen érkezésem helyteleníteni a mocskos mancsot, melynek egyáltalán nem is kellene a gyerekhez nyúlnia: lámpaolaj, beton, vér, kosz és halál ül a pórusaimban, apámnak lehetne több esze is, nem? Bár talán hisz Jurinak, avagy maga is szülő lévén, főleg az én szülőm lévén feleslegesen nem féltő - a kölykök elpusztíthatatlanok, csak a sírás ne lenne... Várom, szinte várom, hogy feleljen neki Juri, de a régi iskola berögződése elkísér a síron túl is - ha az apja kéri, némán engedelmeskedik neki, s magához vonja a sírásban elfáradt, csendesülő bébit, nyugalmának kínál minden egyes erős szívdobbanást s én egy őszinte pillanatig irigy vagyok a fiúra - jobb apát érdemelne nálam, igaz? Ahogy talán én is jobbat érdemeltem volna a sajátomnál - ám MJ szerencsés: őt szereti Kazakov, eléggé szereti.
- Csak retkes, azért fest ilyen szarul. - Ejti meg a bizalmas, féloldalas vigyort megengedő választ Lev, miközben felém int a tükrön túl - látom magam, ráncolt szemöldököm, szigorú vonallá préselt számat: rajtam nem fog segíteni egy zuhany, az emberformát zokogva nézi minden tükröződő felület. Hogy vagyok? Meghaltam. Ki ölt meg? Kazakov. Van még más is? Jah igen, lehet hogy reggel börtönbe megyek.
- Mi lenne, ha Milosékat szórakoztatnád most egy kicsit? - Ingerkedő gúnymosollyal intek az ajtó felé, kilincsbe kapaszkodva nézek hosszan a kád szélén féloldalasan, görnyedt háttal ülő halottra, aki felsóhajt mielőtt csóválni kezdené a fejét, de azért nem kéreti magát: ahogy mellém ér hosszú, csontos ujjait a tarkómon terpeszti szét, fejemet a sajátjához húzza míg homlokunk össze nem ér. Mormog valamit az orra alatt, nem értem de talán nem is szó, szimplán kilélegzett hang - valami amit ismersz, ami akár azt is jelentheti, hogy nem vagy egyedül, nem vagy idegen ebben a világban... s hogy pont egy kísértettől?
Juri hangja vonz vissza a valóságba, megereszkedő vállakkal hajtom be az ajtót - nem mintha Levet ez kint tartaná, ha elmém úgy dönt, hogy apám jelenléte indokolt - tekintetem a beszélőn felejtem megint, fáradtan mosolyra rándul a szám sarka s bólogatni kezdek.
- Most, hogy itt vagy. - Ő képes figyelni Mironra, úgy adni meg neki a segítséget, hogy a baba minél kisebb traumaként élje meg a saját baját: türelmet és biztonságérzetet ad, míg belőlem némán süt a tehetetlenség agressziója; Ha nem lenne cafatokban a józan eszem, talán nem lennének ilyen magasak az elvárásaim a lassan öt hónapos csecsemővel - szenvedésének minden cseppjét ereimbe oltja, kudarcot keringetek vér helyett...
Vízből kiemelkedő testén, saját tónusaimnak ellenpárján réved a nézésem arcától ágyékáig - szívem tamtamja sóvárgó vággyal ágyaz meg a fájdalomnak, s megint nyomorultul érzem magam: ujjaim karmokká görbülnek, de ökölbe nem tudom szorítani, valahol megint elveszett az önmagam felett gyakorolható kontroll. Nem küzdök érte. Tétován felemelt karjaimat visszaeresztem a törzsem mellé, nem veszek tudomást a reszketésről csak arról, hogy elfordul tőlem és előlem - minden négyzetcentiméterét ismerem, mindent amit most megtagad, képzeletemre apályt vet: hogyan is hihettem, hogy tetszeni akarást látok... Nevetséges.
- Nem jó ötlet. - Lehelem rezignáltan, hisz nézzen csak rám - remegő erőtlenség s merő mocsok vagyok, keserű csalódottság: még csak a szemére sem vethetem amiért takargatja magát előlem; Ő normálisan viselkedik, kapcsolatunk-házasságunk neveltetés ellen való vétkét levetve egy nővel van - nem miattam van itt, nem értem meztelen... A tükörképem szerint egy barom vagyok, és mint mindig, most sem tiltakozom - tényleg az vagyok.
Zavar, hogy kellemetlenül érzi magát a közelemben, de nem eléggé ahhoz hogy a harag elborítson - úgy lehet én már az életemre szánt düh-kvótát is felemésztettem az utóbbi napokban - ahhoz viszont igen, hogy a mosdókagylóhoz lépve elforduljak tőle.
A szappan a könyökömig ér, a szürkés habbal megpróbálom lenyúzni a saját arcomat is előbb, hogy aztán a fejemet a vízsugár alá hajtsam - régi fajta praktikum, inkább a műtők bemosakodójához illik ez a csaptelep semmint lakossági fürdőszobákba, így nem jár kényelmetlenséggel a mutatvány; Ujjaim a hajamat csomókba tapasztó biszbaszok alá furakodnak, a lefolyó szűrőjén felakad ez-az, s van, ami az elnagyolt áztatással sem akar megválni tőlem. Mégiscsak van valami a világon, aminek kellek? Sötét mosoly.
A szappantól mind csimbókosabb érzet a hajam, türelmem pedig annyira illékony, mintha soha nem is lett volna - kihúzom a csap alatt fiókot, emlékezetből tapogat a kezem az olló után: módszeres barbársággal ritkítom a sörényemet. Nem csak a bogokat, csomókat, de ami a markomba akad nyesem, míg el nem tömítem vele a lefolyót - remegő kezeim a wcbe kanalazzák szőkeségemet. Ami vizet Juri nem pancsolt ki a kádból, azt megteszem én a csapból - a fürdőszoba megátalkodott módon úszik, de azt hiszem kisebb gondom is nagyobb.
- Van még? - Kérdem, már ha nem hagyott magamra - hiszen Miron miatt van itt, emlékezzünk - hisz a tükör nem segítség, az ujjaimmal pedig tévedést is tapinthatok: az erre szánt kevés energia vészesen fogyóban - élni sincs kedvem, nem hogy tisztálkodni..




lng live the king
GO - TO - HELL & TELL - THE - DEVIL - I'M - NOT - THAT - FAR - BEHIND
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 28th Augusztus 2017, 11:12


On the 17th day
„Change of Heart"

+21Sajogva fájok a közelében. Már azt sem könnyű megállni, hogy magamhoz rántsam, csókokkal illessem mocskos ujjait, hogy a kádba csaljam, gondoskodjak róla. Ha a fiam nem a combomon tempózna éppen múló fájdalmában, meg is tenném, arra hivatkoznék, hogy csak segíteni akarok. Közben pedig annyira vágyom rá, hogy összecsuklik a józan eszem alatt a kempingszék. Megrokkanok, szétmorzsolódnak az idegeim. Mironra hajolok, szavakat súgok a fülébe, arról, hogy imádom, hogy ő a minden és ne aggódjon, rendben lesz. Szépségéről mesélek, puha bőréről.
A látómezőmbe úszik Dim piszkos keze, ahogy a puha lágyságú bébihez ér. Kifújom a levegőt, mélyet szívok helyébe. Nem szólok egy szót sem, de vízzel pergetem le róla a képzelt mocskot, kicsi ez az élet, nem akarom összepiszkolni. Tisztának akarom, érintetlennek, olyannak, amilyen én sosem voltam. Óvni akarom, félteni az élettől, burokba zárni, csicsás vitrinbe, hogy mindig mosolyogjon, sose kelljen sírnia, ne ismerje meg a fájdalmat, a kegyetlenséget. Meddig óvhatom vajon meg ettől? Mennyi jogom van túlfélteni?
Szavaira összerezzenek, felé pillantok.
Mi a geci? Kiküld? Hogy mi? Hova mennék? A döbbenettől meg sem moccanok, csak leszívom a levegőt. Hogy? Menjek ki? De miért?
A zavar szétkurja rendíthetetlennek hitt magabiztosságom. Le akar zuhanyozni? Vagy mi?
Nem mozdulok, csak a víz csobban, ahogy mégis önkéntelen mozdulnak a lábaim. Nem hiszem, hogy engem küld ki, hogy így teszi, hiszen a kádban ülök, a fiammal. Hogy? Nem tudom mi legyen, merre induljak. Mire döntésre jutnék, becsukódik az ajtó valaki mögött. Lev.
Felsajog a szívem, édesem, had mentselek meg, kérlek.
Kikászálódok a kádból, érzem a szerelem pillantását a testemen, égetve lop lángot a szívembe. Összerezzenek. Egyenesre húzom a hátam, a gerincem megroppan féltő vádjai alatt. Akarom, hogy lásson, hogy teszem neki. Azt szeretném, hogy le se bírja venni a tekintetét rólam. A vágyait akarom felkorbácsolni, hogy ne csak az enyém ránduljon össze. Ívbe ránt a gerincem, kínlódva tekerem körbe magam egy törölközővel, hogy elrejtsem éledező kívánalmam, pedig nem kéne, nem ciki ez. Ja de az.
- A víztől van jobban, hogy megy le a láza, a gyógyszerek és, hogy…- nem folytatom, akarom hinni, hogy közöm van hozzá, de nem sok. Annak van része benne, hogy teszünk a fájdalma ellen. Igen, talán én is jó vagyok kicsit. Puha törölközőbe csavarom, a mellkasomra vonom, ringatom, paskolgatom, baba hangja a fülembe kúszik, keserű, szomorú, de már nem fájdalomtól sietős. Ölelem magamhoz.
Bálványom felé pillantok, a vágyak újból elsöpörnek, nem bírok velük, nem tehetek ellenük. Megzakkanok. Simogatom a babát, dalt mesél a fülemnek, édeset, finomat, szerelmezőset.
Biccentek. Nem baj, hogy nem veszi át. Persze, szívesen oda adom, nem vagyok irigy. Csak hát olyan puha a karomban, olyan finom az illata.
Végig pillantok rajta, milliónyi kérdés zajong az agyamban. Mitől néz így ki? Tudnom kell róla? Van hozzá közöm? Meló? Mert akkor faszom gyorsan meséljen.
A baba fülébe csissegek, ahogy az apja a mosdóhoz lép és kacsaúsztatót rendez a fürdőből.
A döbbenettől leáll a szívem egy pillanatra, ahogy ollót ragad és a hajának esik. Mi a faszom? Hökkenten pislogok, akár egy fókabébi, felgyorsul a ringatásom. Mégis az ajtóhoz lépek, halkan kinyitom, Michát szólítom, átadom neki a kisfiút, hogy kapjon kúpot, meg enni valamit, aztán jövök és vele fogok aludni, ha tetszik Dimnek, ha nem. De remélem, inkább de.
Mire kérdez már felé sétálok, magabiztos lépteim kissé elmossa a félelem, hogy megcsúszok a liternyi vízen és dobok egy dupla lutzot, éles spárgával zárom és hívhatunk mentőt.
Ujjaim a tarkójára siklanak, az ollóért nyúlok.
- Kicsim…- elharapom a mondatot, a meglepettségtől még nem tudok gondolkodni sem. Nem akarom összezavarni, kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy becézetem. Mégis gondolat üti fel a fejét bennem.
Nekem nem kell az érzéseim elrejteni, nem kell titkolnom. Nyilvánvaló előtte, hogy szeretem, hogy mindennél jobban. Mi van, ha csak esély kell, csak hozzá kell érnem, csak ki kell mondanom? Nem fogom magamban tartani, hogy akarom, kell nekem. Nem vagyok ennyire jó, kínlódjon akkor kicsit Ő is, álljon ellen, vagy adjon esélyt.
Felszabadítom magam ezzel a gondolatmenettel.
- Élet, had fejezzem be. – intek, hogy dzsaljon a kádig, tegye rá a kis seggét, had látom, hol kell megfodrászolnom. Fésűt veszek magamhoz, átmegyek szolgálólányba. Isten lássa duruzsoló lelkem, ha ez segítene menten elé térdelnék és, neeeem, kis csacsi, nem, de akár azt is, szóval menten könyörgőre fogom a bocsánatáért. Gladiátornak kéne lenne, egy kibaszott hősnek, nem pedig egy pitiző csivavának.
A tudat, hogy hozzá érhetek, hogy segíthetek neki, feldoromboltatja a szívem.
Tudom, hogy követni fog, ezt parancsolja az illem. Mellé lépek, a hajába túrok, feldorombol bennem a vágy.
Mióta vágyom rá, hogy hozzá érhessek.
A haját simítom, rendezgetem, apró darabokat bontok ki belőle, rendezgetem.
- Elmondod mi történt? Építkezel valahol? – hozzá érni, olyan, mint hazaérni, azonnal jobb lesz a kedvem, mosolyba szalad a szám, a lelkemben dal csendül és elvesztem a komorságom valahol. Talán a kokain flash kúszik fel az agyamba.
Torkot köszörülök és bedobom a nap mondatát, talán a nyelvemmel együtt kellet volna lenyelni, de a közelében lenni, feldob, kiszakít a rút semmiből.
- Oké, hogy mondtam, jeleztem, hogy rád férne egy kis fodrászolás, de nekem így is teljesen bejöttél. – tudom, hogy egyetlen sóhajjal fogja belém fojtani a mosolyom. Pedig az életem adnám neki, csak kérje. Ujjaim lesiklanak a tarkójára, bátran rásimítok. Szikrák pattognak a bőröm hegyén, ahogy az övére találok. Napját nem tudom, hogy mikor voltam utoljára ennyire izgatottan ideges. Talán, amikor először találkoztam Levvel, amikor szemtől szemben álltam vele. Igaz akkor nem a farkam rezdült meg, hanem a hasam. Persze nem a vágytól, hanem a végleges döntéstől.
Annyi mindent akarok mondani Neki, arról, hogy mit érzek iránta, arról a beteg, zsigereimet tépő szerelemről. Rettenetesen sajnálom, bármit megtennék, hogy visszaforgassam az időt.
Ide nekem a világ homokóráját. Vele akarok lenni, Hozzá akarok simulni. Szeretlek, dobolja a szívem az övének, egy pillanatra összefonódik a lelkünk, ők még egy pár, nem értik, hogy miért vannak távol egymástól. Hiába tépte le magáról Dim a béklyót. Ezért egyszer nagyon kiengesztel. Éltessük a Reményt.
Elnyitom a szám, hogy megszólaljak,de nem merek, csak vallomás csúszna ki rajta, könyörgést pengenének a hangszálaim, imát morognék. Írnék egy ódát, amiben a józan eszéhez szólnék, Rólunk. Akarom a mi kis világunkat, családunkat, Őt az ágyamba, hogy éjszaka magamhoz öleljem. Csitító élvezettel, részegítő vágyakkal. Boldog akarok lenni.
Izzom a közelében. Erősen kell figyelnem, hogy ne vágjam le a fülét, míg azon félek, hogy a vágyaim csúnya tanúbizonyságot tesznek képzelgéseimről. Nyílván hízelgő lenne, az álló dákóm. Főleg, hogy attól tartok ez már őt nem hozza lázba. Már a gondolattal is elérem, hogy nullára fokozódik a libidóm, csak a bőröm ég el, szúrják át lángoló csontjaim. Huh, milyen meleg lett idebent.
- Így is nagyon szexi vagy, de azért szerintem keress fel valakit, aki ért is ehhez. – kettesben lenni Vele úgy, hogy feloldottam magam a kényszeres titkolózás alól, azzal, hogy nekem nem kell magamban tartanom, bármit is érzek iránta. Olyan megkönnyebbüléssel tölt el, hogy TUDOM, nincs titkom, mintha hegy omlana le a vállamról, kő zúzódna darabokra a gyomromban és már nem kell hánynom a rettegéstől.
Leteszem az ollót a kád szélére, csajosan fésülgetem, a nyakából kezdem el lesöpörni a hajszálakat, hogy ne szúrják össze. Cudar kérdés ötlik az agyamba, és már amúgy is bukott a helyzet így felteszem.
- Nem veszed le a pólód? – a helyzeten nem lehet rontani így sem, már olyan mindegy mennyire járatom le magam. Főleg, hogy a kezeim öntudatlanul teszik a dolgukat, kapaszkodom az anyagba, húzom, felfelé. Istenem, könyörgöm. Kicsit csak had lássam.
Ócska zavar kúszik a gerincemen végig.
- Na ne félj, nem támadlak le! – mégis akkorát nyelek, ami nem erről biztosítja. A bőréhez akarok érni, forralni a vérem, akarom, kell nekem, adja csak ide. Krákogok egy kört.
- Megpróbálom. – nem letámadni, de nem garantálom, hogy menni is fog. Kreol bőrömön vörös csíkot húz a gyalázat, égek, mint egy dedós, fülemet tűz marja, a bőrömön szikrák ugrálnak.
Sejtem, hogy le fog oltani, hogy hideget loccsint szavaival az elmémbe, vagy éppen tudomást sem vesz a suta udvarlási szándékaimról, buta bókjaimról. Nem mert nem érti, hanem mert nem akarja, mert nem kell neki, nem kellek. Összeszorul a szívem.
I remain who I always wanted to be

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Russij Geduska
Age :
36
Play by :
Charlie Hunnam
Hozzászólások száma :
428
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 29th Augusztus 2017, 21:04


Tuck you in, warm within
Keep you free from sin
'Till the sandman he comes
[zene]

- ..itt vagy. - Fejezem be a mondatot azzal a ténykönyző duruzsoló halksággal, mely nem engedi meg a további vitát a témában. Tömhetjük gyógyszerrel, és fagyaszthatjuk világba a gyereket, ám ha eközben nincs meg a biztonságérzete, akkor a keserves sírás sokkal inkább szól a fájdalomnak, hogy az apró testnek kényelmetlen a saját bőre, míg Jurival... Hiszen ismeri az illatát, hangját, érintését, ezerszer aludt el a karján vagy a mellkasán erős szívdobbanásait hallgatva - a tíz körömmel szívet szaggató bömbölés (úgy hagytam itt) idő közben panaszkodó nyafogássá szelídült. Nyilvánvalóan közre játszik benne a kimerültség is, de a hónapok során kifigyeltem már a kisbékát, azt, hogyan reagál a saját környezetére - vérvonalam akarnoksága kiütközik már a gyereken, ideig-óráig bárki ölében elvan, de ha Jurival egy légtérben, akkor kiharcolja a maga csekély eszközeivel, hogy az apjánál kössön ki végül. Nem egy elveszett kiskölyök, mi?
Tény mi tény, egy házasságot nem tart és nem is tarthat össze a gyerek, ellenben ilyen fiatalon szintén a vesztes oldalon áll a költözés óta: sokkal jobb helyen volna Jurinál, az ő szeretetét jobban érti a bébiagy, az enyémet tán soha nem fogja; Érintve-, szórakoztatva lenni, összebújni, mesét hallgatni... nézz csak rájuk most, olyanok akár a borsó meg a héja.
Érzékelem a közjátékot, de gondolataim közt nem nyer teret igazán, miközben előadom az egyszemélyes hattyúk tavát: a tó legalábbis már megvan hozzá. Az önfodrászolás monoton lendületébe belebarmol Kazakov érintése, hangja, pontosabban az, amit mond. Kicsim.
Ledermedek, mert nincs annyi lélekjelenlétem, hogy süketséget mímelve csattogtassam tovább az ollót - úgy lehet beleállítanám a saját fejembe vagy az ő kezébe a hegyét, amilyen erővel tör rám a reszketés; Pillantásomat lesütöm, még csak véletlenül sem kockáztatnám a tükörbe bámészkodást, nehogy összeakadjon a tekintetünk. Nincs joga így szólítani, nincs azok után, amit velem tett - olyan, mintha egy röke levegőkorty után visszanyomná a fejemet a víz alá... és én mégsem rázom le a kezét magamról, helyette hagyom, hogy kivegye az ujjaim közül a szerszámot, s engedelmesen előrehajtom a fejemet: két könyölöm a mosdókagyló szélén, ökleim a csapba lógnak. Ha most összecsukná az olló szárait, és tőr gyanánt vágná oda, ahol a koponya találkozik a csigolyafüzérrel...
A kád szélén találom magamat - nem újdonság, a robotpilótával néha abszolút nincs kapcsolatom - két kezem bütykei elfehérednek, olyan erővel fojtogatom a kád szélét: pont annyira vágyom az érintését, mint amennyire forgatja bennem a kést azzal, hogy hozzám ér. Szeretnék rávicsorítani, képzeletbeli agyaraimat láttatva megkérdezni, hogy mosott-e kezet a kurvája után, úgy ér hozzám? Kérdezhetném ugyanezt Mironra vonatkozóan is, de az szimplán aljasság lenne -a fekete-fehér világ egyik előnye a fókuszáltság, nem vetítem rá a gyerekre a mi bajunkat, de mert amikor a gyarlóságot osztották én kétszer álltam sorba, adottkor az irigységemre nem teszek szájkosarat. Vajon amíg nála volt MJ játszottak a ringyóval hármasban családosdit?
Úgy érzem köpnöm kell, keserű epe után a szívemet... Sóhaj szakad ki belőlem, az az elcsigázott hang melyre nincs igazán magyarázat, nincs rá egyféle magyarázat. Közelsége akkor is nyugalmat váltana ki belőlem ha nem akarnám, s könnyebb megadni magamat ennek, mint hergelni magamat a fájdalomért, a sebekért amit lelkemre simít most a kezével; Nem akaródzik belekezdeni a mesébe, mert félő hogy a plafonra kerül az agyam rögvest, és igazság szerint kurva hosszú éjszakám volt.
- Bebetonoztam egy új barátságot. - A részletekre ki fogok térni, ígérem egyszer kitérek rá, de elég ideje vagyunk mi lelki-, tettes-, és majdani cellatársak, hogy a lényeget rögtön dekódolja: bújócskát játszottunk egy hullával az éj leple alatt.
Lehunyt szemhéjak mögül szám sarkában egy igazán halvány mosoly a felelet - nem nézek rá, mert olvas a tekintetemben, olvas bennem és még finnül is megtanult a szarjankó: megmosolyogtat vele annak ellenére, hogy fonákjáról újabb mementó ez, hogy a közös életünk kurvára nincs többé, a ribanca viszont megmarad ilyképp a viszony is, hisz Juritól vemhes... Kellene, mégsem húzódom el előle és tőle, mert ennyire szánalmas vagyok s ennyire fáradt. Életem során számosszor bebizonyosodott már, hogy ha egyedül kell mennem a világ ellen, akkor képes vagyok azt tenni, ám majd' egy év ízelítőt kaptam belőle milyen is az ha nem vagyok egyedül, nem vagyok magányos s van, aki gondoskodik rólam; Alig létező mosolyom hiányról vall, az ő hiányáról arról, hogy amikor éjszaka hazakeveredik és takaró alá lopja magát, a nyakamba szuszogjon miközben letüdőzi a loboncomat - hogy mormogva zavarjon el fodrászhoz...
Mégis kinyitom a szemem, pillantásomat pedig ráemelem - miért teszed ezt velem, miért gyötörsz? - képtelen vagyok arra, szeretnék de képtelen vagyok úgy tenni és viselkedni, mintha semmi sem történt volna, mintha... Gyűlölöm, hogy nem tudok csak annyira szemet hunyni, hogy barátok lehessünk megint, testvérek - az alvezéri címének ehhez soha nem volt és nem is lesz köze.
- Milos megcsinálja. - Noha az öreg nem fodrász, de évekig szeretett egyet - a firenzei szoldátoknak egy időben nagyon egyen-sérójuk volt, mígnem a gyakorlat tette a mestert; Most olló koccan a csempének, porcelánnak, tudja a faszom miből van a kád, belőlem pedig kiszakad valami éhes hang, tartománya valahol sóhaj és nyögés közt helyezkedik el. Nem állok ellen, de nem is segítek a pólómmal, márpedig ha nem emelem fel a karjaimat akkor nem tudja lehúzni, max letépni rólam. Ingatom a fejem.
- Átöltözöm, neked pedig fel kell... elmegyünk. Mindannyian. A hotelbe. Baj van, Juri. - Nem vagyok menekülő típus, de most nem is rám basztak céltáblát - magában, pontosabban csak a gyerekkel nem menne, hiszen kibaszott makacs öszvér tud lenni, ám látok rá némi esélyt, hogy odamegyünk mind, ellopom a kulcsait és egyedül visszajövök a városba.




lng live the king
GO - TO - HELL & TELL - THE - DEVIL - I'M - NOT - THAT - FAR - BEHIND
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 31st Augusztus 2017, 11:00


On the 17th day
„Change of Heart"

+21Megválni a nyafogó kölyöktől szívszorító fájdalom. Nem szeretem a kezemből kiadni, a mellkasomról megvonni, érezni finom illatát, édes babahangját hallani. Még azt is imádom, ahogy sír, mindent, ami Ő, olyan mélységesen szeretem, hogy összepréselődik a szívem.
Ugyanakkor tudom, hogy nemsokára mellé bújok, apró ujjait simítom a saját hatalmas kezemmel, szerelmet sóhajtok puha vállaira. Rémülten szeretem, olyan összefonódó érzékletességgel, amit nem lehet szavakba önteni, egyszerűen túlcsordul a szívemen, nem fér el benne, olykor szétrobbanok tőle.
Sokat adnék érte, ha velem lehetne, ha nap mint nap csak az enyém lehetne. Gyűlölöm, hogy Ő is elköltözött tőlem, hogy Dim magával hozta, de vér a véréből, az övé, megteheti azt is, hogy a közelébe sem enged, de a gyerek nem válogat. Ő nem sértettségből dönt, Őt nem lehet megcsalni, nem lehet elárulni, ahogy az apjával sem terveztem. Mégis elrontottam vele. Lelkemben pedig nőtőn nő a megfoghatatlan fájdalom, a túlérett sötétséggel. Miron tart meg a határon, miatta nem lépek át azon a vékony rétegen, ami megőrzi a józan eszem. Pedig vak hűen szeretem mindkettőjüket. Csak nagyon máshogy. Miron távozása eldöntötté teszi a tényt, hogy az apjához lépek közelebb, bőrének hője 3 lépésről megcsap. Elfog a rút akarás, a vad kívánás. Hozzá akarok érni, az ajkára csókolni, neki simulni. Könyörgöm csak hagyja, hogy kicsit a közelébe kerüljek, feltöltsön, mint valami aksi. Lefagyok a gyűlölt lassúságtól, ami felé vezet, pedig sietősre is vehetném, neki akarok csapódni, csókokkal hinteni, a kádba állítani, akkurátusan lemosni testéről a mocskot. Érinteni akarom. Könyörgöm a maradék eszemhez, hogy tartson ki, maradjak a világos oldalon, mert a sötét lassan, de biztosan elnyel.
Kerüli a pillantásom, félek, hogy ezek nem jó jelek, de nem adhatom fel. Mély levegőt veszek, nem menekülök, nem futamodok el.
S most itt állok, Dim hajából vagdosom a betont, ágakat, földet és a faszom tudja mit még.
Dorombol a lelkem, hogy hozzá érhessek, feléget a bőre, ahogy a vágott tincseit fésülöm.
- Értem! – nem kell több magyarázat, bízok benne. Mindig is tettem, ha melóról van szó, nem hibázik, nem követ el bakit. Tudja mit tesz, hogy mi a dolga, nem kell elszámolnia, a kapcsolatinak a sokaságával sem vagyok tisztában, nem is kell. Azok az emberek, akik, hozzá tartoznak az övéi, nekem meg kell bíznom benne, teszem is. Nem faggatom, mint a társa tehetném, de mint alvezére hiszek benne.
Érintésem alól nem siklik el, jó jelnek tekintem, felduruzsol a lelkem, finom imát mormol, hogy ne tegye, ne küldjön el. Erőt és bátorságot merítek belőle, hogy elsüssem buta bókjaim, szar udvarlásommal mégis felsülni látszom.
Már a becenévre is lefagyott, ide nem illőnek érzetem helyben. De nekem kell, hogy kimondjam, hogy tudja nem változott bennem semmi, még mindig ő favoritom, a szerelmem, a mindenem. Reccsenve olvad a jég a szívemen, pillantása árulás a szívemben.
Ujjam az ajkára siklik, ezer félét vallok a tekintetemmel, lágy pillantásom könyörgés az övében. Csak adjon esélyt. Tudom, hogy megbántottam, hogy rossz döntést hozta, de jóvá tenném. Bárhogyan.
Nem tudok és nem is akarok kevesebb lenni, mint a mindene. A szerelme akarok lenni, az akihez éjszaka bújik, akit magához ölel, akiért a világból kifut. Nem a vezére akarok lenni, a párja.
Biccentek, jól van Milos megcsinálja.
Elmakogott bókjaim süket fülekre találnak, talán érzéketlen lélekre, de az előbb úgy pillantott felém, mint aki…. aki…most pedig újra visszasüpped a magányába.
Nem tudom mit tehetnék, mit adhatnék neki, hogy megértse, felfogja, nekem csak ő van, csakis őt akarom? Hogyan mondjam még el, hogy nem bírom ki tovább? Már 17 napja nem él velem, azóta nélkülözöm a szerelmet. Rettegek, hogy elvesztem, minél több napot tölt nélkülem, annál nagyobb az esélye, hogy el fogom veszteni. Megszokja, hogy milyen nélkülem, elfogadja, tud élni nélkülem. Nem fog fájni a hiányom. Minél több időt van tőlem távol, nem lesz égető a jelenlétem. Megszokja, megtanulja. Ha más nem, hát tanulni gyorsan szokott. Félek.
Mosolyt húzok az ajkamra, nem hagyom, hogy átjárjon a félelem, az elutasítás. A fejébe szeretnék látni, tudni, hogy van remény? Rettegek, hogy szerte foszlik, de a teste elsúg mindent, amit a szája titokban tart. Lelkem az övéhez kapcsolódik. Szerelmet mesél és viszonzásra lel.
Mit mondjak még neki? Hogyan mondjam még el, hogy bármit megtennék, hogy megbocsásson.
Messzire megyek a pólóval. Nem segít a levételében, ilymód elutasít. Hangja felhergeli a lelkem, nem értem. Miért áll ellen, ha Ő is akarja? Nagy a bűnöm, beismerem, nem vagyok fedhetetlen, mégis talán megérdemlem, hogy meghallgasson, hogy szavakkal is megvédhessem magam.
Elnyitom a szám, hogy mondjak valamit, ám a mozdulatlansága megfagyaszt. Mennyit adtam volna érte, ha hozzá érhetek, ha puha bőréhez simíthatom a kezem. Elengedem a pólót, hagyom visszahullni a hasára. Szavai belém fojtják a felháborodásom.
Mégis összeszedem minden bátorságom, ráfogok az állára, megemelem a fejét, és ha csak ki nem hajol, rápuszilok a szájára, hosszan ott felejtve az ajkam. Úgy dobol a vérem, hogy belepusztulok. Forrva zúg a vérem, lávafolyam éledezik a bensőmben. Szerelmet dobol a szempillám, ahogy rezdül, hossz ujjaim az állán simítanak, arcszőrén karistolnak. Megőrjít a vágy, hogy vadul csókoljam, felzabáljam, mégis hátra lépek. A csóknak kicsit búcsú íze van, ha nem ad lehetőséget, nem maradok.
Volt már búcsú beszélgetés, búcsú ölelés és most a csók, már csak a szex van hátra és teljese a lista.
- Felöltözöm. – hátra lépek, kimenekülök a helyzetből, a kellemetlen szituációból, az elutasításból, mert ezt akárhonnan nézzük, de az. Megint. Az ezredik, mégis megtartom a mosolyom, nem a vesztesekét, csak azt, ami még életben tart. Összeszedem a ruháimat, a többit meg nem itt vettem le.
- Nem megyek a hotelbe, de igen, baj az van… - ajtót nyitok magamnak, laza léptekkel hagyom el a fürdőt, a szívem pedig a padlóra hullik és millió darabra törik, remélem, hogy amikor kijön összevagdossa a talpait és elfolyik az a kegyetlen vére.
Meg sem kérdezem, hogy mi a baj, mert konkrétan leszarom. Vannak embereim, meg fognak védeni, nem kell ehhez ő. Felfortyan bennem a harag.
A hálóba sietek, magamra rángatom a ruháimat, egy pillanatra eszembe jut, hogy elrendezem az ágyat, amit összetúrtunk Mironnal. Mégsem teszem meg. A konyha irányába visznek a lépteim, hogy élénk,de csendes társalgásba kezdjek Mironról. Milos szerint sokkal jobban van, nem kell aggódni kicsit még hisztis, de el fog múlni. Ha végre kibukkan a foga, akkor a hisztériát is elvágják, mint a cérnaszálat, kapott kúpot, a láza le fog menni, az ínye is zsibbad kellemesen, álomba zuhant Micha karjaiban. Összeránt a féltékenység, mégsem veszem el tőle. Micha szereti, csak jót akar neki, én pedig most megbontanám az édes álmot, ami végre ráköszönt.
A szívemen nehézsúly. Mironhoz hajolok, puha csókot lehelek a homlokára, elköszönés. Minden vágyam Dimmel maradni, de nem azért, hogy az életét kockáztassa értem, hanem, hogy velem akarjon lenni, nélkülem lélegezni se tudjon, ahogy nekem sem megy, ha nincs velem.
Mégis készen állok távozni, ha baj van, hát baj van, akkor el kell tűnni Miron közeléből.
I remain who I always wanted to be

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Russij Geduska
Age :
36
Play by :
Charlie Hunnam
Hozzászólások száma :
428
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 1st Szeptember 2017, 23:26


Tuck you in, warm within
Keep you free from sin
'Till the sandman he comes
[zene]

A legtöbb ember - a normális emberek - stresszhelyzetben, valamire várva izgágán viselkednek. Azért mert idegesek, izgulnak, unatkoznak, túl akarnak rajta lenni: dobolnak az ujjaikkal, csesztetik a telefonjukat vagy bármiféle biszbaszt ami a kezük ügyébe akad, sóhajtoznak, tekintetük elkalandozik, elréved... Nem tudom én honnan hoztam, kaptam a viselkedésemet, nem emlékszem mikor kellett odafigyelnem utoljára a mozdulatlanságra ahogy arra sem, hogy mikor vált a részemmé; Munka közben persze hasznos, állítólag személyiségemhez illő s némán fenyegető, hisz a normális emberek nagy általánosságban nem képesek hosszú órákon keresztül eleven szobrot játszani, így az anomália amit jelentek a tudatalatti felszínét nagyzolóbaltával kapargatja.
A maffia nevelt fel. Elméletben persze volt gyerekkorom, de az első nyolc év Oroszhonban nem telt RussGedtől mentesen - pénz, vér, fegyverek, elvett életek: egyesek szívesen okolnák a kritikus fejlődési szakaszban látott rémképeket azért, hogy nálam olyan könnyen csúszik az ékszíj, hogy... tudjuk milyen vagyok ...ám az elmeállapotomhoz mindezeknek semmi köze; Ahogy a gonoszság is nézőpont kérdése, úgy a "normális gyerekkor" intézménye sem meghatározható - a kölykök számára az válik természetessé, ami körülveszi őket cseperedés közben...
Megszokottá vált a mozdulatlanság, sok esetben kényelmes is - de hibás, rettentően hibás elgondolás az, hogy magamba zárkózva nem ér el minden a környezetemtől: most például tehetetlenség és zavartság kavarog a felszín alatt, és utálok zavartnak vagy tehetetlennek lenni; Ami két-, közel három hete még teljesen természetes volt, azt most egyszerre érzem helytelennek, kínzónak, és brutális mértékben vágyottnak - tiltottnak, sértőnek és kibaszott dühítőnek. Szeretem, ahogy Ő szeret, s bár most éppen nem szeretem szeretni, attól még teszem - ez az érzés, egy ilyen érzés, végre egy érzés, a szerelem nem múlik el csak úgy csettintésre, de tovább megyek: elhiszek mindent amit testbeszédével felém közvetít, mégsem érzem azt, hogy Juri értené a problémánkat, a problémámat; Engem, a kurva házasságunkat nem lehet azzal kifizetni, hogy számára az egész "csak szex" és nem jelent semmit - nem lehetek toleráns, és gecire nem hunyok szemet, hisz az a gyerek egy életre összeköti a kurvával: vajon gondolt rám, miközben megkúrta? Végiggondolta, hogy mi a retkes szart csinál? Nézett a karikagyűrűjére akár egy percig is, felmerült akár egy pillanatra is, hogy... Hülyének nézett, átbaszott, elárult, és nem barátom, a ribanc sem jobb nála egy fokkal sem, hisz a karikagyűrű ellenére csak megbaszatta magát.
Szavaira, udvarlására feldoromboló lelkemet indáival lassanként körülfonja a sötét - és végül én vagyok az, aki szégyenli magát, mert most először magamat választom, és nem alkuszom meg: ez is csak fekete-fehér.
Kiránt a simító mozdulattal, ahogy az államat fogva tartja, ahogy megemeli és maga felé fordítja annak vonalát - reszkető hangot zihálok ki fojtottan, leheletébe keverve, a bátortalan-merész csókot, puszit előbb csak állva, eltűrve, míg ajkaim el nem nyílnak kissé... Azt hiszem ha a számba dugná a nyelvét most leharapnám, aztán lefejelném, mégis azon kapom magam, hogy lehetetlenül puha ajkára tapad az enyém kétségbeesett gyengédséggel, hogy nyújtózom felé alig érezhető rezdüléssel, hogy csuklójára fonódó ujjaim csonttörő terror helyett elsimítják a forróságot míg felrobbanó pupillákkal közvetlen közelről szemlélem őt, míg le nem ereszkednek a szemhéjaim...
Elhúzódik. Nem veszek levegőt, mert félek kapkodó lihegésbe csapna át - hangjára összerezzenek, nem finoman, nem észrevehetetlenül apró módon, de úgy mintha a bordáimra vert volna baseball ütővel, a szemem pedig az ajtóval együtt nyílik ki. Hát persze, hogy egy makacs faszkalap.
Kényszeríthetném. Aláásnám a tekintélyét már a próbálkozással is, és végül én lennék az akit a falka láncra köt, mert ez a szabály - Juri viszont kategorikusan szarik erre is, hogy már nem szeku, az alvezér meg nem teheti ki magát veszélynek... A folyosón lévő táskából kirángatok egy tiszta pólót, hogy aztán a bejárati ajtó mellett támasszam a falat, mint holmi redvás kutya aki a gazdira vár, hogy az vigye el végre sétálni - de tudod mit, nem reklamálok, remekül idomítottak: tudom, hol a helyem az új felállásban. Ki tudna nálam jobban vigyázni rá, hm?
- Kérlek, Juri. - Persze tudom, hiábavalóan ahogy azt is, hogy el fog durranni az agyam. A magánéletemet nem tudom kezelni, a RussGed szabályai viszont az ereimbe ivódtak - és ő nem játszik azok szerint, mert... mert... tudja a faszom, hogy mi a picsát képzel magáról, de alkalmazkodom. Vele megyek. Agyonrúgom.




lng live the king
GO - TO - HELL & TELL - THE - DEVIL - I'M - NOT - THAT - FAR - BEHIND
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 4th Szeptember 2017, 12:32


On the 17th day
„Change of Heart"

+21Félek,hogy nélküle elvesztem azt, aki szerettem lenni. Nem mondom, hogy jó ember vagyok, azt sem, hogy a sötét nem lakik bennem mélyen, de eddig valahogy sikerült kordában tartanom. Nélküle pedig nem vagyok senki és semmi. Összepréselődik bennem mindaz, ami jó volt, hogy elnyomja a síkság, a kietlen sivatag, melyben járni is csak keveset lehet anélkül, hogy meztelen talpaidról leégne a kemény bőr. Felsebzett a testem ezer féle képen, de sokkal jobban viselem, mint a lelkem kevés kínját, ezek valahogy gennyesebbek, mint egy szúrt seb. Azon segít egy ügyes kéz, egy hozzáértő ember, némi gyógyszerrel. Amit pedig most érzek, a veséméig hatoló mélyzöngésű, gyűrűző fájdalom, amitől csak ő menthetne meg, s félek nem szeretné. Romlásba döntene és cselekedetekkel igázna le, nem is kell sokat tennie érte, csak hagyni, hogy megöljem önmagam.
Hozzá érni, bőrét érinteni, hajába túrni... ezt akarom. Őt akarom. Ha tudnék imádkozni, akkor érte tenném, ha segítene a bocsánat kérés, azt is megtenném, de ismerem őt. Túl kell lendülnie rajta, el kell hinnie, hogy nekem ő a legfontosabb. De, hogyan mondhatnám el neki, anélkül, hogy ne könyörögjek?
Merészen az ajkára hajolok, finom csókot szánok neki, és rettegek, hogy kifordul belőle, magamra hagy az érzelmeim kifejezésével. Engedelmesen fordul felém, ajka egy pillanatra hallgat az enyém alatt, a pánik a gerincemen kúszik. Mélyről morgok a szájára, hogy a csókom viszonzásra lel. Finoman puszilom az ajkát, csak a sajátommal ízlelgetve az övét, íze a számba robban, a tudatom égeti fel, végig bizsereg a hátamon, a gyomromba markol, a lágyékomra markol rá, hogy szinte azonnal reagáljon a testem. Ujjaim az arcán simítanak, míg mohón csókolom, mindent el akarok mondani ebben a múló pillanatban, hiszen vesztes vagyok, ha eleresztem... ha kicsúszik az ujjaim közül, ha ajka már nem az enyém után nyúl, akkor megint azon az oldalon leszek, ahol a csatában leigázottak vérben fagyva fekszenek.
Csókja olyan finomságról mesél, amit nem tudok befogadni, nehezen állom meg, hogy ne rohanjam le, ne hajtsam igába, neki kéne esni, addig falni, zabálni, míg minden ellenállás megtörik, míg beismeri önmagának, hogy nélkülem nincs értelme felkelni reggel, de lehet ezt csak én érzem. Finom odaadását meg sem érdemlem, ahogy őt sem, mégis lehetetlenül puha ajkán simít az enyém, fáj a hasam a visszatartott sóhajoktól, feszül minden izmom.
Végül ellépek, mert nem bírok el többet, mert összeomlok a súly alatt, amit a végtelen szerelem ró a vállamra. Kínzottan lépek hátra, nyelvem az ajkamon simít, hogy ízét a számba csaljam, eltegyem emlékbe, mint minden egyes alkalommal. Hiába csókolhattam meg naponta ezerszer mindig különleges élmény az Ő íze, minden értelemben.
Felforr a vérem, a szex hiány a lapockáim közé harap, megmoccintja a vágyam, menekülőre fogom, hogy ne kerüljek kínos helyzetbe.
Eszem ágában nincs a motelba menni, milliónyi emlék kavarog a fejemben, nem olyan rég ott ünnepeltük, hogy szaros alvezér lettem, ami sokkal több negatívummal jár, mint hittem. A folyamatos ellenőrzés, felügyelet, persze értem én, hogy vigyáznak rám, de mellé minden percem ellenőrzés alá hajtják. Annyira lennék 10 évvel ezelőtt, biztosan máshogy döntök. Hiába tapasztaltam meg a múlhatatlan szerelmet mégis halálra kínoz.
Nem szívesen öltözök fel, pedig ezerrel mosolygok, hiszen elveszett a csókban, sőt utánam hajolt, ami jelzi, hogy akarta, tetszett neki, hiányolta már talán kicsit ő is. Egész bevidámodom, ha lenne kedvem a hotelba menni, meg is tenném, de nincs. Ő úgyis le fog lépni, ha szerencsém van, akkor visz magával embereket, ha nem akkor egyedül, egy-két bizalmasával. Viszont nekem semmi kedvem a hotelban punnyadni, míg ők fasztudja mit csinálnak a városban. Na teljesen biztos, hogy nem.
Mironnal váltok gagyogó csókokat, bébidad eszmecserét. Beszívom puha illatát, orrom az övéhez érintem, elnyílik a szája, rám vigyorog egy kezdő csomagot, ujjaival a hajamba kapaszkodik, mintha így szeretne felülni. Feljajdulok, kibogarászol ujjai közül a kitépett szálakat. De máris jobban van, később majd újra kellek neki, most nekem kellene ő.
Az ajtó mellett strázsáló őr mellé lépek.
- Azt sem tudom miről van szó, Dim. Bedugnál a motelba, jó, hogy ajtót nem zársz rám. - vállat rántok, belelépek a cipőmbe, eligazítom. Kérdőn pillantok a szőkére, elkúrt új frizurájára. Olyan, mint egy szexi madárijesztő. Alig állom meg, hogy ne essek újból neki, hogy ne toljam fel a falra és csókoljam fulladásig.
- Szóval, ha baj van, és nem az, ami nekem baj, akkor lelépek Miron közeléből, az embereim pedig majd vigyáznak rám, te pedig mehetsz a dolgodra. - nem a szerelmemmel beszélgetek, nem a haverommal, alvezér beszél a sekuhoz. Nem parancsot mondok el, egyszerűen nem értem, hogy miről beszélünk. Mi az a baj, amiről nem tudok? Ami miatt nekem a motelben kéne bujkálnom.
- Persze... amennyiben te is velünk tartasz....- felé lépek, jelenleg a lakásban lévők előtt nem titok a "kapcsolatunk", mellékesen ránk sem látnak.
- És velünk is maradsz...- hagyok időt, hogy átgondolja miről is beszélek, erősen sejtem, hogy nemleges válaszba futok. Nem akarok gyáva lenni, sem az, akinek minden helyzetben óvni kell a seggét. Ha velem jön, és marad is, akkor a pokolba is szívesen lehajózom egy lyukas csónakban. Mosolyom arról mesél, mi minden eszembe jut vele kapcsolatban, az előbbi csók, kis reménysugár a véget nem érő sötétben. Hozzá akarok bújni, muszáj a számra harapni, hogy ezt ne hozzam a tudtára, de ismer a testbeszédem, olvas a tekintetemben, tudja, hogy mit szeretnék és remélem azt is, hogy szeretem. Talán ott ráveszem egy zuhanyra, amelyben segítő kezeket nyújthatok. Lenyelem a félelmem, még közelebb lépek, még van köztünk távolság, de könnyen áthidalható, csak még egy csókot, hogy a bizalom talajára hulljon néhány mag, amin szárba szökkenhetnünk Mi. Őt akarom, őket. Lüktet a testemben a vágy.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Russij Geduska
Age :
36
Play by :
Charlie Hunnam
Hozzászólások száma :
428
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 4th Szeptember 2017, 23:23


Tuck you in, warm within
Keep you free from sin
'Till the sandman he comes
[zene]

Morgása csigolyafüzéremen rezonál végig, megborzongat - lúdbőr harapódzik el tarkómon, karjaimon, s egy tökéletlen pillanatig megszűnik körülöttünk a világ, az enyém legalábbis biztosan: hazaérkezem.
Íze, illata, bőrének melege s érintésének melege eltelíti megtépázott érzékeimet - eltelít, de jól nem lakat - ereim sav helyett vért visznek megint, a szívem pedig... ez a fekete rongycsomó, behízelgő fenevad módjára simul az övéhez; Ajkaim nem nyílnak, nyelvem nem siklik előre puhatolózva, fogaim nem záródnak rá az övére szigoróan - csók ez, s mégsem csók, valami megfoghatatlan másság: nem tiltott, nem titkos, nem ígéret inkább egy emlék. Három hét pokoljárás után csupán egy pillanatnyi béke jut, s ebben a pillanatban nem gondolok a következményekre - pedig mondták, súgták, ugatták elegen, a saját apám mormogta szórakozottan a bajsza alatt; ..soha ne törj szédítő magasságokig, mert amikor lezuhansz – mert biztosan lezuhansz – törötten kell, hogy tovább élj..
Kripli vagyok.
Csókja, ez a finoman puha érintés életet lop testembe, felmelegíti a csontjaimat, tornádóként kavarog a tüdőmben, s összeroppantanak a felvillanó képek - boldogságunk romjai felett nevető dallamként ér el: szerettem, ahogy szeret, s szerettem szeretni, mert elhittem neki - az enyém, csak ő, csak én, örökké és holtomiglan...
Elválik tőlem, ellép, felelőtlen néma sóhajomat viszi magával, noha nem szívom be a levegőt s nem is lélegzek ki - markáns illata az orromban, borostájának csiklandó szúrása, ajkának íze a számon, s én inkább nem veszek levegőt, hogy minél tovább velem maradjon, hogy azután is áramos bizsergés keringjein idegpályáimon, hogy... Igen, ennyire szánalmas vagyok.
Zavartságom, zajos légvételeim dacos indulattá sereglenek össze halántékom mögött, az új kor kétarcú szörnyetege vagyok - noha nem tudhatom még én sem, hogy voltam-e valaha Dr Jekyll, ám Mr Hydenak lenni... ó igen, az pokolian jól megy;
Tekintetem elnyugszik az alakján, s bár arcizmaim nem mozdulnak - manapság amúgy is ritka vendég a mosoly - azon kevesek akik régóta ismerik, figyelik a pofámat, nézésemet használják hangulatgyűrűnek. Szeretem nézni őket együtt - MJ és JM, ami rövidítések machinálásával és néhány plusz betűvel simán kijön az, hogy "majom" - most mégsem telepszik rám az a bágyadt-bazsalygó kedv a látvány okán; Nem tudok nem arra gondolni, hogy úton a saját gyereke, a saját vére és Juri akármit is mondjon, szeret apa lenni, babázni - úgy ért Miron nyelvén, ahogy beszéli az enyémet is...
- A polgármesterünk fivérét takartam be betonnal alig egy órája. A 204ben halt meg, és nem természetes úton. Megpróbáltak felültetni. - Íriszem hidege néhány árnyalattal sötétebbre vált: nem esik rosszul és nem sarkall lázadásra az, ahogy velem beszél, de szerte Északon én vagyok az alvezérek réme; Miből gondolja, hogy majd malmozok vagy malomkövet gurigázok, amikor ő egyértelműen veszélyben van az én felfogásom szerint?  Hovatovább, ha már így állunk - én is az embere vagyok, nem?
- A Bugatti miatt ez a lakás sem biztonságos. - Firenzében nincs még egy ilyen játékautó, Juri szerelme pedig messze földön ismeretes az autó iránt: ahol a kocsi, ott a főnök is - egyszerű ez, mint az egyszer egy. Yegorék elviszik a gyereket, lehet ám utálni a hotelt egész nyugodtan, de Firenzében az a legbiztonságosabb hely.
- "Amennyiben?" Ez nem kérdés.~Próbálj meg megállítani~ Ez az én városom. - Te az enyém vagy - üzeni a pillantásom, és nem javítom ki múltidőre, noha tudom jól - lehet itt próbálkozni orrvérzésig is akár, de az túlélésre igen káros lehet a vállalkozó szelleműnek: Kazakovra nem lesz vadászidény.



lng live the king
GO - TO - HELL & TELL - THE - DEVIL - I'M - NOT - THAT - FAR - BEHIND
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 5th Szeptember 2017, 10:16


On the 17th day
„Change of Heart"

+21Végre kicsit jobb a kedvem, nem érzem azt a mély sötétet, ami körül vesz minden egyes pillanatban nélküle. A csók, vagy hívjuk tinicsóknak annyira feldob, hogy azonnal összerendeződik körülöttem kicsit a világ, lehetne ez teljes, lehetne tökéletes, de az a csúnya igazság ebben, hogy ahhoz nekem Ő kell. Azonnal megszületik bennem az elhatározás, hogy soha nem engedem el. Szükségem van rá, hogy azt érezzem élek, hogy a szívem lüktetve ver, a vér lávaként folyik az ereimben. Felpörget, hogy nem tol el magától nem hagy magamra. A szerelem átjárja a lelkem, vad dübörgés letaglóz, maga alá gyűr, nem enged szabadulni, ha, ismétlem, ha velem jön, ergó vele megyek, akkor ma megteszek mindent, hogy megértse kellek neki. A terv az, hogy megmutatom neki mennyire nincs nélkülem élete, milyen semmi nélkülem, ahogy én is az vagyok nélküle. Még ég ajkamon az íze a csókja. Elveszett utazó vagyok a sivatagban, amikor Ő nincs velem, olyan sziklákon taposok, amik felsértik a talpam, a szívem. "Meztelenül hajózom, üvegszilánk tengeren." Elég volt a kínból, a fájdalom, a lelket tépő zavart széthullástól. Ő kell, hogy egyben tartson, egyensúlyt hozzon az erőben, hogy megállítson, amikor úthengerként tiprom le azokat, akik az utamba merészkednek. Amikor Ő a részem tudok tárgyalni, figyelembe venni mások igényeit, hogy ne félelemből hajoljanak alám, hanem, hogy elhiggyék nekik is jót tesz a velem való együttműködés, nem pedig kötelező feladat. Azt sem tudom, hogy ez mióta számít? Talán amióta felizgat a vér látványa, a halál közelsége simogat lelken.
Imádnék neki utasítást adni, hogy velem kell lenni, igenis tegyen engem jobbá, hogy élhető legyek, ne közellenség. Annyi harcot vívtam meg, míg távol volt tőlem, amit már nem is számolok, ha tenném, félnék a számoktól. Találkozni velük leírva rémisztő lenne, és én félek félni. A sötét olykor rám telepszik, csak Miron tartotta eleddig távol, de én azt akarom, hogy ő tegye ezt.
Pillantásom megpihen az alakján, felzabálóm a pupillám tágulásával, mindent megvallok vele.
Szavaitól lehervad a mosoly az arcomról, egyszeriben nem lesz kényelmes a munka.
- Néha gecire szeretnék normális lenni. - mert nem vagyunk azok, messze nem. Nem kérdezek részleteket, mert tudom, hogy ha ő intézte, akkor nincs mitől félnem, nem lesznek tanuk és a holttest sem fog előkerülni, már csak a többi izgat. Miért? Miben? Mitől? Miért nálam? És, hogy ez milyen fényt vet rám? Valamint kinek  mondta el, hogy nálam fogja a faszára húzni a nőket?
Ujjaim közé csípem az orrnyergem. Ismerem a protokollt az ilyen ügyekben, zsaruként és sekuként egyaránt. Ilyenkor mindig én védtem másokat és nem engem kellett.
- Nem hiszem, hogy célpont lennék! - a szavak könnyedén szaladnak ki a számon, olyan egyszerűen, magabiztosan, amibe nem lehet belekötni. Máshogy akarnak elbánni velem, semmint lazán megtámadni, szóval nem is értem mit szeretne. De nekem teljesen jó így. Ha vele lehetek, akkor legyen az, hogy meg akarnak ölni, a belem kitépni, ha vigyáz rám. Emlékszem amikor... a gerendához láncolt, akkor meglehetősen aggódtam.. most pedig elönt a vak vágy, irányába.
Faszom, nem szeretnék elrejtve lenni, nem akarok bujdosni és ha nem vágynék rá olyan veszettül most is simán nemet mondanék. Pedig a logikus döntés az, hogy vele megyek, ahova Ő tart, de most jelenleg csak azért teszem, mert vele akarok lenni.
- Szuper. - elvigyorodom, hogy pontosan értse, nem azért megyek vele, mert fosok, hanem mert vele akarok lenni.
- Ha jól értem, akkor az enyém vagy, míg a veszély el nem hárul, csak mert tudod, ez a Te városod, itt neked kell megvédened és hát... elég nagy bajba tudom magam keverni. - részben tuti felkúrja, hogy nem veszem komolyan, de nem megy. Olyan felszabadult vagyok. Nem kérdés... akkor velem jön. Leszarom, hogy mit mondunk ez kinek a városa, vele szemben nincs kényszerem, hogy bizonygassam ki a nagyobb kutya, kinek van nagyobb farkan, tudjuk, hogy nekem, bár az övé sem elhanyagolható. Grrr.  A gondolattól elmosolyodom. Báránykám gyere csak, told a segged a farkas odújába, aztán ne felejts el sikoltozni, amikor beleharap.
Kockáztatok mindent és kicsit közelebb lépek, tenyerem a mellkasára simul, belekapszokdom a pólójába, magamhoz rántom, a nyakára hajolok.
- Te pedig lezuhanyzol. - mert a póló csere nem segít mindenen, sejtem a haj is szúrja, mint a picsa.
Eltolom magamtól, pedig legszívesebben a szájára csókolnék, felzabálnám.
Mégis ellépek, hogy Mironért induljak, bébihordózóba sejtsem puha alakját, sűrű csókokkal szippantom be apró ujjait a számba, halkan elduruzsolom neki, hogy lelépünk, Micha már pakolja a holmiját. Magától érthetődön veszi magához a kölyköt, míg én újra Dimhez sétálok.
- De vihetem a Bugattit Főnök? Vagy megvárjuk, hogy felrobbantsák a ház előtt? - ajtót nyitok magamnak, nem baj, ha Miron nem velünk együtt hagyja el a lakást a házat, úgyis kap kíséretet. Ha célpont vagyok, velem nagyobb veszélyben van.
Előre sietek, a lépcső veszem irányba, tudom, hogy szorosan mögöttem siet, izzik a gerincem, hirtelen pördülök meg az egyik fordulóban, kihasználva, hogy esetleg belém szalad.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Russij Geduska
Age :
36
Play by :
Charlie Hunnam
Hozzászólások száma :
428
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 7th Szeptember 2017, 22:53


Tuck you in, warm within
Keep you free from sin
'Till the sandman he comes
[zene]

- Én vagyok te, te vagy én, melyikünk a skizofrén? A "normálisat" túlértékelik. - Nyeglének tűnő válasz, nyegle vállrándítás, de a tekintetem megint beszédes, s még csak nem is árulkodó - sem morc, sem pedig nyegle nem vagyok, ellenben nagyon is fáradt, féltő; Az irányításmánia és a kontrollkényszer nem állhatja az ilyetén meglepetéseket, amit nem nekem hagytak a 204ben, de a falat kaparja Juri 'nem érdekel, leszarom, majd megvédenek' hozzáállásától. Nagyanyám persze erre mondaná, hogy ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye - nos Juri úszni éppenséggel tud, csak a 'kacsa' mivoltának elismerésével vannak gondjai: ha úgy néz ki, mint egy kacsa, ha úgy hangzik mint egy kacsa, akkor márpedig kacsa, hm?
Nem azért akarom megvédeni és biztonságban tudni, mert ő az alvezér, s mint ilyen rangban felettem álló, és nem is "csak" azért, mert... hiszen soha nem volt kérdés, hogy tudok-e nélküle élni, sokkal inkább az, hogy akarok-e. Kitalálod a választ?
A hajnalba szaladó éjszaka eseményei alatt a robotpilóta vitt előre - túlzás lenne persze azt állítani, hogy ezenközben nem tudtam végiggondolni a dolgokat, s a legrémítőbbtől a legenyhébb összeesküvéselméletek közül bármi is kimaradt volna, mégsem adatik meg a tiszta fej intézménye: vele, érte és miatta nem, hiszen ha róla van szó nagyjából minden sarokban és árnyékban ellenséget látok.
- Szerintem igen. -Megtanultam már vele kapcsolatban, hogy szálegyedül van olyan csökönyös, mint a város teljes lakossága - hiróra szippantja magát a kokainnal, aztán mi történik? Jön egy Shirokov féle faszkalap, és szíven lövi: én szeretném a legjobban, ha most tévednék, örömmel lennék én a célpont...
Ugrásra készen feszülő izmaim ernyednek egy oktávnyit, miközben rácsodálkozom a szájára - most akkor mégis beadja a derekát? Nem kell végigjátszanom az 'az van amit te akarsz főnök, persze', hogy aztán elfújjam a tudatát egy mozdulattal, az ájult testét pedig a kocsiba hajtogatva elvigyem a hotelig? Komolyan jön, önként, dalolva? Vigyora és suttyósága felingerel - annyira, hogy egyik karját elkapva kirúgjam alóla a lábait: nyúlok utána azért, nem hagyom a felsőteste padlót fogjon olyan magasról, de ha a seggét odaveri akkor az univerzum egyensúlya helyreáll - a farmotoros becsapódás után lassan nyomom le a földre, mintegy kétvállra fektetve a szőnyegen, úgy morgok rá s bele az arcába.
- Bárhol megvédelek. ~ De nem ajánlom, hogy hülyeséget csinálj - fejezi be a mondatot a nézésem gyanakvó fénye: amíg a veszély el nem hárul? Felvont szemöldökkel kutakodom a válasz után a tekintetében, neki is tudnia kell, hogy a mi házunk táján kifüstölni a rosszakarókat nem két perc - a dolgok el lettek indítva, az Ivadék felettébb boldogtalanul vette tudomásul, hogy "ebben a kurva kibebaszott városban senki sem szeret aludni" ami azt jelenti, hogy ő sem fog... Felkanalazom a dagadtat a földről.
- Nem eshet bajod. - Ugyanannyira ígéret, mint parancs, hangszínemben sokféle érzelem csendül össze egyetlen mondattal: a RussGed protokolljával én nem a vezéremet vigyázom. Lehajtom a fejemet, hogy megszemléljem mellkasomon, pólómon markoló ujjait, s lehajtott fejjel maradok is rezzenetlen, míg el nem lép tőlem - karjaimon és tarkómon a lúdbőr rohangál, fejbőröm bizsergeti: lassan kifújom a levegőt.
- Ahhoz el is kellene indulni még az idén. - Kaffogok oda, mielőtt fájdalmasan nagyot nyelnék - a hang tán árulkodóbb lenne, mint a fel-le ugráló ádámcsutka.
- Mintha pajszer nélkül el lehetne választani téged a szappantartótól. - Ha tehetné, a Bugattival aludna, hiába is tagadja. Utána vágtatok - a ragadozók tüze változtatja agyamat katlanná, pupilláim tágulnak, szívem többet ver, bőröm alatt a tettvágy bizsergető érzés, pont ezért... Megtorpan, megfordul s én nem rá, hanem mögé nézek, hátha ő meglátott valamit vagy valakit - fegyver nélkül persze bajos lesz tűzpárbajba keverednem, ellenben Jurit mégiscsak felnyomom a falra: rajtam van kevlár.
Ellenség meg sehol.
- ... .. mi?



lng live the king
GO - TO - HELL & TELL - THE - DEVIL - I'M - NOT - THAT - FAR - BEHIND
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 9th Szeptember 2017, 11:15


On the 17th day
„Change of Heart"

+21A közelében, vele lenni olyan erővel ruház fel, amit már jó ideje nem is éreztem magamban. A nélküle eltöltött 17 nap maga volt a pokol és most kapok Belőle egy keveset. Sérthetetlennek érzem magam, pedig tudom, hogy nem vagyok az, mert lehet, hogy egyszerű vagyok, de nem hülye. Valamiért eljutottam oda ahol vagyok, noha jószerivel ez nekik köszönhető, azoknak, akik többször vállaltak kockázatot az életemért, mint azt józanul elvártam volna. Nyilván, mindenki mentse a saját bőrét elsőnek, mégsem lenne számomra sem kérdés, ha Ő vagy én, akkor sokkal előbb Ő, mint egyszer is talán én.
Sóhajaim neki simulnak, minden vágyam felé röppen. A szerelem tüze lobog a lelkemben, felmarja a bőröm, derűs jókedvet húz a gerincemre.
Kicsit direktbe hergelem, nem akarok vele veszekedni, csak annyit szeretnék, hogy ne maradjon semleges. Váltsak ki valamit, akármit, bármit. csak legyen reakció, és ezért dolgozom az akción. A csók a fürdőben olyan szintekre emelt engem, ahonnan nincs visszaút. Zavaros a lelkem a mérhetetlen szeretettől. Még érzem ízét az ajkamon, többet akarok belőle, mindent. Nem tudok nélküle élni és nem is akarok. Kockáztatnom kell, sokat, hogy előre léphessek. A gyomomba kúszó észrevétlen boldogság magába forraszt, elindít egy folyamatot. Vagy talán csak a gondolata annak, hogy nekem nincs mit titkolnom előtte, nekem nem kell megjátszanom, hogy kemény vagyok, mert ha a világgal szemben annak is kell lennem, vele szemben pont nem. Átadom magam az akaratának, mint megannyiszor tettem már és tenném is, csak kérje, vegye el, mindent belőlem, mindent.
Pillantásommal falom fel a falnak dőlt alakját, szépségét, elnevetem magam, kívülre egy morranás jut belőle.
Aggodalma nem a vezérnek szól, én pedig nem vagyok hívő, annak ellenére, hogy jártam, templomba. Apámnak volt egy fura szokása. Azt hitte, hogy minden bűnét feloldják, ha gyónni jár, oda is hazudni, akkor másnap simán elverhet, vagy rosszabbat is tehet, hiszen a lelke tiszta. Én azonban egyetlen dolgot tanultam meg azokon a napokon, amikor a szűk padban ültem és hallgattam a prédikációt, mégpedig, hogy apáink bűneit tolja a vállunkra a szent hatalom. Ha innen nézem, akkor nekem nem jár jó, nekem semmi sem jár, mert ennyi bűnt nem tudok jóvá tenni, de felmerül a kérdés,hogy akkor sem, ha a legtöbbet velem szemben követte el?
S mégis azt gondolom, hogy Ő jár nekem megbocsátásul. Ő a jutalmam azért mert túlélem a napokat. Igaz a legnagyobb büntetést is Ő méri rám azzal, hogy távol marad tőlem, hogy nem érhetek hozzá, nem ölelhetem, nem gyűrhetem magam alá.
Szeretném megkérdezni Ő, hogy bírja? Őt is megkísérti az ördög nap, mint nap? Neki vajon megfordult már a fejében, hogy nincs értelme nélkülem?
Most reménnyel tölt el az akarása, a mohó védelmi mechanizmusa. Hiszem, hogy nekem szól, mert ezt akarom hinni, ebbe kapaszkodom, mint a szakadék szélén egyensúlyozó utazó, akinek minden pillanata arról szól, hogyan élje túl.
Megadom magam, tettem már ezerszer vele szemben, rábólintok, mérlegelek. Hiszen, ha vigyáz rám, az azt jelenti, hogy velem marad, ha kitartó vagyok, ha elég merész, akkor ma még akármi lehet, meg bármi is.
Heccelem, érzelmekre áhítozom, legyen bármi, csak zuhanjon nekem vele.
Ujjai a csuklómra fonódnak, lába az enyém mögé akad, meglódulok hátra felé, egyensúlyom veszendőben, pedig megpróbálok hátra lépni, mégis seggel veszem fel a padló formáját, felnyögök, csak remélem, hogy a becsapódásom nem kelti fel a szundikáló bébit.
Elnyúlok alatta, fölém hajol én pedig már csak a szájáról tudok olvasni, mert a szívem ezerrel dobol, a vérem versenyt száguld a szívverésemmel. Érte nyúlok, nem húzom magamhoz, csak a testéhez szeretnék érni.
- Ahogy én is téged! - mert ez nem a maffiáról szól, ez nem a geduska  alappillére ez a mi kapcsolatunk gyökere. Azóta tart, hogy összeismerkedtünk, hogy feladatommá vált vigyázni az őrültnek tetsző szőkére, egész addig, míg először szarakodtunk egymással, az első közös sörig. Amikor már nem kötelezettségből találkoztunk, hanem azért mert vágytuk egymás társaságát. Mert együtt lenni megnyugtató volt, a béke szigetévé nőtte ki magát a Mi.
Biccentek, nem csinálok semmi felesleges dolgot, míg TE velem vagy! Nélküle leszek beszámíthatatlan és még ki is. Akkor veszek el küzdeni, hiszen ha nincs, elfelejtem, hogy miről szól az élet.
Megdöbbent a ragaszkodásom, annak visszfénye a kék szempárban.
- 4-es szabály? - a mi kis játékunkban, amibe folyamatosan fektetjük le az alappilléreket, hogy tudjuk merre haladunk. Ha rábólint, ha csak jelét adja, akkor tudom, hogy még játszunk, még él a remény, hogy van saját játékunk, világunk, még van remény, hogy leszünk, mi együtt. Kapaszkodom, mert lezuhanni félek.
Elönt a kósza vágy, hogy gyilkoljam le minden félelmem, essek neki. Ujjaim a pólóján marnak, immár álló helyzetben, nem kis csacsi, nem úgy, még. Tekintete lefelé fókuszál, ezzel megfoszt attól, hogy szabaddá tegye az utat magához.
Rendben kis önjelölt testőröm, ma még sok víz lepötyög az Arnon, Főleg, mert ez hosszú programnak ígérkezik. Teste nekem jelez, minden mozdulata hozzám beszél, elárulja Őt, elsuttogja a kis titkait, a mohó vágyat, a sürgető akarást. Ha vak lennék és nem kiéhezett cápa a reakcióira, akkor is látnám, érezném.
A boldogság hullámokban önt el, akár egy forró fürdő.
Elnevetem magam, igaza van, a Bugattit nem hagyom el, nekilódulok a lépcsőnek, hogy aztán szembe pördüljek vele, villámgyorsan válok tapétává a falon, míg Ő nekem feszül.
Pontosan tudom,  hogy mire gondol, tekintet veszélyt kutat a sarkokban, árnyékot a fordulóban, én pedig elővigyázatlan kölyökké válok.
Válasz helyett a tarkójára fogok, megszorítom, megtartom, míg a szája felé hajolok, az utolsó pillanatban gellert kap a mozdulat a füléhez érintem a szám.
- Ne aggódj annyit...- szívem vadul kalimpál, mellkasom a kevlárnak feszül, ujjaim ellágyulnak a tarkóján, mégis erősen tartom, míg a fülcimpáját a fogaim közé csípem egy pillanatra, hogy aztán szavaim közvetlen a fülébe morogjam, halkan, éppen hogy megszólalva és nem súgva
- Ajánlom, hogy magadra jobban vigyázz, vagy szétrúgom a segged! - kell, hogy értse, előrébb való, mint én, mert nélküle nekem semmi értelme, vérrel áztatom a várost, ha baja esik, főleg ha ne adj isten, miattam.
Elhajolok tőle, hogy a szemébe pillantsak, egyikből a másikba, onnan az ajkára. Ahgr. Meg kéne csókolni, beszívni az ajkát a számba, megcsócsálni, összeharapni, nyelvemmel futni át a szájába. Sóhajomban annyi vágy, amennyi az övében volt a lakásban.
Akarom, olyan mélyen, hogy alig tudom eltolni magamtól, mégis megteszem, hogy lefelé robogjak a lépcsőn, hogy aztán csalódva szemléljem meg Dim motorját.
Fasza, akkor nem velem jön, hát ez kurvára fasza.
Bevágom magam a Bugatti kormánya mögé, nem túl türelmesen bőgetem a motort, míg a szépfiú kabátba bújik, bukóba tolja a fejét, majd egy intéssel magam elé engedem.
Sejtem, hogy teszünk egy kis kitérőt, hogy szemrevételezzük a mögöttünk haladókat, én pedig egy oktávnyit őszülök, mert a kurva kocsiban sokkal nagyobb biztonságban lenne, semmint a szaros motoron. Annyira célpont, semmi nem védi. Zakatol a szívem, elszakadunk a testőrségtől, előre robogunk, mindvégig mögötte maradok, jól lehet én csak így tudom fedezni, a düh meg marcangol, de tudom, hogy nem tehetek ellene, ha motorral akar jönni azzal fog.
Pár kör után, végre a motel felé vesszük az irányt, ha ezek után másik hálót választ, mint én, csúnya erőszakot teszek rajta.
Figyelem nyurga alakját, cikázó mozdulatait és semmit nem tehetek a felhorgadó vágyak ellen. Ma lehetne kegyes hozzám a sors, ala Dimitrij.
Senki nem szegődik a nyomunkba, de biztos vagyok benne, hogy ezt a vérem is megerősíti a fülében a kamerák által.
Besüvítünk a védett területre, leparkolok a helyemre, imádom, hogy senki nem áll oda soha, egyszer benövi a gaz.
Kipattanok a kormány mögül, megvárom, hogy lerángassa a bukóját.
- Kibiciklizted magad Gyima? - az őrséggel mit sem foglalkozom, tudom, hogy jelen vannak, látható és láthatatlan formában egyaránt. Várok, arra amit szeretne, de testtartásom, suttyó mosolyom elmondja, hogy ma nem marad nélküle, ezt gecire garantálom.
A nadrágom fogságában loppal lapul a vágyam, örülök, hogy nem teljes a pompája, így észrevétlen maradhatok, csak én vagyok megveszve.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Russij Geduska
Age :
36
Play by :
Charlie Hunnam
Hozzászólások száma :
428
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 10th Szeptember 2017, 00:23


Tuck you in, warm within
Keep you free from sin
'Till the sandman he comes
[zene]

Tekintetem megrebben ugyan, de válaszolni nem tudok, nem tudnék - azt hiszem nem is kell - hisz olyan dologról mesél, amit mindketten ismerünk sőt, nyolc év-, közel tíz év alatt túlnyomórészt olyan természetes volt, akár a levegővétel; Bár a klónomnak becézték/csúfolták, nemigen volt emögött tényleges bántás vagy élc - végre valaki, aki lassan ugyan de elérte, hogy a kontrollkényszerem apadjon, rábízzak dolgokat és utána ne ellenőrizzem, illetve ne akarjak minden helyzetben döntéshozó lenni. Ahogy nem tennének meg alvezérnek, úgy sokan egyetértünk abban, hogy szekunak sem vagyok való - ám Lev halála után lánc kellett a nyakamba; Ha akkor tudtak volna érdemes embert mozdítani a megüresedett trónra helyettem, megteszik - Juri érdemes lett volna, de akkor még zöldfülűnek számított mindhiába idősebb, mint én - valaki olyat, akit tudok és hajlandó vagyok követni, aki nem dugja bele a fejét az akkor alvezér (Sztyepan elődje) seggébe, s velünk alantas parasztokkal ezen a képzeletbeli sakktáblán nem bánik úgy, mint a kacsákkal a céllövöldében. Nálunk nincs járulékos veszteség, nálunk senki sem feláldozható - s ezt a szép szokást az én elmebajom jelentős energiabefektetéssel képes csak tartani, avagy a felelősség tart életben és szabadlábon.
Őt vigyázni választott felelősség, s nem örökül kapott - az örökség napi rutinná vált ugyan, de néha sok, amíg boldogan éltünk a szökés gondolata kecsegtető volt: most őt vigyázni egyfajta függőség, még ha nem is könnyíti meg a dolgomat. Szőkeségembe tuti vegyült már szép számmal ősz fehérség, ha megolvasnánk a háromnegyedére Juri neve lenne ráírva...
Zavarba hoz a szabállyal - nem azért, mert többé nem szeretem a szabályokat, hanem mert úgy tűnik most, mintha egy egész élet telt volna el ezek bevezetése óta: nincsenek titkok, nem vagyunk távol, s ha mégis csakis úgy, hogy visszatérünk - a negyedik szabály...? A fáradtság teszi, de nem emlékszem rá, ennek ellenére bólintok - bármi is az, okkal hoztuk s a jóllétünket szolgálja, a kettőnké, egymásnak és egymásért; Nem küszködök azért, hogy eszembe jusson, megteszi majd szokás szerint a legalkalmatlanabb pillanatban - joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy ha ennyire szita az agyam miért is nem kérdezek vissza, hogy mi az: nem akarom, hogy megtudja, hogy azt higgye a feledékenységemnek köze van a kapcsolatunkban beállt jelentős változásoknak, hogy többé nem érdekelnek, elengedtem a szabályokat - már-már szégyenlem magam. Eszembe fog jutni, mert ha nem akkor szép csendben ideggörcsig kattogok majd rajta, utána pedig kiszakad belőlem és ismerjük ezeket a kiszakadásokat: akkor és ott, amikor annak sem helye, sem pedig ideje nincs, ráadásul üvöltve-félve, ráfeszülve.
Tapétázok vele, tudatom s izmaim vibrálnak, s ez a fajta készültség akkor sem ereszt le, mikor nagy tenyere, hosszú ujjai a tarkómra simulnak - nem értem, hogy mi történik, nem értem meg rögtön, csak amikor a fülcimpámba vájnak a fogai; Ívet húz a lúdbőr arra az oldalamra, s egyfelől megbénít a helyzet - hisz fal húzódik közöttünk, amit miatta ugyan de mégis én voltam, aki felhúzta - másfelől elönti a szar az agyamat, amiért megijesztett. Nem választom a középutat, mégis azon maradok - vágy, vibráló feszültség és harag, tekintetével felperzseli a számat és tudom ha most csókra hajolna viszonoznám erőszakosan, durván, harapva hogy a végén lefejeljem; Nem szeretek félni, félteni... nem, nem volt vicces. Eleresztem.
- Hotel. - Bököm ki végül, abban a nyavalyás hotelben majd leereszthetek, nem az agresszió lesz a második aurám - simogatja lelkemet nyilvánvaló derűje, az enyém is jobb most, mint három hét alatt bármikor, de a paranoia a halántékomon dobol: még mindig nincs biztonságban, én meg humoromnál - fogalma sincs a szarházinak, hogy szükségem van rá, hogy tudjam, ott van ahol nem érheti baj, hogy nem állhat ebbe bele, mert rossz dolgokat tesz velem a féltés. Tudom, hogy itt vannak és biztosították a környéket az emberei, hogy nem én lennék az első védvonal - de ezen tudás nem segít rajtam, rajta meg még mindig nincs kevlár. Úgy éljek, ma még pár dolgot leverek rajta - ellenben további egy helyben toporgásról szó sem lehet!
A protokoll szerinti tiszteletkör előre meghatározott úton, pontosabban meghatározott utcák tetszőleges variációján zajlik - mindenhol van térfigyelő kamera, így ha én/mi nem is vesszük észre ha valaki árnyékot ragaszt ránk, az ivadék keresőprogramjainak egyiket megteszi majd: tíz évet öregszem, míg keringünk mint gólyafos a levegőben, hogy a hotel előtt átbillenjen a kapcsoló - sisakkal együtt az idegbajt is lerángatom magamról.
- Gyima? - Igen, tudom hogy ez a Dimitrij becézett alakja, ahogy azt is, hogy az én nevem Dimitrij - egyszerűen furcsa az ő szájából hallani. Mellkasom elé emelem jobbomat, két egymáshoz ragasztott ujjamat szemlélem, melyek közül az egyiket tizenhét napja eltörtem, és nemigen mutatja javulás tüneteit gipsz nélkül.
- Nem tudom kiegyenesíteni. - Jegyzem meg mintegy mellékesen, a motorozás határozottan nem volt jó ötlet, de megvan annak az oka, hogy miért nem ültem be Juri mellé az autóba.
Gyereksírás szürelmlik ki a nyitva felejtett ajtón - Miron fél éjszaka ébren volt a fájdalom miatt, pontosabban délutántól számítva kisebb megszakításokkal de folyamatosan sír: ezt most fáradt bömbölésként azonosítom, de lehet csak magamat áltatom vele - akkor könnyen el lehetne altatni, akkor nem kellene tehetetlenül hallgatni ahogy a gyerek szenved...
- Ha figyelsz kicsit rá.. Milos kiigazítja a hajam, zuhanyzok és letehetjük aludni. Aztán mesélnék. - Milosnak max húsz perc kell, nekem a tusolóban kb három, Mironnak meg van ugyan saját szobája itt, de tuti nem alszik külön amíg nincs jól.



lng live the king
GO - TO - HELL & TELL - THE - DEVIL - I'M - NOT - THAT - FAR - BEHIND
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 11th Szeptember 2017, 17:09


On the 17th day
„Change of Heart"

+21A Bugatti dorombolás anélkül mindig kicsit védtelen vagyok, magányos, elhagyott, de nem úgy, hogy Ő itt áll velem szemben. Úgy szeretném megölelni, megszeretgetni, csókokkal halmozni el, szétharapni a száját. Ízének emléke belerobban az elmémbe, minden apró porcikáját kóstoltam már, tudom milyen a vállán a bőr, a nyakának ívén, a hátán, a gerince mentén, a combján, a térd hajlatában és megőrülök tőle annyira vágyom rá. Nyelvemmel akarom ízlelni, minden szempontból.
Összezavar, hogy az elmémbe tolakszik a milyen lenne, a "ha" lehetősége. Végtelenül szeretem, olyan kiéhezetten, amit nem tudok szavakba önteni és nem is akarok erre pocsékolni olyan szócsomokat, melyek nem fedik le a valóságot. Márpedig azt nem lehet lefesteni, de még csak színekkel sem, ami a lelkembe költözik, amikor pillantásom megpihen rajta. Túl szépnek látom, túl kompaktnak, tökéletesnek, bár most a haja... Igaz én voltam, de jórészt meg ő.
Isten lássa csupasz lelkem, vártam a pillanatot nagyon, hogy megszabaduljon a hajától, de nem így. Ráfér egy kis változás, de én jobban ráférnék. Khm. A vágy az alhasamba költözik, mocorogtatja a gyomrom, fellüktet a vágyam, a buja akarás.
Felvonom a szemöldököm. Tán nem tetszik a megszólítás, kisangyalom? Elmosolyodom, mohón pillantok végig rajta, azzal az éhséggel, amit nem tudok elűzni a szervezetemből.
- Doki látta? Vagy csak ön gyógyítasz? - mert lássuk be, hogy nem mindegy. Egyikünk sem szaladgál dokihoz a törött bordákkal, kisebb vágásokkal, összeférceljük, leginkább egymást. Felé lépek, a tenyerembe veszem a kezét, finoman érintem, érdekel mennyire képes mozgatni. Hiába mondom, hogy nézesse meg, nem fogja, ismerem a konok fajtáját, azt, hogy nem lehet neki megmondani, mit tegyen.
Miron sírása eldönteti velem, hogy nem lovalom bele magam a lelki részébe, hiszen még ki sem mondja, amit szeretne, ösztönből mozdulok. A mellkasomra akarom vinni a kicsit, hogy telebömbölje a fülem, nyálat és taknyot folyasson rám, de az ínyét is szeretném összekenni a zsibbasztó cuccal.
Nem lehet kérdés, hogy figyelek-e rá, hiszen ezért vagyok itt, vagyis voltam nála.
Még meglep, hogy mennyire aggódom érte, sírása a szívem görcsölteti, sokkal jobban szeretem, amikor nevetgél, a napjáról ad tudósítást gügyögő értéssel.
- Rendben van! - visszaadom elbitorolt kezét, hagyom, hogy menjen a dolgára, finoman végig simítok a kézfejen, előre megyek, hogy magamhoz vonjam a bömböl fenevadat.
Míg Milos átmegy hajlakkba én elvonom a bébit a gyülekező tömegből, nem boldog a mi van veled baba? jellegű kérdésektől, ma nem barátkozik, ma nem beszélget. Azt sírja, mindenki húzzon a faszba el tőle.
A magamévá teszem, úgy emelem ki a hordózóból, mint egy kisebb kincses zsákot. Meglódulok vele az emeletre, pontosan tudom, hogy van itt szobája, azt is, hogy anno nekem is volt, talán már nincs. Dim hálóját jobban ismerem, mellékesen oda is vágyom. Vállamon a táska, mellkasomon a fáradtságtól zaklatott bébi. Már szóltam odalent, hogy hozzanak neki tápszert, még csak napi egyszer eszik pépeset, azt sem hajnalban, de szerintem éhes is, főleg pedig szomjas.
Idegennek érzem magam, hogy a hálóba lépek, mintha nem jártam volna ide haza megannyi éven keresztül, most mégis kivűlálló vagyok, legutóbb, amikor itt jártam, menekültem, pedig akkor még csak 6 napot kellett Dim nélkül kibírnom, azóta feltoltuk 17-re, de ki számolja, nemigaz?
Illetlennek érzem, hogy a szobájába lépek a személyes terébe, lecövekelek az ajtóban, elbizonytalanodom. Tudom, hogy nem lakik itt közvetlen, de azt is, hogy tölt itt időt.
Sóhajtva lépek a szobába, az ismerős bútorok közé, ordítottam is itt vele, amikor a bérgyilkos itt csavargott. Aznap majdnem meghalt, engem pedig levert a víz.
Most csak sután elmosolyodom, milliónyi emlék lopakszik az elmémre, miközben ismerős vizekre evezek a szobában.
Kiterítem a kölyköt az ágyon, a fotelba ejtem a táskát, csak a kislámpát kapcsolom fel, sejtelmes fény árad szét a szobában. Érkezik a tápszer, lesz itt bulizás. Átveszem az üveget, a kíváncsi soldátra csukom az ajtót, Miron szájába pattintom a cumit, legalább addig nem sír, míg mohon szívja magába az éltető nedűt, fel-felsóhajt közben, én pedig agyfaszt kapok, hogy esetleg félre nyel.
Mire Dim tiszteletét teszi köreinkben, már túl vagyunk a kajáláson, én vagyok csak éhes, már az ínyét is összekentem, a fájdalma lelohad, akárcsak az ébren maradási vágya. A vállamra terített mosható pelusba böffenti a tápszer egy részét, lassan csillapszik, még mindig hüppög a karomban lógva. Az, hogy hullafáradt nem mondja el, mennyire ki van készülve. Az ablak előtt sétálgatok vele, lassan felkel a nap, jó lenne ha kicsit aludna. Elvonja figyelmem a táj, ketten leszünk, a bébi meg én.
Mégis olyan veszettül vágyom Dimre, hogy belepusztulok, a lépteit fülelem a folyosóról, a hangját akarom hallani, a csókjában elveszni, de félek, hogy nem fog megtörténni.
Sürgetve akarom, hogy a közelemben legyen. Csitító mesét mondok a bébinek, arról, hogy mennyire irigylem, hogy azzal él, akivel én is szeretnék, Őt is akarom. Arról faggatom mennyire hiányzom neki, félek semennyire, rettegek, hogy megszokja nélkülem. A csöpp hátát simogatom, folyókat rajzolok rá, arcom a hajára simítom, illatával töltöm a tüdőm, belebújnék, hogy megmaradjon nekem, de csak akkor kapom vissza, ha az apját is. Hát, kihívás elfogadva. Őket akarom, mindkettőjüket, mert a szeretet túlcsordul a lelkemen, félek nélkülük elveszek. Van, hogy magamtól tartok, a szárnyait feszegető sötéttől, a lihegő vadtól, ami mindig a sarkamba mar. Erről mesélek ékes ódát, az ablakban látható tükörképünknek.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Russij Geduska
Age :
36
Play by :
Charlie Hunnam
Hozzászólások száma :
428
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 12th Szeptember 2017, 22:43


Tuck you in, warm within
Keep you free from sin
'Till the sandman he comes
[zene]

Felvonja a szemöldökét. Felvonom a szemöldököm, majd energiatakarékos halványsággal megrázom a fejem - ha Gyima akkor Gyima, engem voltaképpen mindenki úgy szólít ahogy tetszik; Egyeseknek lehet, hogy baltát állítok a fejébe ezért... Juri persze a kivételt erősítő szabály - az én világomban csakis az ő hangszíne képes akár szitokszavak által, de jóleső borzongást simítani lelkemre, szívemre, melyek lassan három hete fénytelen sötét, s dobbanástalan márvány. Szeretem hallani a hangját, szeretem ha beszél hozzám - azt persze nem mindig, amit mond, de a lényegen nem változtat.
- Stanislav. - Igaz, háziorvosként praktizál, de neki is végig kellett járnia az orvosi egyetemet, gyakorlati tapasztalatot szerezni nagyjából minden osztályon: az ujjaim mondhatni nem jelentettek neki kihívást - én vagyok az, aki nem tudom nélkülözni s így kellőképpen kímélni a jobb kezemet.
- Sűrű éjszaka volt, megerőltettem. - Fejemmel a motor felé biccentek, a gépszörny kormányát tartani azt hiszem végképp betette a kaput - jégbe teszem, vagy sínbe ameddig lehet; Áramosság cikázik a bőrömön ahogy megérint, kezemet a kezébe veszi - illata hirtelen ér el, tudatomba lobban s talán sőt, biztosan jobban tenném, ha inkább visszafolytott lélegzettel kivárnám a szemle végét, mégsincs ennyi energiám, önuralmam, tartásom. Nem szimatolok, de mélyebb levegőkortyokkal telítem a tüdőmet, érzékeimet és parázsló idegvégződéseimet jóllakatva; Nem nézek rá még lopva sem, konokul az ujjaimat bámulom az ujjai közt, és nem törődök a tompán lüktető forrósággal, sem pedig a szurkáló fehér fénnyel mit a fájdalom generál. Ha fáj, akkor még megvan, hm?
Végigsimít én pedig rászorítanék kicsit, alig észrevehetően, de három, mondhatni mozgékony ujjammal nem megy még a csippentés sem - egyetlen törött ujj kínja a könyökömig sugárzik fel.
Távolodó alakja után nézek, míg el nem tűnik az ajtóban - gyűrögetem a zsebemben a cigisdobozt a bal kezemmel, mint aki nem tudja eldönteni gyújtson-e rá vagy inkább már mégsem, nem mintha tilos lenne dohányozni a házban; Végül Milos füttyent ki a révedezésből s be a házba, faszt álldogálok kint egyedül - gondolom fáradt ő is, mindannyian, a hajnyírás pedig igazán ráérne, de ha már rá- és neki készült, nem baszom fel az agyát a vízszintesbe vágyással. Cirka negyed óra alatt megszabadít a sörényem feleslegétől, én pedig még ott, a földszinti fürdőszoba zuhanyzójában megszabadulok az út porától, rám tapadt hajszálaktól: majdnem úgy nézek ki mint egy ember, amikor felérek Juriékhoz az emeletre, kezemben a jeges borogatással.
Halkan teszem be az ajtót magam mögött, fürkész tekintetem előbb a kicsire, majd az apjára vándorol ott az ablaknál - tudom, hogy beszélt a bébihez, hallgatóztam és erőt gyűjtöttem kicsinység a folyosón állva: érteni persze nem értettem, hiszen halkan beszélt, altatja Miront, de már a duruzsoló mormogást hallgatni is simít keveset a tarajosra borzolt idegeimen, sőt; Az ágy felé veszem az irányt, szükségem van arra, hogy vízszintesbe kerüljek - közelsége nyugalmat jelent és nem csak Mironnak. Nem mintha félnék a rémálmoktól, de három hete csak az jut osztályrészemül - nem alszom, nem alszom jól és akkor is csak keveset, ha ő nincs az ágy másik oldalán. Egy évig sem tartott, én meg ennyire szánalmas lettem, mi?
Megpaskolom magam mellett a matracot - ebben a szobában nincs bölcső, de fekhet az ágyba, fekhet közénk a gyerek: mert beteg, mert szülők vagyunk, mert védvonal, mert nem állok készen lefolytatni egy fontos beszélgetést - azt a beszélgetést - holott... Eddig sem voltam süket a hangjára, arra amit mondott nekem.
- Nem tudom kezelni azt, hogy szenved. - Bökök állammal a bébi felé, hangom dünnyögő halkság - a folytatás szintúgy, immáron a terror meséjével. Nem félek, hogy felébresztem vele a gyereket, ha mással nem is, de a hangommal ki van békülve.
- Aysa felhívott... Cosimo az egyik lánnyal volt, amikor elveszítette az eszméletét - egyik hülye picsa sem kezdte meg az újraélesztést... nem hívtak mentőt... Mire odaértünk Yegorral, már halott volt. Szerinte nem túladagolás, attól nem vérezne be a szeme... Azt mondtam a lánynak, hogy jól van. Hogy detoxba visszük, neki pedig el ne járjon a szája hiszen a polgármester fivére, fontos ember ha úgy vesszük - nem tenne jót az üzletnek sem. Elküldtem egy hét szabira. Aysa... Azt hiszem bántottam. Azt hiszem nem akarom most jóideig látni, vagy Miron közelében tudni. - Nem szoktam bizonytalan lenni a döntéseimet illetően... Nem is megerősítést várok, engedelmességet vagy engedékenységet Juritól, hiszen sokkal jobban apja a gyereknek mint én - nem tudom mit remélek kiolvasni a tekintetéből az oldalamra fordulva az ágyon. Majd Yegor beavatja a hiányzó részletekbe, saját meglátásait közölve - bizalmas körökben nyílt titok, hogy kezd megbomlani az agyam: az is lehet, hogy túlreagálom, hogy hallucináltam mindannak a felét, ami éjjel történt, hogy Aysa nem egy ostoba ribanc...



lng live the king
GO - TO - HELL & TELL - THE - DEVIL - I'M - NOT - THAT - FAR - BEHIND
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 13th Szeptember 2017, 14:11


On the 17th day
„Change of Heart"

+21Eszem vesztem a vágytól, hogy mellette lehessek, szétesek a mohó akarástól, nem tudom megállítani és nem is akarom. Inkább csak hagyom, hogy úrrá legyen rajtam és legyűrjön, kikészítsen, elhitesse velem, hogy lehetnék még boldog is, pedig csak karnyújtásnyira vagyok tőle.
Olyan halkan lép a szobába, hogy csak akkor hallom meg, amikor felé fordulok, éppen titkot súgok Miron fülébe, arról, hogy nagyon hasonlít az apjára, márpedig ebből kiindulva gyönyörű.
Inkább megérzem a jelenlétét, semmint meghallom. Tekintetem élére tűzöm, látványától összepréselődik a szívem. Elmosolyodom, ráharapok az ajkamra, hogy ne mondjam el mennyire jól áll neki, hogy rövidebb lett a haja, hogy ne udvaroljam körbe. Pillantásom a kezére siklik, erősebben harapok a számra, kioktatni sem akarom, pedig annak is ideje lenne. Jobban is vigyázhatna magára, különben megbaszom, hogy tudja mi a fájdalom.
Szememmel követem ahogy az ágyhoz sétál, felsóhajtok, meglebben a bébi haja. A vágyak elsöprik az ellenállásom. Nem merek ellépni az ablaktól, a kölyök halkan szuszog a vállamon, jelzi, hogy neki lámpát kapcsoltak agyban, ellepi a jótékony álom, egyszeriben megirigylem. Úgy szeretnék ilyen biztonságba lenni, ilyen békésen hortyogni.
Rápaskol az ágyra, meglódul a gyomrom, pedig tudom, hogy nem nekem szól, nem úgy szól nekem. Ha mellé teszem Miront, ő máris boldog. Lehet nem is én kellek mellé, lehet csak a gyerek kell. Elbizonytalanodom, mi van akkor, ha leteszem a kölyköt és nekem mennem kell? Nyelnem kell, hogy ne vessem rá magam. Ha nem lenne egy alvó kölyök a kezemben, de van...
Az ágyhoz sétálok, lassan, céltudatosan, hogy az ágy közepére fektessem a csomagom, féltérdemmel az ágyra támaszkodom, Miront a párnák alá csúsztatom, pontos választóként. Feje alól lassan csúsztatom ki az ujjaim, akár a feneke és háta alól, óvatosan, vigyázva, hogy ne zavarjam meg a végre rátörő álmot.
Végül mellé fekszem az oldalamra, hogy befogadjam Dim látványát.
- Kicsi...- becenév, neki, biztosan érzi, hogy dallamos szólamom neki szól. Nem fejtem ki, hogy nincs egyedül ezzel a gonddal, erre vagyok én, hogy ebben kisegítsem. A másik fele pedig az, hogy bár a kölyök fájdalma a testéhez képest grandiózus, de tudunk neki segíteni, csak ne aggódja magát halálra. Nincs miért. A kicsi már sokkal jobban van, most is békésen szuszog.
- Meg tudod oldani, képes vagy rá. - átnyúlok a bébin, hogy Dim orrára simítsak az ujjammal, onnan az ajkára bucskázom le.
További szavaira visszahúzom a kezem, a kölyök lábán simítok, tekintetem le sem veszem róla, a szemeit vizslatom, a szájára pillantok. A döbbenettől kitágul a pupillám, most jön a hol az anyámban voltam, hogy ezt neki kellett intéznie...
- Kurva jó. Megölték a 204-ben, hát ez nem sok bizalomra ad okot. Mit gondolsz? Üzenni akartak vele? - jelenleg nem pörög rá az agyam, nem akarok ezen gondolkodni, nem is tudok. Mert folyamatos célpont vagyok, nekem már nem meglepő, hogy az életemre utaznak, hogy börtönbe csuknának, támadási felület vagyok és azzá válik így a 204, a VoH és Hunter is. Főleg mióta Dim a lábát nem tette a Hunterba sem, most azonban ő mozdult helyettem a dolgom tette és a keze sem százszázalékos, de legalább a haját levágta.
- Aysa... - halkan elnevetem magam, az a csaj nem százas. Úgy esett nekem, mint egy kiéhezett szuka. Biccentek. Rendben van, nem engedjük Miron közelébe,
- Elvinném pár napra. Moszkvába, már nem Aysát, ha nincs ellene kifogásod. - gondolom, hogy nem lesz, vagyis remélem, de a szívem összevissza ugrál, csaponganak a gondolataim, csak rá figyelek, látom, befogadom, megőrülök olyan rettentően akarom, semmi sem érdekel, csak Ő, hogy öleljem, simítsam.
- Cosimo járt oda sokat, máshova is, szedett ezt azt, és ő maga is lehetett célpont, azonban biztos vagyok benne, hogy keresni fogják rajtunk, de félni miatta nem kell. Inkább az aggaszt, hogy mi indította ezt el. - csapong minden gondolatom, mert igazából csak ő érdekel. Vele akarok lenni. Érte nyúlok, ujjaim a karján simogatnak, az oldalát érintem, nem tudom, hogy hozzam a tudtára, hogy szeretem, csak Ő számít, és most biztonságban vagyunk, együtt, mi hárman.
Illata a tudatomba kúszik, kiszárad az ajkam annyira vágyom egy csókra, pár érintésre. Sóhajom erről mesél. Most valahogy örülök, hogy a kicsi köztünk fekszik, így nem ugrom rá, teperem le, hogy aztán elutasíthasson. Mert ezt tenné? Nemigaz?
- Rettentően hiányzol! - a vallomás kiszalad a számon, pedig rettegek, hogy rossz célba találok vele, feldühítem, elijesztem.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Russij Geduska
Age :
36
Play by :
Charlie Hunnam
Hozzászólások száma :
428
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 15th Szeptember 2017, 13:39


'Till the sandman he comes
[zene]

Megkapó intimitás ott az ablaknál - egy időben tűzbe mentem volna érte, a meggyőződésért miszerint én, s csakis én láthatom Jurinak ezt az oldalát.. Irigység horgad fel bennem, önző és féltékeny acsargás a szív, a józan eszem - vagy valami hasonló - pedig fejcsóválva tartja a territoriális viselkedés ugródeszkájáról hirtelen magasba szökő önzőséget: bezárnám, hogy csak az enyém legyen, hogy csak nekem legyen s csak én láthassam - ennyi szépség, mennyi szépség...
Felkavart a csókkal, elsodort pedig három hete máshol sem járok, csak ingoványon - tizenegy napja ugyanitt, kint a fészerben az az ölelés lehetett volna akár búcsú is, Lev lakásának fürdőszobájában... Azt szokták mondani, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk. Túl rövid ahhoz, hogy eltaszítsunk magunktól valakit anélkül, hogy meghallgatnánk, amit mondani szeretne. Jobb persze nem lesz tőle semmi, de talán egyfajta lezárást jelentene -  Juri tartozik nekem egy magyarázattal. Én pedig tartozom neki azzal, hogy meghallgassam.
Nem állok készen a beszélgetésre. Nem állok készen arra, hogy elengedjem - most még dughatom a fejemet homokba, őrületbe, a saját seggembe, üresjáraton kattogó agyam olykor elringat a deja vu érzéssel, miszerint ez az egész csak hallucináció, ez az egész meg sem történt; A harag múltával képes vagyok a perspektíva váltásra, nem egy, de százegy szemszögből megszemlélve ugyanazt - felfedezéseimet, kétségeimet, gondolataimat jó volna megosztani vele, a legjobb barátommal, de... Máris ugyanott vagyok, ahol a part szakad: csak vele tudnám megbeszélni, s pont ő az, akivel nem akarom megbeszélni. A Sorsnak van humora, igaz?
Míg felém sétál a gyerekkel, hézagosra eresztem le az automata redőnyt - Mironnak éppenséggel nem kell sem sötét, sem pedig félhomály, egyedül a melegre érzékeny (a klímaszerelő valóságos vagyont keresett rajtam); Nem kell sötét, félhomály nekem sem az alváshoz, tizenkilenc éves korom óta akár atombombára való villanófény, esetleg stroboszkóp mellett is képes vagyok bekómálni.. Mégis kell most, elbújni a világosság elől, Juri andalító illata s a bébi szuszogása mellett csak egy kicsit elringatni magam, csak egy kicsit megnyugodni - az olyan hülyék, mint én, a reménnyel gyötrik magukat.
Ingatom a fejem, de lehet hogy csak a tekintetem mond nemet - meg tudom szervezni, hogy a gyerek minden segítséget megkapjon, hogy fájdalma elviselhető, nem létező legyen; Tudok neki gyógyszert adni, zsibbasztót, akármit sőt, azt is tudom hogy ez természetes folyamat, a láz ellenére sem beteg... Idegileg nem bírom el ezt a helyzetet, s nincs rá racionális magyarázat, hogy miért is nem - nem a szívem szakad belé, nem a lelkem sajog, hanem írd és mondd kikészít az állapota.
Sóhajt szusszanok a simító érintésért, lehunyt szemekkel - megállom, hogy ne csókoljak rá az ujjára, elnyílt ajkaim közül csak a forró leheletem cirógatja viszont; a babát simogatja már, mire megrebbennek a szemhéjaim, mikor tudatosul hogy ez ennyi volt, szám sarkából nem vándorolnak gyengéd ujjbegyei az állam, a torkom felé, le a mellkasomra s tiszteletkört tenni a mellbimbóm körül...
- Cosimoval üzenni? Mit? Szerintem ő csupán zsírosabbá tette volna a csontot, amit aztán a bulvár elé vetnek - a rendőrség a zsebünkben van, de a média nincs: egy ilyen visszhang nem egyszerűen árt az üzletnek... Mindenesetre a megfelelő körökbe eljuttattam az üzenetet, miszerint időt és energiát nem kímélve tönkreteszek bármilyen sajtóorgánumot, ha a neved, vagy bármi rád utaló dolog kedvezőtlen kontextusban jelenik meg. - Egyszerű közlés. Csinálhat belőle büszkeségi kérdést, de igazság szerint nincs befolyása a beindított gépezet működésére - mind a RussGed, mind az ő jól felfogott érdeke az, hogy ne irányuljon felénk a reflektorfény.
Aysat illetően nem a nevetés az, amit válasz gyanánt remélek - nem tudom mit remélek egyébként, de biztosan nem ezt: miért mosolyog? Tud valamit a nőről, amit én nem? Több van közöttük munkakapcsolatnál, bizalmas viszony? Úgy érzem kimaradok valamiből, ami kellene a helyzet átlátásához - nem mintha álmatlan éjszakákat okozna, hogy igazságtalanul bántalmaztam...
- Magángéppel mentek? Benéztek anyámhoz is? - Persze, hogy nincs kifogásom ellene, épségüket féltem - Mironnak kell néhány papír ugyan, anyakönyvi kivonattal ellátott útlevél például, de nem hinném hogy az aláírásomat igényelné a procedúra: Juri törvényes szülője a gyereknek, ráadásul papíron házas. Aki ezek után gecizni merne, annak utánajárunk.
- Taras megszállta a város kameráinak felvételeit, egyrészt eltünteti a nyomokat, másrészt visszaköveti Cosimo útvonalát hozzánk, hátha... Nem tudom. Valami azt súgja, hogy nem mi leszünk a jó lovagok, akik kiszolgáltatják a polgármesternek a felelőst - viszont ha mégis előkerülne a betonból, akkor van bűnbakunk; Amennyiben megbízhatónak bizonyul a fazon, akkor van egy jó építési vállalkozónk. - Avagy külsős bevonásával raktam el a hullát - nem szokás, így ha rákérdez akkor készséggel elmagyarázom a döntés miértjét főként, hogy lebaszás ide vagy oda, ez már így marad. Jah nem, a vállalkozót még ki lehet nyíratni.
Nem húzódom el a simogatás elől, sőt, a fejem alá gyűrt párna síkjáról sütögeti a tekintetem békült lágysággal - viszonozni mégsem... merem, talán ez a jó szó rá, nem merem viszonozni, hiszen ki tudja mit szabadítanék el: nincs energiám veszekedni, nem akarom hogy megforgassa bennem a kést megint - olyan nagy kérés, hogy maradjunk így még egy kicsit, nagyjából örökre?
Sóhaja olyan húrokat pendít meg bennem, melyeken nem fog sem harag, sem távolság, s elvásik azt rágván az Idő vasfoga is - ismerem ezt a sóhajt, tudom mit jelent, pillantásom hamarabb siklik le a szájára, mintsem végiggondolhatnék bármit is, kezem előbb mozdul ösztönnek engedelmeskedve, mint ahogy az önuralom beérné s megállítaná - alkarján simítanak alulra eső kezem ujjai, pedig forgatja bennem a kést.
- Te nekem sokkal jobban.




lng live the king
GO - TO - HELL & TELL - THE - DEVIL - I'M - NOT - THAT - FAR - BEHIND
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 16th Szeptember 2017, 11:30


On the 17th day
„Change of Heart"

+21Rettegek, hogy az intim pillanat messze kúszik az éjben. Szinte látom magam előtt, ahogy a szívéhez kap és rájön, hogy tulajdonképen gyűlöl. Teste azonban ellentmond mindannak, amit a szavaival üzen nekem, jól lehet, mostanában sem beszélgetünk kettőnkről, mintha elvesztünk volna a múltban, sosem, lettünk volna. Talán csak képzeltem, mint amikor szól a fejedben egy régvolt nóta emléke, egyszerűen nem találd a szavakat, sem a foszlányokat, csak az emlék tombol az ereidben, olyan élénken, hogy szinte fáj, mégsem nyúlhatsz ki érte, nem érheted el.
Hiába simít az ujjam az ajkán, mégis azt érzem, hogy tilos. Pedig reagál rá, lehelet megégetni érzeti az ujjam. Minden vágyam, hogy az ajkammal simítsam ajkait apró csókokkal szeretném felfalni, ízlelni.
Szavai kirántanak a veszett álomképek közül, visszatérek a földre, hozzá. Tekintetének kéksége felmarja a múlt sebeit bennem. Másról szeretnék most beszélgetni, Rólunk. El akarom mondani, hogy kell nekem, akarom, mindennél jobban. Szerelmet súg a pillantásom, ujjbegyem érzésekről mesél.
- Rendben, nagyon nagy jelentőséggel bír a média, nem hazudom, hogy meg tudjuk vezetni, de abba is gondolj bele, hogy a negatív reklám is reklám. Azonban...- biccentek a szavaira, valahol dolga megvédeni engem, de nagyon szeretném azt hinni, hogy szerelemből teszi, s biztos is vagyok benne. A teste mesél nekem, úgy szeretnék közelebb húzódni, tombol bennem az akarás. Összeugrik az alhasam a képlékeny forróságtól. Rettegve akarom és nem teszek ellene. Most nyitott és Dim az a vas, akit addig kell ütni, míg formálható.
- Azonban, oké, hogy a holttest nem fog előkerülni, azonban elkövettétek a hibát, hogy a lány életben maradt. Ha elkezdik keresni a holttestet, eljutnak hozzánk, össze fog állni a kép benne, hogy hazudtatok. Félni fog, esetleg rossz helyre fordulni segítségért. - szavaimmal alá is írom a lány halálos ítéletét, már csak Aysában kell tudatosítani, hogy a dolgok nem éppen annyira fényesek, mint annak Ő látja. Bár a csaj nem hülye, sejti, hogy nem vagyunk éppen a jó fiúk.
Elmosolyodom, ahogy rábiccent Miron megutaztatására. Jólesően biccentek.
- Természetesen. Persze, elviszem hozzátok is. - csak velem lehessen, magamhoz húzhassam, enyémként tudhassam. Imádom, hogy Dimnek eszébe sem jut megvonni tőlem, sőt talán örül neki, hogy vigyázok rá, imádva szeretem. Előre boldog vagyok, hogy magammal vihetem.
- Üm, azt hiszem megtartalak, nagyon jól végzed a dolgod. - vidáman mosolyodom el a bébi felett őt kémlelve. Kivárnám a fejleményeket, mert ez most megtörtént tovább kell néznünk, az okokat tudni pedig még van időnk. Egyszerűen csak rá tudok figyelni.
Sóhajom a világ összes imáját és kérlelését sűríti magába. Ha nem lennék rest, könyörgőre fognám, de nem alázhatom meg vele. Mégis nekem ad mindent, a reakcióval, Látom a tekintetél elsötétülni az így is feketében fürdő szobában. Ajkamra vetülő nézése biztos jelet küld, nem merek moccanni, nem is olyan rég elvettem volna, amit mindketten akarunk, már csókolnám, harapnám, most mégsem tehetem, mert félek,hogy őz a bozótosban, elriasztom már azzal is, hogy levegőt veszek. Érintése okán összerándulok, kéjes óhaj gurul végig a nyelvemen, erő költözik a testembe. Végre merek lépni. Lehunyom a szemem egy pillanatra, míg tűzet csihol a légcsövem.
- Vitatkoznék! - mégsem teszem, hangom is arról sző ódát, neki mond imádatot, nem bírok magammal. Mélyet sóhajtok, feltolom magam az ágyról, kibontom a takarót magam elöl, az ágy szélén képzek belőle gátat, hogy aztán kijjebb húzzam a bébit. Tudom, hogy érdeklődve figyel, mozdulataimba igyekszem némi tüzet csempészni. Elsimítom a kölyköt, meg sem ébred a mozgatásra, jól lehet csak keveset mozdítom ki. Végül megkerülöm az ágyat, kérdés nélkül csúszom mögé az ágyra, hogy neki simuljak.
Arra számítok, hogy ledermed, nem szól ellenem, egyszerűen csak megfagy a helyzetben. Ha nem kezd el elmászni, akkor hátához préselem a mellkasom, ölem a seggéhez szorítom, combjaimat az övé mögé simítom. Egyik kezem a fejem alá hajtogatom, másikat merészen a mellkasára csúsztatom, hogy magamhoz húzzam.
Illata fénygömböket robbant a tudatomba, testének hője lángra lobbant, muszáj felsóhajtanom. Lehunyt szemeim mögött események játszanak szerepet, mégsem merem végig gondolni, mert félek, hogy hozzá érő ölem bajba sodor, ám nem lenne titok.
Szétfeszített ujjaim között érzem a mellkasát, szívének szapora dobbanását, ami felel az enyémre.
- Köszönöm, hogy vigyázol rám! - olyan halkan súgom el, hogy lehet meg sem hallja, nekem a fülemben dobol a vérem, levegőt alig merek venni.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Russij Geduska
Age :
36
Play by :
Charlie Hunnam
Hozzászólások száma :
428
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 17th Szeptember 2017, 00:53


'Till the sandman he comes
[zene]

Homlokomon finoman összeszaladnak a ráncok, mintegy egyet-nem-értésem jeleként a negatív reklámot illetően: általánosságban igaza is lenne, hisz a gyarló emberi kíváncsiság egyedül az éttermek kapcsán fogadja meg talán - talán - a kritikusok óva intését; Ám a haláleset túl nagy nyilvánosságot jelentene, kibaszott szar reklámot a 204nek - a kuncsaftok pedig nem azért hagynak ott bizonyos pénztárcákhoz mérten súlyos összegeket, mert a lányok akkora tálentumok lennének az ágyban. A diszkrécióért fizetnek, hiszen valamennyien tisztes polgárok a közélet számára, feddhetetlen hatalmasságok - nálunk levedlik magukról ezt a kitalált, fenntartott arculatot, levetik a drága öltönyt és a ropogósra vasalt inget, s ott állnak perverz vágyaktól fénylő szemekkel; Olyan éjszakai ragadozók ők, akik nem állhatják a reflektorfényt - elvileg hatalmukban állna segíteni, de a gyilkosság gyanúja... Olyasfajta stigma, melyhez nem akarják, hogy közük legyen.
- Amikor elkezdik keresni. Manapság a hitelkártya-adatok alapján próbálják meg először kézre keríteni az eltűnt személyt, és Cosimo ezen adatok alapján még most is életben van, valahol Németországban... - Az persze nem vall rám, hogy egy potenciális tanút életben hagyjak, van igazsága.
- Aysahoz ment először és ő haza zavarta. Az öltözőben többen látták a kiborulását... Nem csak őt, de vagy féltucat lányt le kellett volna ölnöm, hogy ne fecsegjenek, utána meg a többit, akik keresni kezdik az első hatot. Ezek nem luxusprostikként kezdték, Juri. Oké, most sem azok, de a legtöbb az utcán strihelt, a kukák mögött kúrt, verte a stricije és alig-alig jutott pénzhez... Holnaptól átveszem annak a hülye picsának a helyét a 204ben, amíg nem találunk valakit, akinek van elég agya egy bordély elvezetéséhez. - A lányok ismernek. Jelentem már ott meg többedmagammal rendet tenni, mikor még Kendra élt, látták mit művelek a balhés vendégekkel, és hogy a fenyegetőzések - miszerint csúnyán megbánom, hogy kezet emeltem XY-ra - valahogy soha nem váltak valóra. Orosz vagyok, a kíséretem nem nyikhajokból áll és Kendra megbízott bennem - aki ebből nem tud kilegózni legalább egy sejtést, az olyan naivitással baszik a kenyeréért, amit egy kurva nem engedhet meg magának ebben a világban. Aysa ehhez képest? Nos örülhet, hogy csak a 204ből zavartam el, és nem az országból - de hogy a gyereknek a közelébe sem mehet ezek után jódarabig, az hótziher.
- Anyám vigyáz rá, ha olyan dolgod lesz.. - Nem kérdezem minek megy, mit intéz, kivel találkozik, de azt sem kérem hogy pontosítson azon a "pár" napon - néha emlékeztetnem kell ugyan magamat, de Juri azon kevesek közt van, akire rábíznám a saját életemet is: néhány évig ő felelt az én biztonságomért, nem szorul hát sem instrukciókra, sem pedig feleltetésre.
Megrándul a szám, ami éppenséggel lehet egy érzelemmentes mosoly is a dicséret hallatán - remekül idomított kutya vagyok, talán a legjobb, sőt - a maffia nevelése: az átlagembernek nem kézenfekvő megoldás, rutinfeladat amit én az éjjel megtettem, nekem meg az nehézkes, amit mások számára természetes.. Például önszántamból beszélgetést kezdeményezni olyanokkal, akik nem tartoznak a bizalmi körömbe, vagy nincs ellenük terhelő bizonyítékom.
Vitatkozna. Jóleső is lehetne ez az egy szó, konok kijelentés, de mozdul és nem adja magát a válasz, hogy miért - éberebb leszek, pupilláim tágabbak, fáradt izmaim ugrásra készek ám mégsem ülök fel, mégsem kérdezem meg mit csinál, hova készül: a birtokot legfeljebb kerékpáron hagyhatja el... Nem próbálom megakadályozni, ami nem jelenti, hogy nem esne mélyen legbelül rosszul a gondolat, hogy most lelép. Persze teheti, hisz én voltam az aki pontot tett a kapcsolatunkvégére, én voltam aki lehúztam a gyűrűt és az asztalra tettem elé, hisz házasságunk jelképe többé nem volt egyéb drága fémkarikánál, melyen a megtörő fény az elárultság gúnymosolyával vakítja el látásomat; Mely akárhányszor megpillantom, vagy hozzá érek a másik ujjammal, elborzaszt, hisz valahol legbelül én is csak ember vagyok - amikor egy nap rádöbbensz, hogy nem is vagy számára különleges, csak egy a sok közül...
Kintebb igazítja a gyereket, hogy biztosan ne feküdjek rá - szívem körül furcsa zsibbadás a hála, amiért gondoskodik róla, rólam, rólunk: alamizsna, de aki koldus ne válogasson, hm?
Nem látom a szemét a sötétben, pedig igyekszem elkapni míg a látóteremben mozog - s mikor kívül kerül nem fordítom utána a fejem: várom az ajtó nyitását-zárását, hisz a hangja alapján... de hát tévedtem, s nem is baj, így van jól; A gyerek miatt jött eleve, s bár a saját biztonsága miatt túsz itt a hotelban, a tényen nem változtat - Miron alszik, és ez az egész róla szól, nekem meg nincs jogom az epekedéshez hisz - még egyszer mondom - ő hagyott el, de a kapcsolatnak én vetettem véget.
Súlya alatt moccan a matrac, a szívem félrever hirtelenjében én pedig előírásosan ledermedek - hogy aztán mozdulatlan maradjak, míg elhelyezkedik, s még tovább, hátha így jobban kifürkészhetem a szándékait... Annyira adja magát a dolog, hogy éppen hozzám bújik, hogy utolsóként gondolok erre az eshetőségre, előtte pedig sok másra - bődületes baromságokra.
- Amíg a szívem meg nem szűnik dobogni. - Mormogom magam elé, talán meg sem hallja olyan halkan - kézfejére simítom az enyémet, s moccanok az ágy közepe felé, magammal húzva őt is ilyképp, hogy több helye legyen;
- Olyan szinten alszom szarul egyedül, hogy lehet, most el fogok ájulni egyik pillanatról a másikra. - Mert az illata körülvesz, testmelege beteríti a hátamat, seggemnél a... de nem szalad tovább a gondolat, hisz tőlem karnyújtásnyira ott szuszog Miron.
Kezét otthonos, megszokott mozdulattal húzom feljebb, a fejem alá - betakarózom vele; Jobb volna persze a zuhanyzás után magamra rángatott melegítőtől megszabadulni, de hát nem tudhatom hogy lesz-e ebből alvás, marad-e...
Nem tudok semmit.




lng live the king
GO - TO - HELL & TELL - THE - DEVIL - I'M - NOT - THAT - FAR - BEHIND
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 18th Szeptember 2017, 08:33


On the 17th day
„Change of Heart"

+21Őszinte leszek, leginkább magammal. Leszarom, hogy mi történt a 204-ben, ennek holnap reggelinél pont annyira ideje lesz, mint lenne ma este. Azonban teljesen mára vágyom, érintése alatt életre kell halottnak hitt bőröm, belezavarodom. A szerelem szerte fut a gerincemen, hogy apró kis pontokkal marjon meg tűzzel.
Biccentek, Dim okosan tette a dolgát, de emiatt az aki, emiatt kéne neki a posztomon ülnie, de azt hiszem, hogy kényelmesebb neki így. Szolgálni jobban tud, mint kiszolgáltatni magát. Én egy kicsit azt érzem, hogy így teszek, rájuk bízom, hogy védjenek, hogy gondolkodjanak helyettem. Ahogy a mellékelt ábra mutatja teljesen profi ebben, IS!
Simítása reménnyel tölt el, elhiteti velem, hogy van még minden bízni, innentől kezdve semmi nem is érdekel, csak Ő és Én. Leszűkül a világ, arra amit én akarok, nem tehetek ellene semmit, s nem is akarok. Ő kell nekem, s ezért mindenre hajlandó vagyok. Akár arra is, hogy mindent sutba dobjak, kezdve a büszkeségemmel.
A szívem szapora dobbanásai felforralják a vénám, tüskéket lőnek a bőröm alá, hogy a szőrszálaim égnek meredjenek.
Biztos vagyok benne, hogy az én anyám is vigyázni fog rá, hiszen Miron az unokája, akármit tehetne is ellene, nem tud, ezek a kurva tények. Ez a kisfiú itt mellettem, a sajátom, nem mert papírt írtam alá, ami ezt bizonyítja, hanem, mert a vérem dobolja ezt, az agyamba vert gyökeret. Miron az enyém és aki el meri venni, annak foggal tépem fel a gigáját.
Forróvá válik a levegő a tüdőmben, ahogy felkelek és a kicsit helyezgetem, mint életem egyik fontos legó darabkáját. Ki kell használnom, hogy Dim nem mérges, nem akarja letépni a fejem, hogy ugyanazon vágy csillog a szemében, mint nekem. Jól lehet, engem a szexuális is maga alá temet, de ismerem őt, tudom, hogy neki nem erre van igénye. Tojáshéjon sétálok, ahogy mögé telepszem, hiszen elég egy elutasító mozdulat és belőlem kiszalad minden bátorság. Akkor elfutok. Nem vagyok elég bátor szembenézni vele, hogy nem kellek, ha nem kellek.
Forrón lehelek a tarkójára, hogy közelségemben megfeszülnek az izmai, mégsem áll ellen. Mögé simulok, nyelni nem merek, nehogy elrontsam, összezúzzam a pillanatot, hiszen olyan boldogság lopakodik fel a lapockámba, amivel nem tudok mit kezdeni, túl sok.
Túl meleg lesz körülöttem, forr a világ, nehezen kapok levegőt, illata elégeti a tüdőm, olyan fájón hiányzott, mindent meg kell tennem, hogy ez után életem része legyen. Muszáj neki, mert enélkül nincs életem, nincs semmim. Érezni szeretném a bőrét, minden kis finom mozdulatát. Meztelenül neki préselődni, bár abból nem sok jó sülne ki.
Szorosan követem, ahogy beljebb csúszik, hogy felvegyem testének formáját.
Csak hallani vélem, a vallomást, nem vagyok benne biztos, hogy jól értem, vagy ezt akarom hallani.
Elfogadja, hogy mögé gömbölyödöm, sőt magához húz, nekem pedig elönti az agyam a bűvös szerelem. Mosoly fut az ajkam szélére, a fülébe súgok, arról, hogy milyen jó az illata. Orrom a hajába fúrom, milyen rég volt ennyire rövid, ellep a béke sajátos íze, a hazatalálásé.
Édes jó istenem, hogy én erre mennyire vágyom, milyen mélyről akarom. Nem bírom nélküle, hát nem érti? Nekem nélküle nincs holnapom, nincs tegnapom, nincs semmim, senki és semmi vagyok. Amíg ő nincs nekem, én nem vagyok, csak akkor leszek valaki, ha Ő annak tekint.
Közelebb húz, kezem a feje alá párnázza, újra elmosolyodom.
- Itt vagyok! - lehelem, ajkam a fülének ívén szalad végig, apró csókot nyomok mögé, hagyom pihenni. Hatalmasat nyelek, hogy elfojtsam milliónyi kikívánkozó vallomásom arról, hogy milyen őszintén szeretem, hogy mennyire sajnálom, hogy elbasztam, hogy sosem választanék senkit helyette.
Dörömből a szívem a mellkasomban, nekifeszül a hátának izmainak. Börtönben vagyok, a sajátoméban, a reszketegben.
Fülledt levegő járja át a szobát, érzem, hogy meleg van. Neki simulok, csípőm feszes seggének nyomódik, nem tudom és nem is akarom elrejteni a vágyam, noha nem várom el,hogy foglalkozzunk vele. Sőt. De nem tudom elrejteni, kínos helyzetbe sem hozni magunkat, főleg nem őt, de már olyan régen nem voltam senkivel, hogy nem tudok tenni ellene. Imádnám, ha nem lenne kőkemény a vágyam, ha vissza tudnám fogni magam, ha tehetnék ellene. Igyekszem nem figyelembe venni, hogy megdöglök, hogy úgy vágyom rá, amitől zúg a fülem, de ő nem a kurvám, hogy megtámadjam.
Lehunyom a szemem, leteszem a fejem a karomra, kifújom részletekben a levegőt, halkan beszélni kezdek, hogy elhiggye elalhat.
A 80 napunkról mesélek, az első csókról, ami azért esett meg, mert a Nevenincs kapitánya fel akarta szedni, s mert mókáztunk egy csókkal. Szentimentális vagyok, kalandozom és ugrálom a sztoriban, csak, hogy hallja a hangom. Álomba akarom ringatni, hogy ne kelljen azzal foglalkozni mennyire kívánom, hogy szétfeszít a vágy. Kalandot súg, egy másik meséből, Mironról mesélek, rólunk. Csak a hangom akarom, hogy hallja, hogy érezze nem tud élni nélkülem.
Mégis szétvet a mohó vágy, a búja akarás, a szívem zakatol, a fülemben rockkoncertet dobol a világ. Végül mégis sztorikkal vallok, hiszen magunkból merítem a boldogságunkból, nem befolyásolni akarom, egyszerűen muszáj. Millió dologról beszélnék még neki, aki a legfontosabb. De nem lehet, nem merek.
Imádnám, ha meztelen lenne, nem, nem csak a szex miatt, pedig amiatt is, hanem, mert érezném a bőrét a bőrömön.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Russij Geduska
Age :
36
Play by :
Charlie Hunnam
Hozzászólások száma :
428
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 18th Szeptember 2017, 22:37


'Till the sandman he comes
[zene]

Tarkómon égnek merednek a pihék és a géppel rövidre nyesett hajszálak forrón égető lehelete alatt - gerincemen reszelős nyelvével indul meg lefelé a borzongás, én pedig egy mihaszna pillanatig élőnek érzem magam, kételyek nélküli boldognak, biztonságban; Várom, hogy acsarogni kezdjen a sötét, hogy megjelenjen apám, vagy felsírjon a kicsi, s az öröm vékony tükörjege ezernyi rianással hulljon szilánkjaira... Vágyakozó szomorúság, nyugalom ver bennem tanyát, fáradt tagjaimban újult erő fut szét, véremet pezsegni érzem - az okát nem is kell keresni, hiszen a közelsége váltja ki, tette mindig s fogja mindig; Súlya a matracon, mellkasa szorosan a hátamhoz simulón, szívének erős dobbanásai mintha az enyémhez akarnának áttörni - enged a húzásnak, követ beljebb az ágy közepe felé... Álmodom ezzel. Álmodom vele. Hogy orrát a hajamba fúrja, hogy szusszanásaival szétkergeti, majd letüdőzi a szálakat, morog érte és fodrászt javall de a hangjában mosolygó elégedettség - álmomban belé kapaszkodom, és nem a párnát fojtom hülyére, de az ébredésbe zuhanva... Keresem. Egy kicsit belehalok minden reggel, hogy nincs ott: ó igen, szabadon a fejemre lehet koppintani, hogy egyem csak meg amit főztem, hisz én döntöttem úgy ahogy - ám ahogy döntök s ahogy, amit érzek, agy és szív. Elárult minket, de nem szűntem meg, s nem szűnök meg szeretni.
Hosszú napok, tizenhét nap alatt most először nem akarom kiokádni a szívem maradékát, hogy a cserepeket a kezébe, vagy a lábai elé szórjam, tizenhét nap óta először nem fohászkodom Istenhez álomtalan álmokért, viszont félek: most itt van...
- Itt leszel akkor is, ha felébredek? - A szervezetemnek, elmémnek szüksége van az alvásra, de ezen szükségletről lemondok s inkább ébren maradok, mintsem arra ébredjek, hogy nincs már velem; Csókja doromboló zörejt, morranást szül, de szemhéjaim nem ereszkednek meg amíg nem válaszol.
Elnyugszom s nyughatatlanná válok, hangja elandalít míg nekem feszülő, lüktető keménysége zúgó katlanná kavarja a vérem - nem tudok nem tudomást venni az övéről, míg a magaméról igen: higgyük csak azt, hogy a gyerekre való tekintettel;
Meséje végtelen történet, tudom hogy hallja a mosolyom, olykor érzi az enyhén rázkódó nevetést - megfordulok, mire a végére ér, megfordulok még a közepén, s míg hangja képeket fest, nyugalmat ad s elűzi a sötétet, ujjaim az arcán simítanak, durva borostája szurkálja a tenyerem. Bejárom profiljának minden szegletét ujjbegyeimmel, hunyt szemmel, vakon haladva az ismerős térképen - magas homlokát, szemöldökének ívét, a karvalyorr éles vonalát s a lehetetlenül puha, szigorú száját. Szám a szájára simít, de nem vetemedek csókra, csupán cirógatok - érzékeimet, jobbik felemet, az életemet.
- Szeretlek. - Szúrom közbe, vallom meg súgva feleletet nem várva - csak beszéljen még, meséljen még, hagy halljam a hangját: ne kelljen félnem az elalvástól, a holnaptól, a hiányától.




lng live the king
GO - TO - HELL & TELL - THE - DEVIL - I'M - NOT - THAT - FAR - BEHIND
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 19th Szeptember 2017, 10:11


On the 17th day
„Change of Heart"

+21Telnek a percek, félek, hogy túl gyorsan, talán annyira, hogy lemaradok valami nagyon fontosról, Róla. Forró bőre átüt a melegítőnadrágon, a pólón, a saját farmeremen, túl vastag pólómon, érzem a szíve vad lüktetést, minden dobbanás értem kiállt, érzi a belsőm. A vakságom világosságra ébred és immár TUDOM, hogy pontosan annyira szerte, mint én Őt. Mellkasomban vad döngöléssel feszülnek az érzéseim a bordáim szűk ketrecének. Fájon dobban minden szó a számon, hogy a fülére súgjam, csókkal hintsem el. A bennem lakó mélysötét feketeség oszlásnak indul, fellebbenti szárnyát a jóllakott fény. Testem éhesen feszül az övének, bármit tehetnék ellene, nem tudok, hogy vágyam életre keljen, de nem foglalkozom vele, úgy teszek, mintha nem lenne jelen, pedig feszít, modortalanná tesz.
Gőzöm nincs, hogy lehet nélküle élni, hogyan tudnék ezen valaha is tovább lépni? Milyen módon felejthetném el, azt, hogy valami lehet ennyire jó?
Megaláznám a könyörgésemmel, ha ennyire akar, és így simul alám, akkor fogadjon vissza. Értse meg, hogy bár a döntés rossz volt, amit hoztam, mégsem hittem, hogy ekkorát kockáztatok vele. Szerelemet súgok a bőrére, sóhajaimmal a szőrszálait rendezem pihés, katonás sorba. Megkattanok, csípőm a seggéhez simul, előre mozdulok, finoman tolakodom, felnyögök. Nem követelek, nem kérek semmit, egyszerűen csak meghalok a hiányától.
Kérdése megráz, lavinát indít el bennem, majdnem a tarkójára sírom a választ. Édes, drága, nem alszik nélkülem? Féltő szerelemmel súgom a fülére a választ, hogy itt leszek vele, akkor is, amikor felébred, hogy őrzöm az álmát, a békéjét, a nyugalmas leszek.
Hosszú mesét szövök a múltunkról, a kiteljesedésünkről, hogy emlékszik milyen buta játékból jutottunk el ide? Kezdő csókból, kíváncsi ölelésből, féltékeny vallomásból? Mondd, emlékszel az elsőre? A ringó hajóra, amikor már megvesztem a féltékenységtől, pedig akkor még nem is hittem, hogy lehet bármi, aztán annyi minden volta lehetetlen hosszú úton, ahogy az volt a mienk is. Mondd csak, emlékszel egy másik hajóra? A Fúriára? Emlékszel Kicsi, a könyvedre, hogy mennyit szívtam a véred vele? Tudod még milyen összesimulni? Vidám kalandokat mesélek, nem hagyom, hogy a szívem megszottyadjon, hogy rettegés marjon a gerincem aljára, onnan kúszva szét a szervezetembe.
Kiengedem a szoros ölelésből, hiszem, hogy vége, eltávolodik, elhagy. Hiába érzi jól magát elég volt neki belőlem ennyi. Felsóhajtok, mégis engedem. Keménységemtől fut, pedig, nem terhelem vele.
Kidurran a használt levegő a tüdőmből, ahogy szembe fordul velem, a mellkasomhoz simul, olyan közel, hogy lávává válik a vér az ereimben. Lázadva ég a csontom, reszket a szám. Tovább mesélek. Tekintetem sötétje az ő kékjét issza, pislogni is alig merek, ahogy levegőt is csak ritkásan veszek, nehogy megzavarjam az én rianó őzem.
22 nappal ezelőtt is hibás voltam már, csak ő még nem tudta, de akkor most rávetettem volna maga, szaggatnám a ruhát a testéről, hogy csókokkal barangoljak a testén, lapos hasán, a köldökét akarom ízlelni, mellbimbója körül írni koncentrikus köröket a nyelvemmel, orommal… megőrjít a visszafojtott vágy. Akadozva mesélek, érintése okán elnémul a szám, hogy a finom érintésekkel emlékezzek tovább, vállnak vonalán futok a könyökéig, onnan az oldalára, muszáj, hogy a pólója alá bújjanak ujjaim. Tovább beszélek hát.
Tudod még, milyen volt az első józan,retteget csók, hogy kiborultál, ott lent, az alagsori zuhanyban, pedig egymásnak kellett volna esnünk, vagy a bokszterem… ujjaim a bőrére simítom, hogy felhajtom az oldalán a pólót és alá tolakszom, mintha illetlen területen járnék.
Vádlim az övére simítom, ebben a közelségben kiválóan érzem saját vágyának vérrel telitett megnyilvánulását. Tenyerem a hátán fut keresztbe, hogy szétterpesztett ujjakkal húzzam közelebb, még közelebb.
Tudom, hogy nem szabad, de moccan a csípőm, nem bírom lefogni magam, összepréselődünk, tűzforró a leheletem, amint tovább gördítem a szófoszlányokat. Már csak szavakat súgok, képeket idézek, szerelmeseket. Ajka millió emléket ébreszt, ahogy az enyémhez ér, hagyom, hogy haladjon a saját tempójáéban, pedig… tépni akarom, a fogaimmal marcangolni, nyelvemmel lopni a nyálából. Istenem, mennyire éhezem, soha nem éreztem még ezt a kőkemény kínt, hogy nem eshet neki, nem tehetek vele, amit akarok. Rá akarok feküdni, súlyommal nyomni a matracba, miközben lüktető vágyam az övét simogatja.
Alig hallom meg a vallomását. Mégis tágra nyílik a szemem, levegőt nem veszek, a szívem sem dobban.
- Mondd megint! – hangom suttogás az éjszakában, könyörgés a mesében. Csak hallani akarom csak tudni, hogy tényleg ezt mondta.
- Mindennél jobban! – előzöm meg, ha mégis kimondaná megint. Érzem a késztetést, hogy a seggére markoljak, a lábujjaim izgatott táncot járnak, mégsem teszem, nem zaklatom a szexuális vágyaimmal. Nem nyomom rá a saját nyomorom, főleg, hogy ő arra vágyik, biztonságban aludjon, nem pedig a nyomulásomra, annak ellenére tudom, hogy a teste szinte hív, kőkemény akarása jelzés számomra.
Ujjam a mélyen ülő gerincén szánt lefelé. Nem merem, nem merek többet elvenni, mint amit Ő akar nekem adni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Russij Geduska
Age :
36
Play by :
Charlie Hunnam
Hozzászólások száma :
428
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 20th Szeptember 2017, 22:10


'Till the sandman he comes
[zene]

Múlnak a percek s bár tudatom hátsó traktusában csupán lehunyja szemét a szomorúság, de el nem tűnik, az örömet nem árnyékolja be amit közelsége jelent számomra - szavakkal nem is írható le igazán ez a visszásság; Távol tőle tudom, hogy miért vagyok tőle távol, még ha beledöglök is - elvből és megcsalt szívből, múló harag alól előbukkanó keserűségből, elárultságból, de most... Hiszen könyörögnie sem kellene, ha értené, s ha értené akkor azt is tudná, hogy nem én, most nem én leszek az aki meghajlik, de török - vagy már el is törtem, meg is törtem? Bomló elmém lázának enyhet ad forró teste, lüktető vágya, lélegzetvételei s dorombolón csendes hangja - nem vagyok büszke elismerni, hogy nagyobb szükségem van rá, s egyedül őrá, mint bármire a világon. Megvallhatná bárki a szerelmét, fogadhatna örök hűséget és a változatosság kedvéért be is tarthatná, nekem nem kell a más szerelme, igaz hűsége - lelkemnek akkor is az övé a párja, ha életem végéig rútul bánik velem.
Nekem nyomul, de most nem tartok ellen hívogatón hagyom, hogy előrebillentsen csípője önkényes-önkéntelen ringásával hisz itt a gyerek - ezzel takarózhatom - hisz ott az a sok kimondatlan szó, melyek felgyűltek haragomban, melyeket erőszak képben próbáltam ráokádni a világra; Nem vagyok rabja a vágyaimnak, míg neki igen - nem tennénk jót magunknak s az sem biztos, hogy szeretkezés lenne: félő, hogy... Csak elvennék, elvennék, hogy végül amikor elmegy ő legyen az aki mindent elvett, s a lelkem egy újabb darabkájával távozott; Nem gondolok a szexre, csak arra ami most van - a köztünk lévő intimitás őszinte testiségek nélkül is noha pont, hogy a testiségek árán értük el: minden érintés, szívdobbanás és levegővétel igazi, minden amit súg és amiről szavak nélkül vall... Egy valamiben vagyok biztos, s még csak nem is mosttól, de egy évvel ezelőttről, a nyolcvan napunktól kezdve - megbánni soha nem fogom, hisz ez... ez ami köztünk volt, köztünk van olyasvalami, amiért megérti, megérte küzdeni.
Le merem hunyni már a szemem, mosolyt szusszanok ki, néha vigyort hümmentek ahogy tovább szövi a mesét - lehet megrettenne ha tudná, hogy minden lefestett emlékkép élesen él bennem, nem kopik és nem változik - tizenhét napja kínoz történetünk fel-felvillanásokban, a hiánya olyan erős keserű méreg, mely csontjaimra olvasztja a húst. Meg kell fordulnom most, hogy tudom marad míg elalszom s itt lesz amikor felébredek, már meg merek fordulni - éhes érzékeimet etetem érintésekkel, illatával, szusszanásainak meleg csiklandásával hajnyírógéppel megzabolázott szakállamban;
Elkalandozó ujjainak útját másolom a sajátjaimmal, meséjét oldalán, gerincvonalán rajzolom a bőrére pólója alatt - húzásnak engedve, összepréselődve nyögést lehelek magam elé, szájának ívére, korán deresedő borostájába: igazmondó vallomásom először megriaszt, mintha nem én lennék az aki tabut állított tizenhét pokoli nappal ezelőtt; A szoba fakón derengő sötétjében tágra nyíló szemeiben egészen feketének tűnik az írisz, pillantása felperzsel, engedelmességre késztet - kimondom megint, hogy halvány bólintással legyek a szavaira - nem azért, mert bizonytalan vagyok, hanem mert kikúrt fáradt.
Állam vonalát megemelve zárom a köztünk lévő alig-alig távolságot, szám óvatos puhán, álmos könnyedséggel tapad az övére - nyelvem lassú simítással éri az ajkait, nyelvem játszani hívja az övét: sürgetés és lobogó láng nélkül, de a csók se nem hideg, se nem rideg; Az a jég amit ő lehelt a szívemre, közelségében megolvad - felülre eső combomat combjai közé csúsztatom, összefonódni és egymásba olvadni akarok... Vágyam ékes bizonyítékát biztosra veszem, hogy érzi ahogy én az övét, mégsem dörzsölöm magunkat - direkt lenne, agresszív és ide nem illő, kimerültség és a gyerek; Simogató tenyerem, ujjaim felfedezik a testét az egyre feljebb túrt póló alatt.
- Mindennél jobban.



lng live the king
GO - TO - HELL & TELL - THE - DEVIL - I'M - NOT - THAT - FAR - BEHIND
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: On the 17th day •• 21st Szeptember 2017, 14:21


On the 17th day
„Change of Heart"

+21Elvesztem a lényem azon részét, ami a bánatért felelős. Hiába vagyok mérhetetlen boldog, mégis valami beárnyékolja. A tilalom maga, hogy mégsem az enyém, nem lehet az, mert elcsesztem, a lelkiismeret napok óta csipked a májamból. Én basztam el, én egyedül, neki ehhez semmi köze, pedig esküszöm, úgy szeretnék kicsit benne is tapicskolni, hogy legyen bűne, ne érezzem a fájó nyomást. Mégsem tenném, mert a szerelem a szívem lobogtatja égő tűzzel. Lefolyik az ereimbe a csontjaimba mar, hogy nyomot hagyjon bennem, ha már nem tette meg így is örökre. Olyan megmásíthatatlanul az enyém, hogy rettegek nélküle fél ember lennék. Sőt, az is vagyok, még annyi sem. Porhüvely, üres mása önmagamnak.
Most mégis elégedetten nekem simul, ajka pont úgy szerelmet súg, mint minden egyes mozdulata. Most valahogy nem tudom elhinni, hogy élhetünk külön. Lehetünk egymástól távol, jól lehet olykor nem is érzem azt, hogy életben vagyok. Csak teszem a dolgom, most pedig pezseg a vérem, végre él minden egyes porcikám, neki simul a mellkasom, ajka az enyém simítja.
Mozdulatai fáradtak, elcsigázottak, elszégyellem magam, hogy ébren tartom, ócska vágyakkal tolakszom a köreibe. Forró vér hajtja a mozdulataimat, tenyerem alatt a bőre olyan puha, ismerő, amitől csak jobban dobol a vér a fülemben. Annyira csókolnám, ízlelném, harapnám, falnám.
Kérésemre újra vall, szétesek, olyan mámorító finomságba, amitől gyomromból morgok fel.
Kivárom, hogy megcsókoljon, tenyere alá simulok, bőröm azonnal reagál. A vágyak szétmossák a külvilágot. Nem a szexualitáson van a hangsúly, pedig ahhoz is lenne bőven kedvem, ez most mégsem arról szól. Döglődöm.
Kőkemény akarásom zavarón lüktet a combjaim között, úgy szeretnék nem tudni róla, nem észrevenni. Annyit tehetek mégis, hogy nem foglalkozom vele, pedig a figyelmem jó részét leköti. Senki mással nem szorult soha háttérbe, csak vele. Amióta csak tudomásom van arról, amit érzek iránta többször nyomom el, mint foglalkozom vele. Előzékenyen haladok a tempójában, tettem eddig is, teszem ezután is, a többi meg, majd valahogy megoldódik.
Finom simítása a számon elégedett sóhajra sarkall.
Elönt a hála, már nem szövöm a mesét, most jelenleg újat írunk, másnak, egymáson.
Ha szeretsz, miért nem bocsátasz meg?
Ő pont annyira vak a világban, mint én nélküle, nincs semmi ott, ahol a jelenléte nem hoz színt. Finom száját ízlelem, megőrjít. Magam alá akarom gyűrni, ráfeküdni, simulni, vágy hergeli nyugvó tudtatom, kínzó erő kell, hogy nyugton maradjak. Nyelve az ajkamra siklik, azonnal nyitom a szám résnyire, hogy a levegő ne marja fel a bensőm, habozás nélkül viszonzom, pont olyan nyugodt feltérképezéssel, ahogyan ő teszi velem, kottázom a kölyökcsókot, tudatosan nem lobbant lángra, hagyom. Íze mégis belém robban, ismert emlékeket csal elő, a múlt árnyait festi a falakra, hagyván, hogy a jövő reménye nem ijesztőbe fojtsa. Kiéhezve csókolom, figyelnem kell, hogy ne vadítsam el, ne húzzam magamra. Muszáj a combjához dörzsölnöm magam, egyszerűen nem tudom megállni, lehetetlen. A szívem szapora lüktetése, az, hogy simulok a kezébe akaratlan. De nem bírom megállni a mozdulat mégis finom, nem incselkedő, nem követelő, nincs jogom hozzá.
Ujjaim a bőrén járnak felfedező táncot, sokat adnék, ha levenné a pólót, nem bántom esküszöm, csak… csak had simuljak neki. Imádom kemény izmait, mégis lehetetlen puha bőrét, nyelvét a számba.
Többet akarok, mindent. Mégsem kérem rá, jelzést sem adok, reszketeg sóhajjal fújom ki a levegőt, helyezkedem, hogy a póló szaladjon felfelé.
Kíváncsi tenyerem az oldalán fut versenyt a hasára, amit elérek önmagamtól.
Elválok a szájától, hogy visszhangozza a vallomásom, vigyort csillantok felé, orra hegyére illesztem az ajkam, majd az orrnyergére.
Illata álmos, fáradt, elcsigázott.
Ölelésembe fojtom, nyakamba húzom az arcát.
- Pihenj… - fülére sóhajtok, mert félek, hogy nem bírok megállni, ha így folytatjuk, szükségem van rá, igazából perverz nagyon, de kedvet érzek kilibbenni a zuhany alá, hogy… a gőz elmossa retkes vágyaim, amik annyira nem ide illők, hogy szégyen rágja az agy agyam miattuk, nem illik és nem szabad. Könyörgöm.
Finoman megringatom, hogy érezze, biztonságban van. Itt vagyok! Olyan halkan súgom, hogy ne zavarjam meg vele.
Agyamba képek élnek, szeretkezni szeretnénk vele. Annyira, annyira….
I remain who I always wanted to be

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
 
On the 17th day
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Stivali Italiani :: Olaszország :: Észak - Itália :: Firenze :: Otthonok :: Casa Sergievszkij-
Ugrás: