Hello Doki!

Stivali Italiani

Üdvözlünk titeket Olaszországban, a maffia főhazájában. Oldalunk fórum alapú szerepjáték, szeretettel várunk minden erre tévedőt!
 
Légy üdvözölve!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
beszélgessünk

Feljegyzéseink

Matteo Moretti   tollából
Today at 16:12

Juri Mikail Kazakov   tollából
Today at 15:05

Luukas Frewen   tollából
Yesterday at 23:50

Vanessa Scarsi   tollából
Yesterday at 22:54

Lyudmila Sokolova   tollából
Yesterday at 14:30


Vanessa Scarsi   tollából
Yesterday at 07:12

Vanessa Scarsi   tollából
16th Október 2017, 20:05

Juri Mikail Kazakov   tollából
14th Október 2017, 15:19

szemtanúk

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 1 rejtett és 5 vendég

Arina Chenkova, Juri Mikail Kazakov, Kalea Razin, Matteo Moretti






A legtöbb felhasználó (69 fő) 24th Március 2016, 19:54-kor volt itt.


statisztika

Csoportok
Cosa Nostra
4
2
Black Hand
0
1
RussGed
2
8
Triád
2
2
Yakuza
1
4
Fegyveres Erők
7
5
Művészek
7
7
Civil polgárok
12
6
banner csere

Az oldalunk Facebook csoportja

Frpg banner hirdetés:
Frpg.hu oldalunk helyezésének növelése Stivali Italiani Toplista

Magyarország FRPG Top 100 hirdetésünk:
FRPG Top Sites - Magyarország

Share | 
 

 Hello Doki!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

avatar
Civil Polgárok
Age :
25
Play by :
Ekaterina Guseva
Hozzászólások száma :
10
Csoport :
Civil polgár

stivali italiani
Témanyitás Hello Doki! •• 21st Augusztus 2017, 15:51


Oksana &Alexej

Újabb hetek, újabb utazás. Megint húzom a bőröndömet magam után. Ezúttal némi pénzmaggal a zsebemben. Már nem kell attól rettegnem, miből eszek holnap, és lesz-e miből kifizetni a szállást. De megint úton vagyok, egy újabb városba. Olaszország nagy, még tehetek benne néhány kerülőt. Vonat száguld velem, át hegyen-völgyön. A táj olykor elmosódik, néha meg élessé válik a kép. Mikor épp merre járok a gondolataimmal. Lelkemben megint a várakozás reménye. Talán majd most megtalálom a helyemet. Kell, hogy legyen egy pontja a világnak, ahová beillek. Egy biztos talpalatnyi föld, amelyre láthatatlanul vésték fel a nevem.
Firenze. A hely sem éppen nyüzsgés mentes. Ezernyi kis hangya rohangászik, látszatra céltalanul. Napfényre lépek az állomás kupolája alól. Nem intek taxi után, inkább egy közeli buszmegállót, vagy villamost keresek. A busz van közelebb, ráadásul ő visz el célom felé. Olcsó motel. Olyan szálló, mely a hasonszőrűeknek ad néhány éjjelre szállást, amíg nem rendezik el sorsukat. Nekem is kell majd minél hamarabb valami albérletet kerítenem. Meg valami munkát is. Eltett pénzem sem tart ki örökké.
Másnap. Bizonytalanul, sűrűn átlesegetve a csukott ajtón, de végül belépek a klimatizált helyiségbe. Beszélgetés hangjai adnak monoton zajt, háttérből olykor a sorszámhívó csilingelése vág csendet néhány pillanatra. Aztán minden folytatódik tovább. Idősebb férfi áll egyenruhában az ajtó közelében. Bizonyára biztonsági őr, bár fogalmam nincs, ki akarna itt bármit is elkövetni? A sorszámhúzó elé állok, kiválasztom a nekem megfelelő lehetőséget, rányomok a gombra. A gép által kiperdített lapocskán méretes szám, alatta egy másik, mely jelzi, tizenegyen vannak előttem. Szép sor.
Bő másfél órát várok, mire sorra kerülök. Muszáj türelmesnek lennem, hiszen mindenki siet, nem szándékosan várakoztatnak. Fáradt, kissé ingerült nő ül a pult túlsó oldalán, kettőnk között a teret vastag plexi választja el. Csupán egy nagyobb kör alakú hiányosság szakítja meg, száj magasságban, meg alul, forgó mélyedés felett egy keskeny, hosszú sávban.
Miért jöttem? Munkáért. Hogy hívnak, vannak-e érvényes papírjaim, lefordították-e a bizonyítványomat, tudok-e olaszul, miért éppen Firenze? Válaszolgatok, ő nézi a papírokat. Felveszi az adataimat, elérhetőséget kér. Telefonszámot adok, más nincs, előző nap érkeztem a városba. Honnan? Milánóból. Miért jöttem el, hol dolgoztam, mit csináltam ott? Vallatásnak érzem, mintha legalább is bűnt követtem volna el azzal, hogy egyáltalán létezem. Újabb feleleteken leszek túl. Holnap jöjjek vissza, addigra megnézi, van-e valamije a számomra.
Már kifelé megyek, amikor felállva kiált utánam. Menjek csak vissza, eszébe jutott valami. Akták között kotorászik. Sejtem úgy van vele, ha ma lerázhat, akkor holnap nem kell velem foglalkoznia. Várok. Néhány perc elteltével, elégedetten szusszant. Int, üljek vissza a székre. Papírokat töltögetünk, megint kérdezget. Majd végül egy A4-es nyomtatott lappal a kezemben távozom. Ő elégedetten mosolyog rám. Megoldotta. Én meg holnap reggel, nyakamba vehetem a várost.
Internetkávézót keresek. Egy kávé, és üdítő mellett megkeresem térképen a címet, ránézhetek az épületre is. Az orvosról is van néhány kurta infó fenn, elolvasom. De legalább nem valami zugorvos.
Végre nyugodt lélekkel hajtom álomra a fejem.
Másnap a nappal ébredek. Nyugtalan éjszaka után, izgatott reggel. Kávét iszok, lezuhanyozok. Hajat mosok, megszárítom. Igyekszem a legcsinosabb ruhámat felvenni. Egyenes, combközépig érő szoknya, ujjatlan, enyhén dekoltált selyem blúz, közepesen magas sarkú szandál. A válltáskámban a legszükségesebbek mellé a bizonyítványom is bekerül, a fordítással együtt, és a munkaközvetítő ajánlása is. Indulok. A fél várost át kell utaznom, hogy elérjem a rendelőt, kórházat.
Alexej L. Novikow.
Útbaigazítanak a portánál, rövid keresgélés után megtalálom az irodáját. Kopogok.
Amíg várok a bejutásra, elmerengek. Megint egy orosz útjába sodor az élet. Vagy a végzet. A sors egy őrült tréfamester.
 

megjegyzés, vagy amit szeretnél

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: Hello Doki! •• 21st Augusztus 2017, 16:39


Oksana & Lew
Meg vagyok fáradva. Öreg fasznak érzem magamat, akit az ereje szépen lassan elhagyni kíván. Túl sok éjszakai kimaradás volt mostanában, s a munka terén is sikerült annyi mindent bevállalni, amivel éppen nem kell szétszakadnom. Ráadásul magánklinika másik tulaja kirúgta a titkármacát, mert az valami perrel fenyegetett. Vicces szitu, kellette magát, s mikor a partner megdöntötte és közölte vele, hogy ennél több nem lesz, a nő hisztérikus hárpiává vált. Ezért mondom én mindig, hogy házinyúlra nem lövünk. Persze a saját bőrömön sikerült nekem is ezt megtapasztalni, nem kevés pénzem bánta is a dolgot, de azóta legalább odafigyelek, hogy a farkam merre menjen. Szerencsére ez a liba volt annyira ostoba, hogy pénzért elállt a pereskedéstől, de ezzel én speciel kurvára nem vagyok kisegítve. Napok óta nekem kell felemelnem a kagylót, ha keresnek, meg én irkálom magamnak az időpontokat. Geci idegesítőek az emberek számomra szemtől szemben is, na de telefonon.. Sokkal rosszabb. Sürgősen kell valaki a felszabaduló pozícióra, vagy lassacskán kénytelen leszek bejelentkezni Dr. Grayhez, hogy gyógyítson ki az elmebajból.
Persze a fogam nem fűlik ahhoz, hogy ezt én intézzem. Még arra is felkerestem valakit, hogy hirdesse már meg az állás, illetve adja minden fejvadász tudtára, hogy nem egy ostoba, magamutogató libát keresünk, mert akkor az bizony hamar repülni fog. Nem kell csinos pofi, persze legyen jó kiállása, meg megnyerő külsője, hiszen ebből élünk és a páciensek őt látják meg először. Elég gáz lenne, ha egy bányarémet állítanánk a pult mögé, hogy hitelesen adja már el, miféle császárok vagyunk.. Bár egy előtte-utána reklám akár még jól is jöhet, kár hogy erre baszottul nincs időm.
Az összeköttetések szerencsére jók, nem is kell várni heteket arra, hogy szóljanak lehet lenne valaki. Ismerve a társam nekem kell elbeszélgetni és bájologni a jelentkezővel, mert valószínű, hogy kettőnk közül ő húzná fel a jelöltet előbb, nem pedig én. Az elvek kérem szépen, az elvek. Szóval kivételesen az estém nem úgy épült fel, hogy egy bárban lestem a legújabb áldozatom után, hanem egy otthoni meccsnézés, pár sör legurítás után, mint egy jó gyerek az ágyban kötöttem ki. Nekem is lehetnek néha fos napjaim.
A fő ok nem is az interjú volt, hanem kora reggelre egy műtétet tettem az elmúlt héten. Bár tudom, hogy nőcsábászként vagyok beállítva, s bizony nem szoktam sűrűn nemet mondani sem a partikra, sem a nőkre, sem pedig másra.. A munkában nem ismerek lehetetlent, s nem szeretem, ha az előtte éjszaka történtek rányomnának valami súlyt a vállamra. Bizony a korai műtétek előtti éjszaka képes vagyok türtőztetni magam, s hajnalban már fitten az asztal mellett állni. Mivel sikerül egy kissé megcsúsznom, így orvosi ruhában, kissé nyúzottan és nem a megszokott lehengerlő stílusban érkezem meg én is az ajtóhoz, ahol már ott ácsorog a hölgyemény. Távolról szemlélve nem is olyan rossz, hetykén álló cicik, formás fenék, a csípő nem túl vékony, de nem is vastag. Kezdetnek ez nem is rossz, ha még okos is, akkor azonnal be is állhat a pult mögé.
- Elnézést Miss Lysenko, tovább tartott a műtét, mint gondoltam – az ajtót kinyitom, de nem sétálok be előtte. Magam elég engedem, még pedig abból a célból, hogy járását is a megfelelő szögből tanulmányozhassam. Ha már mindketten bent vagyunk, beteszem magunk mögött az ajtót, s az egyik szék irányába mutatok. – Foglaljon helyet – amíg én az asztal mögötti székemhez igyekszem, a köpenyemet leveszem és a szék háttámlájára igazítom, aztán helyet foglalok a bájos hölggyel szemben. – Ne haragudjon, de még nem volt időm elolvasni a papírjait, csak késő este dobták át őket. Kérem, mesélne magáról? – időm lett volna, kedvem kevésbé. Ez az egész szituáció számomra elég szar, gyorsan kívánok túllenni rajta, de azért mégsem tehetem ezt modortalanul. Megadom hát az esélyt a hölgynek, hogy lehengereljen, utána meg talán még az állásról is társaloghatunk.



a kezdőim borzasztóak, de igyekszem majd Wink

Vissza az elejére Go down

avatar
Civil Polgárok
Age :
25
Play by :
Ekaterina Guseva
Hozzászólások száma :
10
Csoport :
Civil polgár

stivali italiani
Témanyitás Re: Hello Doki! •• 22nd Augusztus 2017, 19:38


Oksana & Alexej

Megkopogtatom az ajtót újra. Semmi válasz. Felpillantok a névre, megállapítom, hogy jó helyen járok. Talán korán értem ide. A karórámra is vetek egy óvatos pillantást. Nem, pontosan érkeztem. Hajszálpontosan. Jó, hát akkor várok kicsit. A folyosó túlsó felén ablak, parkra néz. Legalább fákat lehet látni, és nem autórengeteget. Kellemes hely a munkához. Elé lépek, megtámaszkodom csípőmmel a párkányon, bámulom a kinti világot. Elmerengek.
Hosszú utat tettem meg idáig szinte rövid idő alatt. De valahogy jó lenne már megállni, megmaradni valahol. Az egész világom egy hatalmas úszó sziget jelenleg, mely mindig tovább sodródik, mielőtt még part közelbe érne. Én meg sodródom vele. Róma, aztán Milánó, és most Firenze. Vajon meddig próbálkozzam még Olaszországgal? Lehet, egészen tovább kéne lépni. Nincs elképzelésem arról, hogy hová. Ukrajnába pedig nem akarok visszatérni. Túl sok fájó emlék nyomná ott a lelkem, belerokkannék.
Olaszország még is idegen hely. Gyökértelen vagyok. Nincsenek ismerősök, nincsenek barátok. Még jó, hogy templomok vannak, és az ima hangja felszáll az égig. A zsámolyon meg mindegy, milyen nyelven szól az ember Istenhez.
Léptek nesze hangzik fel a folyosón, megfordulok, első pillantásom az ajtóra téved, majd a hang irányába. Egy férfi közeledik, orvosi köpenyben. Közelebb lépek az ajtóhoz, hogy ne legyek neki útban. De végül épp ott áll meg, mellettem. Nevemen szólít. Ő hát az, akit keresnem kell.
-Semmi gond signore Novikow. Van időm várni.
Hová is sietnék?
Ajtót nyit, előre enged. Kissé meglep, hiszen ez az ő irodája. De a gesztusra mozdulok, előre lépek párat, át a küszöbön. Nem vagyok éppen szexikon, sem manöken alkat. Aránylag magas vagyok, karcsú, gömbölyű, de nem erőteljes csípővel, telt, de nem túl nagy keblekkel, hosszú combokkal, karcsú bokával. A járásommal sincs baj, nem vagyok csámpás, sem ikszlábú. Ólábú sem. A felkérésre a mutatott székre ülök. Ahogy mondani szokták, félfenékkel. Nem huppanok rá, nem csapom keresztbe a lábaimat. Leülök, egyenes derékkel, emelt állal. Nyílt tekintetem mélyén őszinteség.
-Meséljek. –Rövidet sóhajtok. Ezt a részt soha nem szerettem. Sose tudom eldönteni, jót fogok-e mondani? Azt fogom-e mondani, amit hallani szeretne? Mindegy.- Ezerkilencszázkilencvenegy december huszonegyedikén születtem Krasznogorovkában, Ukrajnában. –Ennél a pontnál figyelem a szemét, az arcát. Mit reagál egy oroz egy ukránra. Elvégre a háború szele mindenhová eljutott, véleménye mindenkinek van.- Sajnos a szüleim már nem élnek, elvitte őket a háború. Munka és fedél nélkül maradtam, így Olaszországba jöttem. Vannak papírjaim. Bizonyítványok, munkavállalási, tartózkodási engedély. Beszélek oroszul, angolul, franciául, kicsit németül és olaszul. És természetesen ukránul. Általános érettségit szereztem, az utolsó két évben otthon is, majd itt is, szobaasszony voltam egy szállodában.
Elhallgatok. Mit is mondjak még magamról? Hogy szorgalmas vagyok, és csendes? Nem beszélek vissza, teszem a dolgom észrevétlenül. Mit? Mert arról nem szívesen mesélek, amit átéltem. Hogy orosz golyó végzett a szüleimmel, hogy egy ukrán járőr erőszakolt meg, hogy az erőszak „ajándéka” egy nem kívánt terhesség volt, hogy lélekben félig béna, félig nyomorék lettem, hogy nem bízok senkiben saját magamon kívül, hogy rettegek, és néha sikoltozva ébredek, hogy rémálmaim vannak még mindig?
Nem, erről nem fogok beszélni.
Inkább próbálok mosolyt bűvölni az arcomra, kedvesnek, igazodónak tűnni. Kell a munka, hát megpróbálok mindent megtenni érte.

 

Ne nézz hátra, jön a farkas!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég


stivali italiani
Témanyitás Re: Hello Doki! •• 23rd Augusztus 2017, 18:33


Oksana & Lew
Annak ellenére, hogy pontosan tudom, mennyire késében vagyok, lépteimet nem sürgetem. Még arra is szakítok időt, hogy egy kávét szerezzek magamnak. A célom vele csak az, hogy esetlegesen megelőzzem, hogy már az első pillanatban leharapjam szerencsétlen nő fejét. A folyosón haladva, felötlik bennem az is, hogy lehet már nincsen itt. Azt hiszem még örülni is tudnék, most a legkevésbé sem vágyom társaságra, főleg nem egy nőére. Fáradt vagyok én a csiripelés hallgatásához. A sarkon befordulva azonban, minden reményem odavész. A kukába hajítom kávém maradékát, majd megpróbálva legszebb formámat előkotorni, megérkezem.
– A signoret el is lehet felejteni –vetem oda neki közönyösen. Rühellem ezt a megszólítást, legszívesebben képen vágnám azt, aki ezzel a jelzővel illet. Pedig ugyebár az országnak köszönhetően elég sokszor előfordul, nem győzném utána a munkát, ami ha fizetős páciensekről van szó, nem rossz dolog… De hát abban az esetben nyilván nem erről lenne szó.
Kinézete nem vészes, s még az a veszély se fogja fenyegetni, hogy véletlenül az íróasztalomon találja magát, egy fontos megbeszélés keretein belül. Persze azt még nem tudom, hogy kedves társam is így fog-e vélekedni, de majd, ha a helyzet úgy kívánja, közbe avatkozom. Ruházatának feljavítására majd kap egy kis költőpénzt, mert ha ilyen darabjai lógnak a szekrényben, akkor bizony nem leszünk jóban. Igen, férfi létemre ez igenis szemet szúr. Egy ilyen helyen a megjelenés az elsődleges, s ha ő véletlenül egyik nap szakadt ruházatban jelenik meg, éppen akkor, mikor egy fontos ügyfél van itt, az eléggé rossz fényt fog vetni ránk, ami sok pénzembe kerülhet. Ezt pedig nem vagyok hajlandó jól viselni, s ilyenkor elszalad velem a ló.
Összeráncolt homlokkal hallgatom mesélésének kezdetét. Kit érdekel, hogy mikor született és hol? Ezek annyira mellékes információk, hogy meg sem ragadnak. Leszarom, hogy ukrán, most nem abban az időben vagyunk. Ha őt nem zavarja, hogy egy orosz mellett dolgozzon, akkor itt evégett problémája nem fog adódni. Arcom mimikáján gyengítek, mert látom, hogy kíváncsian vizslat, olyan formát öltök, melyből nem tudja kiolvasni érzéseimet, nem hagyom meg neki ezt a nagy segítséget már az elején.
Hallom én, hogy beszél, még hozzá geci sokat. Mondja, csak mondja, fele információ olyan mellékes, hogy közben akár még szundíthatnék is. Bár be kell látnom, hogy dicséretes, hogy ennyi nyelven képes a kommunikációra, ennek biztosan hasznát vesszük majd, amikor megint rájön a külföldi nőkre az átszabatnám magam, hogy meglepődjenek otthon. Ránézek egy pillanatra a papírjaira, tényleg minden ott áll feketén-fehéren, s elismerésem jeléül hümmögök párat, miközben tekintetemet visszavezetem rá. Bár itt a szállodai szobaasszonyként szerzett tapasztalatát nem igazán fogja tudni kamatoztatni.
– Engem nem érdekel, hogy van-e családja, szóval ebben a témában meg is állhatunk ennyinél – nincs közöm hozzá, felőlem aztán a kisherceg is lehet az apja, vagy egy boszorka az anyja, kurvára nem érdekel. Soha nem értettem azokat az embereket, akik egy állásinterjúra ilyesmit is bevisznek. Sajnálatos a dolog, de könnyeket ejteni és szánakozó pillantást küldeni nem fogok felé.
– Van valami tapasztalata az emberekkel való kommunikációban, illetve a bájolgásban? – mert ide bizony az fog kelleni. Mondjuk nem ennyiből állnak a dolgok, mert persze, ha már fel lesz véve, akkor bőséggel meg lesz dolgoztatva, én garantálom, hogy nem csak telefonokat kell majd kapkodnia. –Képes a dühösen sipákoló pácienseket kezelni? Mennyire érzékeny? – fontos, mert bizony van olyan, hogy valaki kiborul, mert nem sikerül betartania az előírtakat, aztán csodálkozik, hogy a zsírleszívása nem sikerül. Legutóbb is az lett az ilyen esetből, hogy még az étterembe, ahol vacsorázni szerettem volna, megjelent az egyik némber és elkezdett ócsárolni, geci kellemetlen volt, főleg hogy annyi ember előtt mégsem verhettem meg. Pedig csak egy kiadós verés és fejmosás hiányzott neki, minden egyes szavával ezért könyörgött. Az érzékenység pedig azért kritikus pont, mert ha egy cseppnyi vértől már rosszul lesz, akkor ez bizony nem a neki szánt hely. Na meg én azt se szeretném, ha elkezdene lelkizni egy-egy pácienssel, aztán utána meg sajnálkozva mesélné nekem a történetét. Ebben a szakmában ez teljesen mellékes, főleg nekem, hiszen nem vagyok az adakozó jó fiú.



jól vigyázz..

Vissza az elejére Go down

avatar
Civil Polgárok
Age :
25
Play by :
Ekaterina Guseva
Hozzászólások száma :
10
Csoport :
Civil polgár

stivali italiani
Témanyitás Re: Hello Doki! •• 24th Augusztus 2017, 09:47


Oksana & Lew

Hát rendben van. A signore-t el lehet felejteni. Remek. Akkor még is hogyan szólítsam? Sóhajtok egyet. Úgy érzem, tett egy rossz pontot a nevem mellé. Szar kezdés. Ráadásul közbevág, megállít. Némileg döbbenten nézek rá. Jó, nem érdekli, hogy a háborúban ki miféle sebet szedett össze, nem érdekli, hogy ukrán vagyok. Tény nem zavar, hogy ez orosz mellett kell dolgoznom, elvégre nem ő fogta a gépkarabély tusát, nem ő húzta a ravaszt. Csak a kíváncsiság, a gyanakvás ott van bennem, mert találkoztam már olyannal, aki előre elítél, véleményt nyilvánít, gyűlöl, pedig oka nincs rá.
Aztán meg ugye, mondhatnám neki, hogy azért kezdtem a kályhától, mert jelezte, nem volt ideje a papírjaimba belenézni. Ám mindegy is. Ha megállít, és nem kíváncsi az életemre, nekem csak könnyebbség. Nem kell a fájó részleteket sem felelevenítenem. Mert hiába beszélnék tőmondatokban a szépről, mindig ott lebegne minden szavam mögött a fájdalom is, melyet el kéne rejtenem. Mert az senki nem tartozik. Így végül is, még jót is tesz nekem. Bár amit elmondtam neki ugye, az része az életrajzi adataimnak, mert a következő kérdése talán az lenne, miért is jöttem Olaszországba? Hát ezért. De ha nem érdekli, az sem gáz.
Lesimítom a szoknyám elejét, mintha felgyűrődött volna, pedig nem. S bár az öltözékem nem a legújabb divat szerinti, de nem szakadt, nem is koszos. Azért mert valaki nem gazdag, még lehet tiszta. Ez fontosabb mindennél.
Ledorgáló szavai után kérdést is intéz hozzám, amelyre halvány mosollyal biccentek. Elvégre, szobaasszony voltam. Nem tudom, vajon ő sejtené-e mit jelent igazából a szó, ha ki is mondanám? Sokan csak azt hiszik, takarítást és ágyneműhúzást. Ám ennél sokkal többet. Mindenre rálátásunk van, a legintimebb dolgokra is. Hisztis vendégeket, sipákoló nőket, lármás gyerekeket, nyomuló férfiakat kell helyreigazítani.
-Igen, képes vagyok a megfelelő módon kezelni az embereket. Ugyan bájologni nem szeretek, de ha szükséges, tudok.
Az utolsó kérdésre kicsit azért elgondolkodom. Vajon mit érthet pontosan érzékenység alatt? Humánus vagyok, segítőkész, figyelmes. Valami mégis azt súgja, nem teljesen erre gondol. Megpróbálom a női intuíciómat előhúzni, ráhangolódni. Végig gondolom gyorsan, mi mindent kellhet csinálni, a kávéfőzéstől kezdve, egyéb irodai munkán át, talán még a sebkötözésig is.
-Láttam már vért eleget, ha erre gondolt… -Majdnem kimondom újra, hogy signore, de megtorpanok.- Kérem… hogyan szólíthatom?
Hiszen ez így számomra eléggé fura. Mondjam, hogy Novikow? Vagy Alexej? Azért elsőre talán még sem kéne így belevágni a közepébe. Segíthetne is egy kicsit. Kérdőn pillantok rá.
Egyébként meg az érzékenységnek ugye több síkja is van. Attól még, hogy valaki bírja a vér látványát, nem lesz sziklaszívű. Úgy vélem, kellően érzékeny vagyok a világ dolgaira. Megrígat a film, ha bántanak benne valakit, ha gyámoltalan gyermeket, öreget látok szenvedni, ha kóbor állatok kérnek segítséget. Érzékeny vagyok az emberi gyengeségre, de képes vagyok arra, hogy segítsek, az adott helyzet nyújtotta lehetőségeket kihasználva.
Persze, kérdezni lehetne, miért is nem tudtam saját magamon segíteni otthon? Ennek is megvan az indoklása. Akkor én szorultam segítségre, és voltak mellettem olyan emberek, akik kezet nyújtottak, támogattak.
De mindez most nem tartozik ide, nem borítom elé az asztalra, mert látom, hogy nem kedveli a sok beszédet. Azt is látom, hogy fáradt, és… olyan sprőd, mint egy lópokróc. Nem rovom fel neki, bárkinek lehet rossz napja. Ráadásul barátok sem vagyunk, ő munkaadó, én munkakereső vagyok. Útjaink keresztezik egymást. Hogy aztán egy ideig együtt futnak-e vagy mindenki megy tovább a maga útján, az már egy másik kérdés.

 

Nem félek, csak a félelemtől...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Hello Doki!
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Stivali Italiani :: Olaszország :: Észak - Itália :: Firenze :: Munkahelyek-
Ugrás: