Grace

Stivali Italiani

Üdvözlünk titeket Olaszországban, a maffia főhazájában. Oldalunk fórum alapú szerepjáték, szeretettel várunk minden erre tévedőt!
 
Légy üdvözölve!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
beszélgessünk

Feljegyzéseink

Matteo Moretti   tollából
Today at 16:12

Juri Mikail Kazakov   tollából
Today at 15:05

Luukas Frewen   tollából
Yesterday at 23:50

Vanessa Scarsi   tollából
Yesterday at 22:54

Lyudmila Sokolova   tollából
Yesterday at 14:30


Vanessa Scarsi   tollából
Yesterday at 07:12

Vanessa Scarsi   tollából
16th Október 2017, 20:05

Juri Mikail Kazakov   tollából
14th Október 2017, 15:19

szemtanúk

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 1 rejtett és 5 vendég

Arina Chenkova, Juri Mikail Kazakov, Kalea Razin, Matteo Moretti






A legtöbb felhasználó (69 fő) 24th Március 2016, 19:54-kor volt itt.


statisztika

Csoportok
Cosa Nostra
4
2
Black Hand
0
1
RussGed
2
8
Triád
2
2
Yakuza
1
4
Fegyveres Erők
7
5
Művészek
7
7
Civil polgárok
12
6
banner csere

Az oldalunk Facebook csoportja

Frpg banner hirdetés:
Frpg.hu oldalunk helyezésének növelése Stivali Italiani Toplista

Magyarország FRPG Top 100 hirdetésünk:
FRPG Top Sites - Magyarország

Share | 
 

 Grace

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

avatar
Civil Polgárok
Age :
29
Play by :
Samii Ryan
Hozzászólások száma :
209
Csoport :
Civil

stivali italiani
Témanyitás Grace •• 27th Szeptember 2017, 10:44


to my Boss
Embrace the shadows.
L
Piszkos vagyok. Fáradt. Mégis hajt, tol előre az adrenalin. Nem tudom kit kellene sejtenem és hol. Hogy hova menjek. A házaspár olyan nagyon kedves. Aggódnak. Milyen régen nem aggódott értem senki, egész elfelejtettem milyen érzés. És én is aggódom. Persze nem magamért. Nem bántott senki, nem kaptam semmit. Csak elfáradtam. Mégis gondolataim folyamatosan visszajárnak a babához. Folyamatosan. Kiszállok az autóból, sűrűn kérek elnézést. Sűrűn mondok köszönetet. Mást sem teszek az elmúlt majdnem egy évben mint mindig köszönetet mondok. Elindulok felfelé.
Fájt, rettentően, égetően fájt amikor megütött. Pont elég volt ahhoz, hogy ne akarjak kiugrálni a kocsiból többet. Terveket mesélt, nevetgélt. Dédelgette, hogy mi lesz eztán. Elmondta, hogy a Főnök meghal, meg, mert nem volt elég együttműködő, elég kezes. De ő, ő jó ember, mert nem lőtte le mint egy kutyát. Némaságba süppedve hallgattam csupán szavait. Nem tért ki rá, hogy mit adott neki, csak a halálát hajtogatta. És, hogy mindene az övé lesz. Mindene. Noha még fejben sem gondoltam soha bele a Nagyszerű anyagi dolgaiba, de némi pénz megéri mindezt? Próbáltam követni egy ideig, hogy merre kanyargunk, de lekötött az émelygés. Leintett. Minek az, semmi bajom, a terhesség ilyen. De ha összehányom a kocsit, sem én nem leszek többé, sem a gyerek gondolata. Nem vitatkoztam. Néhányan kurva büszkék lettek volna rám. Néhányan egyenesen hátba is veregettek volna! Ideges voltam, nyeltem a félelmet. Fantáziáltam erőszakról, halálról..voltaképpen mindenről. Rossz volt. Borzasztó. Nem akartam félni, hiszen nem nyúlt hozzám, bár különös dolgokat beszélt a MI gyerekünkről. Nyugtattam magam. Ziher, hogy nincs semmi MI, ha netán a Nagyszerű meg is halt, akkor is csak ÉN leszek. ÉN ÉN ÉN. Beteg bunkó.Az órák teltek, mire megálltunk valahol. Kértem a mosdót. Kértem enni. Semmi. Majdnem estig semmi. Az étteremben bámultak minket, a hátam átégett a tekintetektől, mégis kisiettem. Gondolkodni. És kimászni a mosdó ablakán. Konténerbe bújni egy sikátorban. Várni. Gondolni arra, hogy nem csak magamért felelek.
Látom az arcokat, de nem számít. Izmaim fájón feszülnek. Fáradt vagyok. Olyan nagyon fáradt. De meg kell tennem. Ezt a helyet is figyelik? Keresnek? Vagy őt keresik? Nem tudom, hol az otthon, hol a biztonságos. Hol az, ahol megpihenhetek. Olyan sokan vannak körülötte. Neki élnie kell, nem baszhat ki velem. Nem fogadhatja a halál ölelését. Még nem. Lépcsőzöm, már a lift is gyanakvással tölt el és nem vágyom saját magam csendjére sem. Azt akarom, hogy lássak biztató arcokat, hogy minden rendben van. Halljam a mélyen zengő hangot, hogy lenyeleti velem a telefont. De mit számít egy kütyü ami nem bírt ki ennyit? Semmit. Eddig sem számított semmit.
Különösen méregető arcok, hisz nem vagyok bizalomgerjesztő. Leginkább őrült. Hisznek nekem. Hiszik, hogy egy ostoba férj elől menekülök. Végül is, valami olyasminek szánta magát az a seggfej. Egy templomban alszom. Hidege és a pap aggodalma jót tesz. Menedéknek nevezték régen, hisz mindenki előtt nyitva állt. Mára ebből a szent védelemből mi sem maradt. Semmilyen pap hangzatos szavai nem hatnák meg a keresőket, ha be akarnának jönni. Hálát rebegek, megannyit és sokat. Gyónnom is illenék, ha már sorozatosan vétkezem. Mégsem jön ki hang a számon. Nem az a pillanat ez, amikor bárkivel az életemről kívánnék beszélni. És telefonálhatnék, ha tudnám a számot, vagy ha szabadna. A jóindulattal azonban visszaélni nem szabad. A reggel mintha pillanatok alatt jönne el. Pár percig nem is tudom, csak álmodtam-e az egészet. Azonban az atya megnyugtató hangszíne tudatosítja, hogy nem. Muszáj megkérdeznem hol vagyunk. Firenzétől nem messze. Nekem miért nem tűnt ez fel hamarabb? Mintha a házak soha nem akartak volna elfogyni. Mennem kell. Haza kell jutnom. Haza...Hajléktalan módra kapok ruhát, melyért a szívem szakad meg. Rászorulóknak kellene én nem vagyok az, bár ebben a percben jobban mint bárki. Nem az én méretem egyik sem, de örülök neki. Búcsúzom. Mennem kell. Rohannom. Pénz híján vagyok, taxit kizárom. Stoppolni nem merek. Marad a vonat. A bírságokat kibírom. Bár egy wc-ben ücsörögni megállókon át attól félve, hogy ki nyitja rám legközelebb azt az ajtót..pokoli. Gyűlölöm az érzést. Ha lenne nálam..mi? Fegyver? Mit tennék? Tömegközlekedési eszközön állnék le lövöldözni? Leszállok, tolvaj mód szállok le Firenzében remélve, hogy nem lát meg senki. Már csak..haza kell jutnom, biztonságos helyre kell jutnom. A VoH-ba akarok menni, de az az idióta tudja, hogy kié. Biztos figyeli. Talán benn is van, hisz járt be. És mi van a főnökkel? Életben van? Jól van? Ott van? Nem. Nem mehetek be. Nem lehet. Gondolkodnom kell rajta. Pörgetem a neveket, az ismerősöket, mindenkit aki szóba jöhet. De veszélyt jelentek, a kurva kockázatot ahogy hónapokkal ezelőtt valaki már említette. Önző lennék bárkihez elmenni. Külsős kell. A terem! Hát persze! Irdatlan rossz tekintetet kapok ajándékul, de nem csapják az orromra az ajtót. Zuhanyozhatok, gondolkodhatok. Ehetek is. És megengedi, hogy maradjak, nagyon nem is kérdez, csupán annyit, hogy a rendőrség elől menekülök-e. Fejem rázom. Maradhatok és kapok szendvicset is. Irónia netán, hogy az egyébként jó étvágyam megcsappan, mert ilyenek történnek. Kit hívjon? - szól a kérdés, arra is rázom a fejem. Nincs meg a telefonom, nem boldogulok nélküle. Nem merek a VoH-ba telefonálni. Nem merek. Majd reggel. Majd reggel átgondolom.
Előre dőlve, combjaimra támaszkodva lihegek az ajtó előtt. A megoldás mindig akkor születik meg amikor a legkevésbé várnánk. Ki hát az, aki nem a főnök, elég önálló és képes magát megvédeni szerintem? Kirill. Ki más. Kopogok egyszer. Kopogok még egyszer. Kérlek, könyörgök legyél itthon. Anyázás hallatszik, előbb látom meg a fegyvert, mint őt. Meghökkent baszd meg szalad ki a száján. Kimerülten is elmosolyodom. Kinyílik az ajtó. Megölelem. Nem szereti, nem is érdekel. Valaki, aki szilárd pont.
- Bejöhetek Kirill? Kérlek.. - esdeklek, legyen rendes.
Látszólag meghökken, most ébredhetett. Telefonért nyúl, telefonál. Bambán ülök le. Először érezve napok után, hogy nem lapul ellenség a spájzban. Megkapom a kérdést, mégis hol voltam? Kirill meg a diszkréció. Le sem tagadhatná kinek dolgozik.
- Templomban. - felelem halálosan komolyan mire mindkettőnkből kirobban egy különös nevetés - Életben van? - kérdezem, nyilvánvalóan JMK-ra gondolva.
Perszézik. Mintha ez magától értetődő lenne. Megfagy a pillanat. Nem tudom mit kellene mondanom, kérnem. Ő sem tudja mit mondjon. Újból telefonál, ezúttal bele is szól. "Megvan. Nálam." - csupán ennyi. Talán adnom kellene némi magyarázatot.
- Nem tudtam hová mehetnék. - szabadkozom, végtére is ő sem a haverom, nem a szeretőm, jóformán senkim, de valaki kellett aki nem ágyútöltelék. Akit talán gondolnak annyira lényegtelennek, hogy ne figyeljék merre jár és kivel. Kirill egyébként is a VoH-t viszi a főnök távollétében. Ilyen téren nem érdekes személy.
És várunk. Megnyugszom. Három nap után, megnyugszom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: Grace •• 2nd Október 2017, 10:20


Demon's grace
„On the 21th da"

+21Az elmúlt három napom másról sem szólt, mint próbáltam minden dühöm ellenére éber maradni. Volt 24 órám a zúgó káoszban, álom és valóság peremén sétáltam, gondolatban többször is meghaltam, hogy aztán sikoltó fájdalommal a csontjaimban térjek magamhoz. 24 óra pokol köszöntött rám, mire Sir P.-t levadászták. Stellának hűlt helye volt, a retkedék azt sem tudta, hova lett. Arról azonban biztosított, hogy a nő életben van, ám a kölykömet kirugdalta belőle. Mérhetetlen haragom miatt eshetett meg, hogy az ellenszérum után ellazultam, a köcsög meg kicsúszott az ujjaink közül.
Valljuk be, gyűlölök arra magamhoz térni, hogy ágyban fekszem, egyedül, körülöttem gépek pityegnek, a szőkém pedig az életemért könyörög, vagy hozzám vagy máshoz, egészen addig, míg a haragja ki nem robbantotta mellőlem a szobából. Végül Ő hozta elém a lovagias angolt, ő szedte ki belőle a szérum fellelő helyét, az egész savas köd számomra, de azt nem tudom, a kedves angolunk meddig él a beszerzett sérülésekkel, plusz elveszett testrészei nélkül. Ahogy azt sem, hogyan vesztettük nyomát.
Dim persze kapitulált, ahogy kiderült nem döglöm bele, gondolom a nyomába eredt, mint hű vadászkutya, az sem lepne meg, ha tudná hol van, csak hagyja lapulni.
Menekül még Ő is, tőlem, nem bírja elviselni, hogy bajba kerültem. Először ordított, később morózus magányban beszédbe elegyedett a képzelt apjával, majd dühösen lebaszott, közölte, hogy forduljak fel, tekintete ezer mást súgott, aztán elfutott előlem.
Két napja kerestettem a nőt, mára fabatkát nem adnék az életéért. Gyomorcsavaró az érzés, nem mondom, hogy gyászolom. Már tűnt el egy hétre, lássuk be akkor sem jószántából, rág az ideg, akár a rák.
48 órája nincs hír Stelláról, sem arról, hogy a gyerekem/ünk, életét erőszakkal vették el. Akkor felperzselem Firenzét, míg az a seggfej elő nem kerül. Nem hagyta el a várost, azt tudnám, ha csak nem paktált le a vágott szeműekkel, vagy az olaszokkal, a nostra vagy a yaka elrejthetné előlem, de nem félek, hogy a csíkszeműek előbb vagy utóbb kiadják. Lojálisabb nép lévén, azonban az olaszok nagy szarrágok, törtetnek, hogy újra  kezükbe legyen az ország területe, lehet nekik jól jön egy ex orosz barát. Félő, hogy a nostrta felé húzott csöppnyi szíve. A yakákban több a bizodalmam, holnap tárgyalok Genova és Korzika kobunjával, meglátjuk, mire jutunk. Róma Capija kéne még nekem, de ott nem őrzök csókos viszonyokat, a Geduska meg egyértelműen segíti az ügyem.
Nem tudom elképzelni hova tűnt el a nő, hiszen P. azt nem mondta, ha meghalt volna, neki az úgy nem lenne bosszú, a végére már azt sem tudta kiről beszélünk, elmenekült a tudata elől, persze Dim ebben az ügyben nem faggatta túlértékelten, hiszen a gyereket halottnak tekinti, mellé Stelláról sem bánná.
Még nem vagyok az igazi. Kiutaltam magamnak pár nap szabit, hogy összekapjam magam, addig is a meleg ágyban lábadozom, gyengék a tagjaim, a gyomrom nem visel el ételt, csak löttyöket és némi gyümölcsöt, azt érzem, hús nélkül félember vagyok. Miron társasága rángat ki csak a magányból, Dimhez bújnék, de nem lehet. A veszteség kardja pedig a fejem felett lebeg, hogy bármikor lecsaphasson.
Kirill dolgozik az ügyön, szemmel láthatóan fájna neki Stella elvesztése. Gyanúm szerint lobbanékony érzéseket táplál a pultosok gyöngye iránt, még csak nem is zavar. Az eszement vakfutása sem, hogy előkerítse, tegye meg, hozza elém.
Ikuya, Genova feje, aki kegyetlenségéről híres, azt mesélik, a szíve egy dobozban pihen egy széfben. A legnagyobb mázlim, hogy a vérengző kobra tagja a szívesség bankomnak, felröppenti a hírt, hogy az ős öreg angol menekülő feléjük felbukkanhat, nem esik bántódása. A helyzet az, hogy ez simán meg is eshet, lehetek én a balfasz az ügyben. Ikuya megbízhatatlan, mégiscsak seftes, maffia, a nuncsakuval bánik úgy, mint a szavakkal. Láttam már, hogyan köti meg az embereit, olyan erős a póráz, hogy láncfűrész nem vinné. A 40-es férfi kemény, mint azt acél, szíve helyett agya dobog a mellkasában, pont emiatt legalább annyira kiszámíthatatlan, mint amennyire megbízható. Ha térdig gázol a vérben, sem lehetsz benne biztos, hogy a te fejed nem hullik a porba. Nekem pedig hinnem kell neki, mert nincs más választásom.
Szórakozottan tolom a Bugatti gázpedálját lefelé, végre normálisan látok, az elmúlt 72 órámban ez is kétséges volt. Alex felreppentette, hogy ha szemet nem is tudunk szerezni, akkor legalább vakvezető kutyát találhat nekem. Kaptam is egy csivavát fél napra, de majdnem éhen halt, így visszavitte az esedékes nőjének.
Megcsörren a mobilom. A kijelzőn Kirill neve villan fel, feldobban a szívem.
Megvan. Nálam. Ennyi az infó, én pedig az összes forgalmi szabályt megszegve fordulok meg a 4 sávos utón. Dudaszó harsan, imádom, hogy engem itt istenítenek. Meg valószínű anyámat is a szájukra veszik.
13 perc alatt parkolok le a ház előtt, a szívem vadul dobol. Látni akarom, hallani a hangját, tudni, hogy jól van/vannak. Könyörgöm, a gyereket ne. Már olyan szépen elképzeltem egy szép kislányt, aki játszhatna Mironnal, sőt a bátyjai vigyázhatnak rá, meghiúsíthatják az összes faszi közeledését. Örökre az én független hercegnőm marad. Elnevetem magam a képtelen gondolatra.
Ráérősen hagyom el a fedélzetet, nem fogok rohanni, le kell kicsit higgadnom. Kokain megvonáson vagyok a méreg miatt, az energiáim felesleges mozdulatokra sem elengedőek. Liftbe szállok a már jól ismert épületben.
Dübörög a vérem. Sok okból kifolyólag, azt, hogy aggódtam érte, nem vallom be, még magamnak sem, pedig tettem. Okés, és ezzel be is vallottam.
Koppan az ujjam a kemény fán. Fél pillanattal később nyílik, nocsak, engem itt vártak. Kirill felöltözve pillant rám, apró mosoly kúszik a szája szegletébe, értem én, hogyne tenném. Fontos neki a nő és még nem is tudja, hogy tőlem terhes. Már csak az érdekel, hogy ez a hír pontot tesz-e majd a „barátságunk” végére.
Biccentek, vállon veregetem, félre állok, hogy elhagyhassa a saját lakását. Megteszi.Bent. Közli bizalmasan, hogy beszélnünk kell, de túldobolja a vérem a kérés hangerejét, csupán a szájáról olvasom le.
Biccentek és rácsukom az ajtót.
Sietősen lépek a szöszihez, kérdés nélkül húzom magamhoz, a bőrdzsekim hideg a testéhez képest, mégis erősen szorítom a mellkasomra. Jobommal a tarkójánál fog a fejére, orrom a hajába fúrom, beszívom ismerős illatát. Hát tényleg él. Van még szerencse a csomagban, ami nekem kijár. Balommal a hátán simogatok.
- Hol a faszomban voltál?– dünnyögöm dorgálóan.
- Szétbaszott az ideg, te hülye picsa. – kedves vagyok, mint a smirglipapír. Eltolom magamtól, szemügyre veszem, jobbom kézhátulja kérdően a hasán simít, mintegy kimondatlan kérdésként. Tekintetemmel nem eresztem az övét, onnan akarok olvasni. Közelsége megzavar, gyűlöm, hogy nem tudok semleges lenni irányába, pedig annak kéne lennem, hogy egy másik szőke, ne legyen berágva miatta.
Sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni. A sötét karikák a szemem körül, nyúzottságom árulkodhat róla, hogy nem habzsidőzsiztem az elmúlt ezerhatszáz órában.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Civil Polgárok
Age :
29
Play by :
Samii Ryan
Hozzászólások száma :
209
Csoport :
Civil

stivali italiani
Témanyitás Re: Grace •• 2nd Október 2017, 15:40


to my Boss
Embrace the shadows.
Nehéz, majdnem lehetetlen küldetés volt. Akár egy katona egy számára ismeretlen gerilla harcmodor ellen próbálna bújni a dzsungel rejtekében. Egyszeriben ami lényegtelen semmiség volt, lényeges lett. Amire soha nem figyeltem volna oda, az lett búvóhelyem. Nem szégyellem, hogy egy konténerben éjszakáztam. Szarba is másztam volna igazából ha így élhetek. Ha szabad lehetek. Fogalmam sem volt haza tudok-e jönni, van-e hely ahová haza jöhetek, vagy sem. Mi az, ami biztonságos? Mi az ami nem? Bérleményem, mentsváram a VoH, JMK lakása? Bármilyen ép ésszel rendelkező személy össze tudná rakni félelmében, hogy negyedik alternatíva kellett. Olyan, ahol reményeim szerint szívesen látnak és adnak egy telefont, vagy tudják értesíteni a három napja nem látott Nagyszerűt. Mert nem halt meg, ő nem halhatott meg. Nem tudom mit kapott, de életben kell lennie. Jó ideje ő a rohadt kapaszkodóm a világban, a mentőövem, a kar ami visszaránt, hogy bele ne csússzak a szakadékba. Igen, nehéz vele, velem sem könnyű. Nehezen alakultunk, magam sem értem feltétlenül minden mozzanatát, de most itt vagyunk. Nem telt el egy hét, nem voltam belőve semmivel, ő igen. Mégsem ő jön hozzám, hogy illesszük össze a kirakót, segítsek neki megérteni ami kiesett, hanem én keresek utat hozzá.
Saját életemért is képes vagyok küzdeni, mert azon a találkozón megtanultam, hogy maximum egyetlen percünk van dönteni merre lépünk feszes helyzetben. Egyetlen perc, ami fordultával életet hoz vagy halált. Élni akarok, mindig is élni akartam. És Babszem, aki még nem tud semmit, nem érzékel jóformán semmit. Kiváltotta az aggódást. Kétszer meggondoltam merre forduljak, hol másszak ki és nem csupán azért mert JMK feliratú kaszát véltem volna felfedezni lehullóban az égből, hanem mert az enyém. Bennem növekszik, az én kisbabám lesz. És persze a Nagyszerűé, akit már csak heves vérmérséklete okán sem tudnék ebből kihagyni, mint ahogy azt olyan roppant hatásosan a tudtomra is adta. Olyan lehengerlően ügyesen kerülgettük egymást mint a forró kását szokás, vagy mit mondanak a közhelyek. Nem beszéltünk róla, bár ezzel semmi nem lett könnyebb, mert a létező információ ott volt. Kivártunk, mint ellenfelek a hidegháborúban. Támadsz, én is támadok. Nem támadsz én is kivárok. Toltuk, mert kellett, hiszen nagy dolog. Nem tudom mi lesz, de tőle, a közeléből vittek el, találkozni akarok vele. Találkoznom kell vele. Mégis felüti fejét a kétely, hogy érdekli-e? Megmozdul-e benne az, hogy ő is látni akar? Hogy érdekelte mi történik velem és Babszemmel? Kérlek, érdekeljen!
Kirill nem kérdez, többnyire ugyan évődve szól be, mégsem teszi most. Megértem, nem festek úgy, mint aki most esett be egy kifutóról. A ruhák nem a méreteim, fésűt napok óta nem láttam, de legalább zuhanyoztam. Kapok inni, narancslevet. Kérdőn nézve rá, csak annyit felel, vodka mellé mindig jó. Három nap után először elmosolyodom. Nem haragudnék ha lenne benne fél liternyi, kicsit könnyebb lenne a tompa világ élessége. Kiiszom a pohár tartalmát, a kopogásra összerándulok. Ugye nem? Félelem gyúl tekintetemben. Kevés híján kérem Kirillt ugyan vegyen már fel egy páncélt, kapjon fel egy aknavetőt, vagy legalább menjen guggolva az ajtóhoz, csak épp a hangom nem akar előjönni. Csak ne az a pasas legyen, csak ne akarjon megint elvinni! Kérlek, kérlek istenem, ne vigyen el! 3 napot kibírok, de még egy G.I. Jane küldetést nem tudom végigcsinálnék-e alvás nélkül. Ágyban alvás nélkül. Lehunyt szemmel állok fel, noha lövést, dulakodást nem hallok. Félve, óvatosan nyitom ki szemeimet, hogy meglássam sziluettjét a 3 napja nem látottnak. Él. Életben van. Talpraállt. Ajh a kurva életbe, hála istennek! Elönt a megnyugvás, Vasember túlélte. Egy nyögésféle szakad ki ajkaim közül, ami felér egy három nyelven előadott üdvözlő ódával. Iszom a látványát, feldolgozom. Él ő is.
Magához húz, belecsapódom illatába, jelenlétébe, tétován, bénán ahogy nálam általában szokás ha nem én kezdeményezek. Sóhajtása elvegyül az enyémmel, tenyereim befutnak kabátja alá, fel a hátára, lopva melegét. Izmokat érintek, azokba kapaszkodom, lapocka mentén. Nincs vádlás részemről, mit sem tudott tenni figyelmeztetéssel, egyéb segítséggel. Így alakult Főnök, sose bánd! Hátamon tenyere megnyugtató, szavai hallatán a kabátba mosolygok. Nem is ő lenne, ha épp nem morogna rám valamiért. Kis híján mellkasára borulva sírom ki, de nincs miért sírnom. Nem bántottak, leszámolva azt az egy gyomron vágást ami sajgott egy ideig. Nem bántottak, senki sem bántott. A kicsit sem.
- Megszöktem. - hallgatom szívdobogását - Muszáj volt. Nem mertem.. - rázom meg a fejem a kabátján - nem mertem maradni. - ismerem be - Nem mertem.
Valahol, valamelyik részem belehempereg mondandójába, hogy igen aggódott. Tehát számított neki mi van. Hogy ezt milyen felelősségvállalás vagy egyéb mondatja vele, nem érdekel. Aggódott. Nem gyűlöl. Hasamat végigcirógató keze izmokat rándít össze. Nézem. Felnézek rá, szemeiből kérdés süt ki. Azt hiszi, hogy már nem? Érdekli a kicsi, de nem mer kérdezni? Nehéz lenne? Akarod a babát? Újabb út nyílik meg. Második lehetősége annak, hogy elmenjek és örökre itt hagyjam Juri Kazakovot, a világát, az életét. Nem tudok neki hazudni. Képtelen vagyok rá. Kimondom én, mit ő nem mer megkérdezni.
- Minden rendben van vele is. - fonom rá ujjaimat csuklójára, lepillantva fordítom el kezét, hogy szétnyissam az ujjait, felhúzva a kölcsön pulóvert, hasamra fektessem. Ugyan nem számottevő, nem óriási a változás, de érintett már meg, észre fogja venni.
- Konténerben aludtam. Templomban. Vonaton és a teremben, utána idejöttem. - sóhajtva vázolom neki mi történt - Nem mertem se haza, se a VoH-ba, se magához menni. Nem tudtam él-e. Mi a francot kapott? Méreg? Drog? - nézek rá, tekintetem kérdő - Lemerült a telefonom, de nem is mertem volna telefonálni. Kirill volt az egyetlen, akiről tudtam, hogy képes magát megvédeni ha arra kerül a sor. De jól vagyok. - bólintok rá, hisz tényleg. - Maga viszont nem fest a legjobban. - mosolyodom el, nem mintha engem vihetne most bálba bárki.
Tudom, hogy beszélnünk kell. Érdekli a kicsi. Vigyáztam a kicsire. Ez mit jelent vajon ha egybevetjük? Mondd meg, mit jelent??
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: Grace •• 4th Október 2017, 10:20


Demon's grace
„On the 21th da"

+21Gyűlölöm már számolni a napokat. Legyen az oka bármi, akár a Dim nélkül eltöltött idő, akár az, hogy mi lehet Stellával, már lassan fibonacciban telnek a napjaim. Fáradt vagyok, elcsigázott. A méreg minden értelemben lassan ürül a szervezetemből, nem csak fizikálisan, de mentálisan sem vagyok toppon.
Sejthettem volna, hogy Kirill lesz az, aki felvonultatja nekem a Nőt. Hiszen benne bízik. A seku pedig szerintem szerelmes, vagy csak erős vonzalmat érez iránta esetleg megdugná. Azt is csak remélem, hogy nem tette még meg. Főleg ne most, hogy a gyermekem hordja a szíve alatta, ha még...
Ölelésembe zárom, illata nem frissességet sugároz, mégis magamba olvasztom, hogy érezze valaki gondolt rá, nincs egyedül. Főleg, mert az én hibámból került bajba, megint. Óhatatlanul része vagyok az életének, tönkre vágom azt. Vajon hol tartana nélkülem? Máshogy élne? Boldogabb lenne? Nem lenne pecsét a homlokán örökre. Megváltoztattam az életét visszavonhatatlanul, ahogy ő az enyémet, hiszen ajándékot ad nekem, a testéből, vért a véremből, ha ugyan. Nem csak ez az oka annak, hogy aggódtam érte. Valamiért fontos nekem, a szívembe zártam, ha nem is szerelemmel, de érzésekkel bírok iránta. Féltem. Féltettem. Mert én okoztam a bajt, én hoztam rá a poklot és nem akarom, hogy a démon belé is beköltözzön.
Arcom a hajába fúrom, érzem a reménytelenség szagát, mert ez nem illat. Finoman megringatom, a szívem szaporán ver. Örülök, hogy látom, hogy él, hogy élnek... remélem.
Szavai a mellkasomba döngenek, mégis tisztán hallom olyan fülrepesztő a csend körülöttünk. Ujjaim a tarkóján simítanak, tenyere égeti a bőröm az ing alatt.
- Sajnálom, hogy egyedül kellett megoldanod. - súgom halkan, tényleg idegbeteggé tett, hogy nem voltam ott, hogy megvédjem, amikor a bajt én hoztam. Sokadszor. Talán kéne vele beszélnem, hogy távol tarthassa magát tőlem, csak... hát a gyerek. Légzésem szaporábbá válik, csak örülök, hogy él, de a szájába mászok, hogy eddig várt.
Hátra lépek, ujjhátaimmal simítok a hasára. Tekintetem az övébe fúrom, kérdőn tágul a pupillám. Észre sem veszem, hogy nem szívok be levegőt, amíg ki nem mondja, amit hallani akarok.
- Jól van! - sóhajtom ki a megpunnyadt levegőt a tüdőm legaljáról. Jól van. Engedelmesen fordítom a tenyerem, csúsztatom a hasának csupasz bőrére, a változás olyan apró, én is csak érezni vélem. Felforr a vérem, nem hazudom, hogy nem kívánnám meg, ha nem lennék sokkos, és nem szednék ellene gyógyszert. Közelebb lépek, hogy ujjaimmal jobban érinthessem.
lehunyt szemmel hallgatom a mesét, hogy merre járt, minek tette ki magát és a gyermekem. Idegesen megugranak az ujjaim.
Csak megrázom a fejem, hogy kifejezzem, ilyen nincs, mindez miattam. Ha a gyerekkel bármi történik az az én hibám, az én bűnöm, miattam, nekem szól. Kockáztatom az életét a nőét is, azzal, aki vagyok. Talán el kéne mondanom, hogy tudja ki vagyok, mi vagyok, hogy távol maradhasson.
- Adok majd egy címet és egy számot, ahova bármikor mehetsz, akármi történik, teljesen biztonságos. - előbb is eszembe juthatott volna. Carát még GC korából ismerem, amikor Ő ült a trónuson és Letizia vezette meg, azóta sok víz lefolyt az Arnon, de Cara maradt. A finom olasz nő mindig is jó barát volt, tettem szívességet neki, ő is tesz nekem. Minden gyanún felül áll, egy apró kis antikváriumot vezet, könyvek és csecsebecsék cserélnek gazdát nála, meg némi információ. Pár napig elrejti nekem a nőt, akármikor.
Kihúzom az ujjam a pulóver alól, az arcára simítok. Szeretném kifejezni, hogy aggódtam érte és ez ezekkel a mozdulatokkal megy, szavakkal jobban nem.
Biccentek. Mérget. Mire ellenszérumot szereztünk és a köcsög geci kicsúszott az ujjaink közül, de Stella nem hiszem, hogy célpont, szerintem a faszi menekülőben van.
- Jól tetted, hogy ide jöttél. Kirill jó döntés.- amíg nincs köztük több, mert nincs igaz? Mégis elmosolyodom, de természetesen nem akarom igazából tudni, maximum Kirillnél léphetek ebbe bele, mert ő okos kutya, a legjobb.
- Sok életem van, engem ne félts. - megint előre hajolok, apró csókot lehelek a homlokára és ekkor esik, hogy túlzásba viszem, az aggódást is és azt is, hogy pátyolgatom. Torkot köszörülök, hátra lépek. Érdekes, hogy változik a kapcsolatunk. Szexuálisna már nem merek gondolni rá, hiszen Dim belém verte, nem, nem azt, hanem az elképzelést, hogy így tegyek. Stella talán nagyobb tabu nekem, mint bárki a világon, másrészt, több lett, mint a nők, akikkel keféltem. Hiszen maradandót alkottunk. Mi ketten. Emiatt lehet el is válok.
- Nekem is voltak, kisebb gondjaim, de jól vagyok, csak... hosszú volt ez a pár nap. - vallom meg, ellépek mellette. Pedig szeretném újra megölelni, megköszönni, hogy vigyázott Rá, és persze magára is. Nem tudom, ha nem lenne benne valaki belőlem, akkor is ennyire a szívemen viselném a sorsát? Remélem nem, mert akkor Dim jogosan gyűlöli.
- Mit szólnál egy forró fürdőhöz, addig én főzök egy kávét, aztán beszélgessünk - szívem szerint vele tartanék a fürdőbe, hogy ellenőrizzem minden rendben. Nem kérdezem járt-e dokinál, mert biztos vagyok benne, hogy nem, de felkurni sem akarom. Kihasználnám, hogy életben van, hogy a gyerekem is él benne, hogy talán minden rendben van, kivéve, hogy az életem romokban hever.
A seku addig nem jön haza, míg én másként nem utasítom, garázdálkodom a lakásában, mintha otthon lennék, de töltök itt elég időt ahhoz, hogy felajánlhassam a kádját és a szappanját, tán tiszta törölköző is van a szekrényben.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Civil Polgárok
Age :
29
Play by :
Samii Ryan
Hozzászólások száma :
209
Csoport :
Civil

stivali italiani
Témanyitás Re: Grace •• 4th Október 2017, 15:56


to my Boss
Embrace the shadows.
Sokat gondolkodtam, míg kerestem a kiutamat. Nagyon sokat. Élni akartam és felütötte fejét annak felelőssége, hogy növekszik bennem egy élet, aki nem tehet a létezéséről, nem tehet arról, hogy szülei nem élnek házasságban, nem lobbantak szerelemre egymás iránt és azt sem tudják mit akarnak. Szoros elvek mentén végiggondolva egyszerűbb lett volna, ha nem Firenze irányába indulok vonattal, hanem máshová. Bárhova Délre. Kilépni az életéből, soha nem látni újból. Félek tőle, de ez nem az a félelem, amit a mumus iránt vagy a befizetetlen csekkek iránt érzünk. Más, ez zsigeri, hisz hat rám, eddig is hatott. Most pedig a gyerekével vagyok várandós. Talán elhitte volna, hogy meghaltam. Belenyugodott volna abba a tudatba, rám sütve a Lelépett bélyeget elengedett volna. Mondjuk sosem mondta, hogy nem mehetek. Hogy nem vagyok szabad. És abba sem gondolt bele vélhetően soha, hogy a gyerek hírével fogom egyszer fogadni. Talán illenék bocsánatot kérnem. Talán, de nem erőszakoltam meg. Vágyam felelt az övére, az övé felelt az enyémre. Vegytiszta kémia, bár ez így túlságosan egyszerű ösztönlény sablonnak hangzik. Megmentette az életem, megmentettem az övét. Nem hagyott szétesni, amikor meglazultak az összekötő sejtjeim. Elkártyázott, de adott bizalmat. Provokáltam mert nem tudtam mit kezdeni a jelenlétével. Hideg voltam, mert nem akartam a hatása alatt szenvedni egy hiánytól, amit felébresztett. Belebotlottam minden helyen, ahol nem számítottam rá, mintha láthatatlan tenyér lett volna a hátamon, ami mindig tolt és tolt felé.
Nem mentem el. Itt vagyok, itt állok előtte. Ép vagyok és egészséges és nem hangosan kimondva, de örülök, hogy látom. Örülök, hogy életben van és egészséges. Nem tudom miért, de így van. Visszajöttem és noha nem szeretek ilyesmit bevallani, de szükségem van rá. A jelenlétére. Az erejére és a fasz stílusára is. Aggathatnék rá pár nevet, jelzőt, hogy ki ő nekem, mi ő nekem, de talán nem is szükséges. Nem szerelmesem, nem is látom ezt problémának. Nem ködösül az elmém ha eszembe jut, olyannak látom amilyen. Már amennyit ismerek belőle persze. Becsomagolom magam ebbe az ölelésbe, a viszontlátásba. Illatába és tenyerem alatt lélegző, dobbanó melegébe. A férfi erejébe. Aki a jelek szerint aggódott. Értem-e mint önállóért, a kicsiért, kettőnkért, nem tudom és nem is számít. Szívdobbanása megnyugtat. Itt vagyok, itt vagy.
- Nincs semmi baj. - súgom, mintha nyugtatnám, bár lehet teszem is egy kicsit, ami történt megtörtént, nem az ő hibája. Még akkor sem ha talán így gondolja. - Már vége van.
Nem tudom, emlékszik-e arra, hogy ő tanított meg miként kell szorult helyzetben cselekedni. Hogy magammal kell törődnöm, de csináljam ésszel. És éljek túl. Elfelejtette vajon? Igaz, akkor ott volt velem. Fogta a kezem, beletolt az életbe a golyók süvítése között. Más kérdés miként végződött, de ha sommáznám is arra jutnék, hogy élünk. Túléltük.
Tenyerét a hasamra fektetem, kimondom a kimondatlan kérdésre a választ, sóhaja különös zeneként szólal meg bennem. Félt? Aggódott a kicsiért? Igazán? Megzavarodom. Nem beszéltünk erről, kikerültük egymást és a témát is. Hirtelen szakadt ránk és túlságosan súlyos volt, hogy elsőre megbirkózzunk vele. Nekem sem ment. Azonban a napok pergésével, bennem ez átalakult. Megváltozott. Láttam őt a VoH-ban, bújtam tekintete elől, bezárkózott előttem ennek az egésznek tudatával. És most? Változtak az ő gondolatai? Jaj nekem megroggyanok a sok behatástól. Itt vagyok és minden rendben, mégis annyi kérdés szaggat belülről, hogy hirtelen nem is tudok mit kezdeni. Közelebb lép, tenyerének melege belém áramlik, mintha bizonyosodna benne. Nem tudom, istenem, nem tudom.
- Lehet még ilyen? - nézek szemeibe, tudnom kell, bár a kérdés is majdnem felesleges.Hisz eddig is történtek már körülötte különös dolgok, legutóbb is az alvilági pasast említette és azt is, hogy nem tanácsos nagyon belemélyednem az ügybe. Kényes kérdés a bizalmi kör, hisz én beengedtem őt az életembe. kértem tanácsát, a segítségét is. Én mégis úgy érzem vajmi keveset tudok róla. Lévén magam sem tudom milyen alapokon áll kettőnk kapcsolata, nem igazán mélyedtünk bele beszélgetésekbe, nem csináltunk csak úgy semmit. Mi nem voltunk haverok. Nem nekem mondja ha valami nyomja a lelkét és szigorúan tekintve a beosztottja vagyok. Még egy ideig. - Köszönöm ha megadja. - felelem végül, mert noha szeretném hallani, szeretnék kicsit belelátni, de nem erőltetem. Talán még nincs itt az ideje ennek sem. Arcomra simító ujjai megrezzentik szempilláimat. Lehunyt szemekkel sóhajjal felelek. Én érte aggódtam. És magamért. És a kicsiért. Nehéz körforgás. Tenyérhátát cirógatom végig. A méregre felnézek, aggodalom költözik tekintetembe.
- Iszonyatosan nagy szerencséje volt. - adok hangot ennek, mert akármi lehetett volna, akármilyen velejáróval. Nem feltétlenül a halál a legrosszabb. A méreg okozhat súlyos károkat is. Mit tenne ha lebénulna? Ha nem látna? Mindig van rosszabb. Mindig.
- Máshová nem igazán tudtam volna menni. - ismerem be, miután már út közben is végiggondoltam mindenkit, Niától kezdődően a klubig. Azt kerestem ahol olyan ember él, aki szükség esetén megvédi magát. Noha ez a hely nem egy atombunker, de nem is nagyhatalomként küzdök valaki ellen. Olyan szerepért lettem áldozat, melyet nem töltök be. Vagyis csupán egy részét. Még azt sem biztos, vagyis de. Basszam, nem tudom. Visszacsorog belém, hogy ki is vagyok itt én? Ki vagyok én az életében? Homlokomra nyomott csókja meglep, megdöbbent. Nem tudom, nem értem. Nem értelek! Nem azért, mert nem szokott rám vigyázni. Nem azért, mert bunkó velem, de most valami más. Valami megváltozott a tekintetében is.
- Ne hajszolja a végét. - rázom meg a fejem - Nem teheti. - szalad ki, ugyan miért nem tehetné? Mert nem. Mert férj és apa. Az én gyerekem apja is. Önző vagyok, igen. És ehhez nincs jogom, de visszajöttem hozzá. Visszaszaladtam hozzá, amint lett menekülőutam. Jöttem. Kerestem az utat vissza.
- Kórházban is volt? - kérdezem óvatosan, tapogatva, hogy vajon mennyire volt ez az egész súlyos, míg én játszottam a hajléktalant a kukában és a templomban. Min ment át JMK, mi volt az ő kálváriája? Jelen állás szerint én voltam távol, de ő szenvedett egy méregtől. Ő küzdött az életéért. Én nem közvetlen életveszélyben voltam. A szabadságomat kerestem. A szabad döntésemet. Hogy ott lehessek ahol én akarok. Ezen gondolat megijeszt, felteteti a kérdést, hogy itt akartam lenni?
Ellép tőlem, hiánya megüt. Megzavar. Nem értem. Őt sem és magamat sem. Forró fürdő? Kávé? Akaratlanul mosolyodom el. Mindkettőre szükségem van valahol, bár előbbit vissza kell fogni. Tenyerem hátára simítom. Ne meneküljön el, most ne. Akarom a beszélgetést, igen. Félszegen húzom vissza kezem.
- Abból a fürdőből zuhany lesz, de a kávé jól esne. - nem kezdek bele, hogy első trimeszteres vagyok és a forró víz okozhat vérzékenységet mert, mit tudom én, nem beszélünk erről, nem is tudom mit mondhatnék. Elkap egy ostoba zavar. Köhintek. - Kirilltől majd, elnézést kérek. - nyitom ki a szekrényét, szokás szerint némileg önhatalmúlag cselekszem, de nincs nálam ruha, nincs mit felvennem. Legalább egy ing, vagy egy pulóver kell. Vakon veszek ki egyet és mellette ellépve a fürdőszobába megyek és ráfekszem az ajtó lapjára. Mi ez a hülyeség? Látott már néhány szögből ruhában és anélkül is. Mégis olyan faramucin fest. Egy másik férfi lakásában vagyunk, mindketten idegenként rendelkezve a berendezéseivel, a holmijaival. Tapintat mi? Kibújok a templomi kölcsönruhából és belépek a zuhanyzóba. A vízsugár simogat és ellazít. A női tusfürdőn azért meglepődöm. Mégis hány puncit hord ez ide? Mosolyogva csóválom a fejem és legyen ez akárkié is, most elorzom. Azért a néhány perc csend, annak tudata, hogy nem fogja semmilyen idegen pasas rám törni az ajtót, megnyugtat. A tudat, hogy a Nagyszerű is itt van. Elfáradtam. Igen, elfáradtam az elmúlt napokban. Törpeciklon doktornőm valószínűleg már kifényesítette a bilincseit az ágykeretemen. Jó lesz vele megküzdeni. Megint.
Kilépve törölközőért nyúlok, megtörölközve pedig felveszem Kirill valamilyen ingét. Néha előny, hogy annyival másabb a testfelépítésük mint az enyém. Köszönöm a kölcsönt, majd visszaadom neki. Némi gőz kíséretében, hajamat törölgetve sétálok ki. Kávéillat. Kávé. - Van női tusfürdője. - osztom meg vele a felismerésem mosolyogva és keresek egy helyet leülni, mentem annyit már.
- Minden rendben van? - kérdezem óvatosan, de félreérthetetlenül, beleszagolok a kávéba. Végre nem valami kávénak álcázott lötty, végre! - Aggódtam magáért. - nézek rá végül. Nincs ebben szégyen, legutóbb már közöltem vele, hogy hiányzott. Emellé már igazán nem lepheti meg, hogy aggódtam is érte. Mondd, merre tartunk most?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: Grace •• 11th Október 2017, 14:33


Demon's grace
„On the 21th da"

+21Szavaid elérnek, a lelkem egy olyan bugyrában, amit magam előtt is rejtegettem. Ujjaim a hasadon siklanak, befelé üzenve, hogy sajnálom, jobban kéne az apró jövevényre nekem is vigyáznom. Nem csak a te dolgod lenne, az enyém is. Féltem, hogy elvesztettem ezt a meccset és rettegtem. Nem vagyok túl érzelgős, de most érzek kedvet, hogy a lábaid elé térdeljek, arcom a hasadra fektessem, és féltő szókat súgjak be, a véremnek. A kis lény a sajátom, a minek, ha őszinte akarok lenni, de nem tudok kettőnkben gondolkodni, csak benne és bennem, de ígérem ez meg fog változni, csak attól, aki a szívem facsargatja kapjak engedélyt a közeledben lenni. Csak értse meg, hogy te és én nem úgy tartozunk össze, hogy attól kéne félnie. De azt sem tagadom, hogy fontos vagy nekem, és előtte sem teszem.
Ismered az érzést, amikor valakivel volt sok izgalmas dolog együtt, aztán valami közétek  áll, és megmarad a szeretet a gyerekkori barátság, a kötődés, de már nem lehet ugyanaz? Próbálod menteni, ami lehet, kiszedni belőle, ami boldoggá tesz? Nem szakítás a miénk, mert nem voltunk együtt, mi nem vagyunk egymásba szerelmesek. Pedig volt idő, amikor azt hittem beléd fogok szeretni, sőt azt is hittem, hogy már megtettem, de a Dimmel való lángolás a szerelem, sőt A Szerelem.
De szeretlek titeket, téged is, és Őt is, aki meg sem született még, de már a részem, zsigereimben érzem, hogy tökéletes lesz, és adja isten, hogy kislány. Apró kis királylány, aki majd egy mosolyával vetet magának pónilovat, és toronyórát lánccal, hidd el, Csöpi, hogy a felét Dim fogja a kezébe adni, ha csak fele annyira tekinti majd a sajátjának, mint én Miront…. A különbség annyi, hogy neked Csöpi van anyád, lesz is. Ő ringat majd a legtöbbször álomba, és igen, vele fogsz élni, de esküszöm, hogy része leszek az életednek, hogy támogatom majd anyát, hogy a társa leszek, nem baj, ha beleszeret valakibe, amíg téged, Csöpi nem vesz el tőlem.
Siklanak az ujjaim a feszes hasfalon, a változás még leginkább csak a fejünkben létezik,a tiédben és az enyémben.
Megrázom a fejem. Még te vigasztalsz engem? Elnevetem magam. Ujjaim hasadról az arcodra siklnaka, vigaszt adó szádra, hogy összezárjam ajkaid. Ne mond ezt, ne vigasztalj, ne ments meg, én akarok a kar lenni, az erős, a veszélyt sugárzó, hogy a közeledbe se menjenek.
Annyi minden változott az elmúlt pár hónapban. Társra leltem, helyre jön az életem talán, maffia lettem, már nem vagyok rendőr, már csak Paolora támaszkodhatok és az ezer beépített társára, hogy nyomokra bukkanjak.
Annyira nincs vége! Hiszen a kiállításon megtudtam, hogy noha Katusto nem kapott mérhetetlen összeget, valaki mégis a fejem akarja, nekem még nincs vége. Valami most kezdődik el, annyi minden mással együtt.
Tekinteted nem árulkodik bizalomról, miért is tenné, hiszen cserben hagytalak, de majdnem belehaltam, a méreg lassan emésztett fel, mint egy jól begyakorolt tornagyakorlat. Elfáradtam.
- Nem. – mondom olyan határozottan, ahogy csak tőlem telik, és az elég kell, hogy legyen.
- Ilyen többé nem lesz, azonban… mellettem nem lehetsz biztonságban. – most fordul meg először a fejemben, hogy elküldelek. Talán biztonságosabb lenne neked, vagyis inkább neki. Önző vagyok, ezt tudjuk rólam, nem titok sem ma, sem holnap. A kicsit meg kell védeni. Mégsem teszem meg, mert a része akarok lenni, azt szeretném, hogy azt a zenét is hallgassa, amit én szeretek, hogy a hangom része legyen kicsit, persze a tiéd jobban az lesz, de ti össze vagytok nőve, máris olyan kapcsolatotok van, amilyen nekem soha nem lehet vele. Így van ez rendjén, az anyák sorsa, hogy életük végéig kötelezettséggel tartoznak, a te sorsod ez. Én is része akarok lenni, amennyire tőlem telik és amennyire  a szerelmem engedi, mert Őt nem veszíthetem el.
Biccentek, megadom Cara elérhetőségét, nála mindig lesz menedéke. A nő olyan régi ismerősöm, még valami kis kapcsolat is volt köztünk, de nem szerettem bele, nehezményezte. Elváltak útjaink.
Érintésed bizalmat lop a kettősünk közé, szavaid megnevetettnek újból.
- Nos, az angol nem így gondolja. – bár szerinte is szerencsém volt, de neki nem volt az a társammal. Alig élte túl, nem is értem, hogy oldott kereket, de vendettát szimatolok a levegőben.
Összerántom a szemöldököm. Mi van a családoddal? Hozzájuk miért nem mehettél volna? Szégyent égettem a bőrödre igaz? Gyalázatot ültettem a méhedbe? Bélyeget a homlokodra, mert házasságon kívül fogant a gyerek. Hiszen a bátyád Palermóban Caporegie, biztosan menedéket adott volna, ha már apád vére az ujjaimon szárad, ha nem is a szó szoros értelmében nem is.
Mély sóhajom jelzi, hogy valami átfut az agyamon. Talán a kölykömnek nem kéne megtudnia, hogy anno megöltem a nagyapját, nemigaz?
Fájón rándul össze a szívem, minden út ugyanoda lyukad ki.
- Rendben van. – nekem teljesen jó, ha zuhany alá állítod magad, csak az út porát hagyd a lefolyó alján.
A kávéfőző mellett ezerrel kattog az agyam. Milyen ronda ez a világ, hiszen Antonio miattam halt meg, illetve nem miattam, én a végrehajtó kéz voltam, de tudjuk a II. Világháború óta, hogy nem mentség a parancs. A végrehajtó ugyanúgy kötelet kap a nyakába, mint az, aki elugatta mi a dolgod. Támasztom a pultot a szívem szaporán ver, még nem vagyok teljesen jól, a kokain is veszettül hiányzik, de nem működnek jól együtt a méreg elleni szerrel, abba akár bele is pusztulhatok. Imádnék riadt álmomból Dimhez dörgölődni, de nem adatik meg, egyedül vagyok minden éjszaka, Miront nem merem elhozni, félek, hogy nem tudok vigyázni rá teljes erőbedobással.
Mi lesz a saját gyerekemmel, ha a nő, aki várja, nem mehetett vele haza, amikor halálra volt rémülve? Ha engem holnap fejbe lőnek? Ha valamelyik ellenségem megint a nőn talál fogást, aki a szíve alatt hordja? Pánik fut végig a gerincemen, hogy a tarkómba mélyessze fogait.
Lefő a kávé, hallom a zuhany mámorító hangját, istenem, de jól esne nekem is. Gondolatok fogócskáznak a fejemben, mint a fürge lábú kisdiákok, akinek már elég jó az egyensúlyuk, a testük könnyű, gyorsak, fordulékonyak, mint a whippetek, a könnyű agarak. Egyszer voltam egy agár versenyen és bizony meglepődtem, mennyire komolya, amikor.. Hangod ránt ki a merengésből, ujjamon a gyűrű nekikoccan a kávékiöntő üvegének. Talán mesélnem kéne neked Róla, hogy megértsd ezt a különleges köteléket, hogy tudd, miért nem választhatlak téged.  
Azonban félek. Nem attól, hogy buzinak bélyegzel, azt hiszem bizonyítottam, hogy nem vagyok az, láttál több nőt is megfordulni az irodámban is, hallottad kalandjaim hírét.
Inkább az zavar, hogy még Katyusa sem értette meg kapcsolatom Gyimával. Hibának vélte, kinevetni valónak, amikor ez még küzdelem neked is. Szélmalomharc. Annyira szeretnék megfelelni hogy lépten-nyomon elbaszom.
- Tényleg? – mosolyogva öntök kávét kettőnknek, hogy leülhessünk mellette.
- Éhes nem vagy? – felbontom a hűtőt azért, hogy ne ajánlkozzak, ha nincs semmilyen sem a jó embernek. De talán jobb, ha csokit nézek, ha kérsz. A hűtő, ha nem is üres, számomra semmi ínycsiklandót nem tartalmaz.
Sóhajtva csukom rá az ajtót.
- Kirill nagy nőfaló, nem vagyok meglepve, hogy tanga is van a szekrényében, ha nem ő hordja. – feléd kacsintok, oldjuk kicsit ezt a fura beszélgetést, mert mindketten tudjuk, hogy néhány igazságnak eljött az ideje. Látom, hogy te is tudod. Visszalépek a kávéhoz, elkészítem, ma én vagyok a soros, tudom, hogy mit szeretsz bele, a fejemben maradt, pedig egyszer mondtad el, tej és 3 cukor, igaz? Dim már falra mászna ettől, de meg kell értenie, hogy ha vétkeztünk is, kötöttünk egy bizonyos fajta szövetséget, te és én, a Csöpivel, ő a végpontja.
A kezedbe nyomom a bögrét, nem aprózom el a kávét, noha tejeset kinyírtok belőle, neked is és magamnak is. Felkapok egy zacskók kekszet, ezt sem Kirill vette az is ziher,  tányért ragadok hozzá, a nappaliba kormányozlak a kanapé felé. Ülj le, beszélgessünk, mint eddig még soha.
- Kirill, kicsit talán… - torkot köszörülök, ahogy feléd pillantok, cinkos mosolyt engedve meg magamnak. Kicsit talán odáig van érted, fejeződne be a mondtad. Noha tudom, hogy nem nyúlna hozzád, levágom a 10 ujját, egyenként, aprólékosan.
- Veled, minden rendben? – nem számítok, ezt meg kell értened, te számítasz és Ő.
- Detto. Nem aludtam túl sokat, az embereim átkutatták Firenzét, azt hittem… nem találunk meg többé.  – beleiszom a kávéba, hogy lekössem magam, kibontom a kekszet, a tányérra öntök a zacskóból, és újfent a kezembe veszem a bögrém, hogy abba kapaszkodjak, míg felhúzom a fél lábam, oldalam döntöm a kanapé hátuljának, karfájának pedig a hátam. Tanulmányozlak, szembogaram közepére tűzlek.
- Azt hittem, hazamész Palermoba…- tudsz vajon a Nostráról? A Geduskáról? Tudsz róla, hogy noha nem vagyunk ellenfelek, de barátok sem? Hogy eltüntethetnének előlem? Hogy háborút robbanthatnál ki? Tudsz a maffiáról, Stella? Tudsz róla bármit?
- Játszunk, jó? Kérdezek és kérdezel, nincs hazugság. Ha nem tudnál őszintén válaszolni, akkor mond, hogy nincs válasz. – megvárom, hogy biccents, nem akarok csak 2-3 kérdést feltenni és aztán beszélgessünk.
- Megfordult a fejedben,  hogy lelépsz? – a gyerekkel együtt, de tudod, hogy miért kérdezem. Félek, most azt hiszed, csak érte aggódtam, pedig nem, de ezt nem vallanám be, még magamnak sem, már azt, hogy mennyire.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online

avatar
Civil Polgárok
Age :
29
Play by :
Samii Ryan
Hozzászólások száma :
209
Csoport :
Civil

stivali italiani
Témanyitás Re: Grace •• 11th Október 2017, 20:27


to my Boss
Embrace the shadows.
Sok mindenre számítottam. Vagyis nem is igazán tudnám ezt megfogalmazni. Nem feltételeztem, hogy nem éreztél bizonyos fokú aggodalmat, de most valamiért annyira más vagy. Hozzászoktam, hogy szigorú vagy, szigorúan kezelsz bizonyos esetekben. Hittem, hogy majd lebaszol miért nem próbáltam meg telefonálni és értesíteni, de hogyan magyarázhatnám el, hogy három nap rejtőzködésben gondolkodtam is, hogy biztosan feléd vezetnek-e az utak. Mindig is sokra tartottam a szabadságot, a szabad mozgást, a te lényed pedig gyakran ellentmondást nem tűrő és végtelenül határozott a véleménye mellett. Nem tehettem meg, hogy megpróbállak elérni. Főleg mert féltem, hogy meghaltál és a vonal vége néma marad. Vissza kellett jönnöm, hogy tisztán lássak, hogy akarjam a visszajövetelt és tudjak, tényleg tudjak tenni érte. Mondd, megértenéd? Egyáltalán az érdekelt Én hol vagyok, vagy az, hogy Babszem, akiről nem beszélünk hetek óta milyen sorsra jutott? Ez a gondolat meg talán csak a fejemben értelmes. És a te hibád, igen a te hibád, hogy már értelmes gondolataim sincsenek! Mert összezavarsz. Azt hittem, gyűlölsz. Hogy egy nap elém fogsz állni az irodádban és közlöd, nem kell a gyerek és ha nekem igen, akkor csak odafele jegyet váltsak már hazafelé. Vagy ha nem, akkor is. Azt sem tudom elmondtad-e végül otthon. Nem is tudok erről sem semmit. Egy ideje szokom már a gondolatot, hogy növekszik bennem egy élet. Nem is tehettem meg, hogy nem gondolok rá. Te gondoltál rá? Már apa vagy, tudod milyen érzés. Tudod milyen, ha valaki vér a véredből és úgy néz rád, hogy egyetlennek hiszed magad a világon, aki megtestesíti a jót és a gonoszt, az óvót és a hőn szeretőt. Én nem tudom.
Miért fojtod el szavaimat? Miért siklik ujjad ajkaimra? Nem vagyok egy vakon vigasztaló, de láttam már rossz gondolatoktól terhesen kavarogni a tekinteted. Akarom, hogy tudd, nem hibáztatlak. Nem szándékosan nyújtottál át, hiszen nem te írtad az üzenetet. Amikor kártyán adtál át trófeaként a vénségnek, joggal haragudtam, bár nem volt komoly természetű a düh. A mostani eset azonban más volt. Csak a szemeid tudtak beszélni, de azok sem elég hangosan. Nem tudtam mit tenni, nem tudtam másképp lépni. Elhiszed? Elhiszed nekem?
Muszáj vagyok kérdezni. Tudnom kell megtörténhet-e ez megint. Mi van ha igen? Most még kivitelezni tudtam, de ha Babszem velünk marad és telnek a hónapok, már képtelen lennék rá. Fizikai korlátaim lennének. De hogyan kérhetném, hogy add szavad, megvédesz? Magam sem tudom hol rejlik a megoldás vagy épp miben. A mi életünk ugyan bizonyos pontokon összekapcsolódik, mégis teljesen másképp élünk, másképp éljük azt, ami adatott. Így is sokkal tartozom és ez mindig növekszik különös módon. Hirtelen és határozott a válasz, felvont szemöldökkel figyelek, figyelem szavaidat. Koppan bennem. Melletted nem?
- Értem. - valójában nem értem azt inkább, hogy ezzel mit akarsz nekem mondani. Mégis menjek el? Mert ez lenne a kockázat? Nem ejtettek fejre, bizonyos dolgokat össze tudok rakni, noha a felszín alá nem igyekeztem soha belátni azt illetően, hogy kit takar a neved és mivel foglalkozol még a bordélyon és a VoH-on kívül. Mit kerestél azon a találkozón ahol az alvilági fegyveresek özönlöttek? Nem értelek, segíts nekem! Menjek el inkább? Térjek vissza délre a családomhoz?
Nevetsz. Szeretem hallani, annak a pöcsnek említésére mégis elkomorul az arcom. Valójában köpök rá mit gondol. A Halálcsillagot nem így építjük. Nem rabolunk el nőket, engem főleg mert még engedelmes fogolynak sem vagyok túlságosan alkalmas, mint azt a mellékelt ábra mutatja. A belenyugvás és az elfogadás ilyesmibe nem nekem szánt dolog. Nem, amíg tudok bármit tenni ellene. A nő neve is olyasmi, amire remélem valahol, hogy nem lesz szükségem bár nem is tudom miért adod meg, mikor szavaiddal nem ilyesmit sugallsz. Zsibbadnak a gondolataim.
- Tudni, hogy hol van? - kérdezek, mondd meg. Kell aggódnom? Visszajöhet? Azt mondtad nem fordulhat többet elő az, ami pár napja. De ha él, ha nem tudod merre van, honnan tudod mi következik majd? Félrepillantok, elszakítom tekintetem rólad. Mennyit tudhat a pasas? Nem költözhetek ide Kirill szexfészkébe, van egy élete és nem vagyok senkije. Azonban váltanom kell. Kezdem már megszokni, hogy megyek mindig valamerre. De most hol legyen az a hely? Kikönyörgöm a szívességet ha kell, amíg ezt kitalálom. Csak a pasast ne lássam többé.
Sóhajod mesél, próbál mesélni de nem értem mit. Kérdőn nézek fel rád. Milyen gondolatod született? Kérlek ne fukarkodj szavakkal. Most ne. Nem tudom mi következik, mit akarsz. Sokszor azt sem én mit akarok. Igazat szóltam, Firenzében nem tudtam volna máshoz menni, ha hazamegyek nem jöhetek vissza. Sosem hagynák. Ismerem a családomat, anyám értékrendjét pedig főleg. Kapnék beutalót netán egy férjet, vagy szépen függöny mögött zajló életet és egy halotti bizonyítványt egy halott férjről. Nem lenne pletyka, nem lenne gond. Itt pedig? Pörgött a névsor. Nia, a doki és a többiek, te, akiről azt sem tudtam él-e vagy sem, de tán a pöcs tudta, hol laksz. Kirill maradt.
Inkább a zuhany. Igen, az talán rendben lesz. Meg a beszélgetés is. Bár egyre erősebb a balsejtelem, hogy olyat fogok hallani, ami leginkább az istenhozzád. Erre készüljek? Erre nem lehet. Egy éve már, hogy itt élek. Hogy megcsókoltam Harley-t és téged keresve gyorsfelvételiztem a klubodba. Elreppent, de eseménytelennek nem lehetne nevezni. A víz nem gyógyít, nem mossa el a nehezedő gondolatokat. Örülök, hogy élek és minden rendben van. Örülök, hogy itt vagy. Ha egyszerűbb lenne, elviccelhetnénk évődve, ahogy tesszük mindig ha valami súlyosabb után vagyunk. Most azonban alatta, benne, közben, nem igazán van min. Felöltözöm, legalább a ruha tiszta. Jó tudni, hogy Kirillnek sem a mosótündér dolgozik be, bár inkább nem akarom tudni mi folyhat olykor ebben a fürdőszobában. Kilépve a konyhába csalogat a kávé illata. Betöltöd a teret, nem tudom tudod-e. Leülök és közlöm aggódásom. Kérdésedből ítélve mosolyogsz.
- Igen. - bólintok, ez szerintem előtted sem volt titok eddig sem. Ha valaki tud hiányozni, annak épségéért is tudunk aggódni, még ha nem is direkt, egyszerűen csak jön az érzés. És jött, mindhárom nap. Ma is, noha Kirill nem említette, hogy kit értesít, mégis megnyugvás volt hallani tőle, hogy minden rendben van. Hogy élsz. Megrázom a fejem.
- Nem, nem vagyok éhes. - mosolyodom el halványan, a kérdés mindenesetre jól esik. Való igaz, hogy nem ettem túl magam az elmúlt napokban, de minden vagyok csak kajára éhes nem. Majd egy váratlan pillanatban szokás szerint, ami hajnal kettő, vagy délután 4-5 magassága.
- Lehet éppen a titkaiba nyúltam bele ruhalopás közben. - mosolygok, a kő pedig odébb mozdul bennem. Arra pedig nem akarok valamiért gondolni, hogy Kirill tangában és fűzőkben parádézik valami showban. Vagy csak itthon. Nem bántom a fétiseket, mindenkinek akadnak, de az agyamba égne a kép. Kezemben a bögrével figyellek, mit csinálsz. Te vagy éhes? Megindulok a nappaliba, ha már kimondatlanul ragaszkodsz hozzád. Mintha a vendéged lennék és te lennél otthon, holott én fogadtalak itt mikor megérkeztél. Leülök, hátamat támasztva a kanapé hátuljának és végre beleiszom a gőzölgő kávéba. Torokból nyögök fel, finom. Te jó isten, finom. Ahogy szeretem. Köré akarok tekeredni olyan jó. Hálásan mosolyogva nézek rád. Nem felejtetted el. Mégis értetlenné válik a tekintetem. Kicsit talán..?
- Talán túl sok nőt hord ide? - nevetek fel - Nem akarom tudni a háremének nagyságát. - ismerem el, valóban nem érdekel pontosan hányat meg hogyan, a magánügye. A jó dolgozó pedig általában egyik főnökét sem képzeli el az ágyban. Egyszer sem. És főleg nem mászik bele abba az ágyba. Kirillt nézve valóban minta munkaerő vagyok. Téged nézve, rohadtul nem. És valamiért szeretném tudni, hallani azt is, hogy minden rendben veled. Azt hittem meghaltál és rájöttem, sosem kérdeztem meg ezelőtt. Néha bennem él egy oroszlán, máskor pedig csiga módon húzódom vissza a házamba. Talán ha többet..nem, ezt a gondolatot is elsüllyesztem. Neked van kitől hallanod az aggódást, van ki megkérdezze minden rendben van-e.
- Azt hiszem, igen. - és csak hiszem, de nem tudom. Mit hinnél ha elmondanám, kezeltek kórházban, emellett kukában aludtam, lógtam a vonaton és sorolhatjuk, hogy zabálok, pár hete megijedtem egy bababoltban, de persze, egyébként rendben vagyok. Csak terhes. Talán beleférnek a furcsaságok. Hogy emellett éppen nem merek hazamenni, nem voltam orvosnál és nem tudom mi lesz. Kérlek, nem lehet ez a kérdés komoly. Belekortyolok a kávéba, még mindig jól esik. Nagyon jól. Feléd fordulok. Aggódtál? Tényleg ezt hitted? Tekintetem tágra nyílt, őszintén meglepődöm. Más körülmények között ezt venném egy vallomásnak, vallomásnak egy olyan férfitól akivel szerelmesek vagyunk, de mi nem vagyunk azok. Én is buta vagyok, hisz ha tudtam neked hiányozni, aggódni is tudsz értem, ahogy teszem érted. Feléd nyúlok, felkarod simítom végig.
- Úgy látszik nem csak egyikünk játssza azt a kilenc életet. - mosolygok rád végül és kezem visszahúzva a bögrét ölelem mindkettővel. Figyelsz, külön szenzorom van a tekintetedre, oly sok minden sugárzott már felém belőle. Elgondolkodva húzom fel a térdeimet. Fejem megtámasztom a háttámlán és feléd fordulok sóhajtva.
- Ha hazamegyek... - nyelek egyet - nem jöhetek vissza. - mondom ki végül. Ez végletesen hangzik, viszont igaz. Szicília egészen más közeg és a családom szigorú elveket követ a megítélés kapcsán. Tudod mit jelent ez? Hogy most látnál utoljára, vagy talán egy másik országba menetel előtt, mikor aláírod a gyereked papírját, hogy hozzájárulsz. Már ha elfogadnák, hogy te vagy az apja, amit nem tennének meg. Istenemre, nem akarom velük a huzavonát.
Érdeklődés csillan szemeimben, noha félek a kérdésektől. A válaszoktól. Magamtól. Tőled. De csináljuk. Örökké nem futhatunk. Biccentek. Kifújom a levegőt.
- Igen, meg. - bólintok, azt mondtad legyünk őszinték, az vagyok - Mióta elmondtam Bab.. - talán még nem kéne ezt így belemondani az arcodba, hogy becézem - a terhességet, valami megváltozott. Tudom, hogy házas. Hogy van egy élete, aminek én nem vagyok a része. És úgy gondoltam jobb lenne így. - felelem szusszra - De nem éreztem fairnek, csak így lelépni. Nem ilyen vagyok.
Őszinte vagyok veled, eddig is az voltam, kivétel az ide érkezésem indokaival kapcsolatban, de azt sosem kérdezted. Talán nem érdekelt, talán gondoltad, hogy apámhoz van köze. Lévén mint kiderült, mi ketten már találkoztunk egyszer évekkel ezelőtt. És ismeretlenül is megfenyegettelek. Én kérdezek.
- Azt akarja, hogy elmenjek? - kérdezem egyenesen, ne kerteljünk mert nincs értelme. Ha azt kéred, mérlegelni fogom és elfogadni a tényt, hogy végiggondoltad és így látod a legjobbnak, magadért, a párodért és értem is. És ebben nincs benne a gyerek, akiről nem tudom akarod-e, hisz már édesapa vagy. Végül is minek akarnál gyereket valakitől, aki nem a társad?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Russij Geduska
Age :
39
Play by :
Joe Manganiello
Hozzászólások száma :
543
Csoport :
RussGed

stivali italiani
Témanyitás Re: Grace •• 14th Október 2017, 15:19


Demon's grace

„On the 21th day"

21Régebben biztos voltam benne, hogy nem félek semmitől, hogy az élet nekem nem hozhat már új dolgokat. Hittem ezt, amikor az életemben felbukkant Taras, akire nem számítottam, aki titok volt előttem, majdnem 20 évig. Taras lobbanó szerelemgyerek, az anyját azt hiszem szerettem, amíg tartott a röpke románc. Akkoriban biztos voltam benne, hogy meghalok a harcmezőn, hogy nem jutok haza a háborúból, pedig tombolt bennem a vágy, hogy megéljem ezt is. Férfi lévén az apám arra tanított, hogy legyek kőkemény, semmi se befolyásoljon, legyek érzéketlen. Veréssel befolyásolt, övvel és kézzel osztotta az észt. Kezének lenyomata sokáig égett bennem, rettegtem, hogy örök nyomot hagy, hogy a bizalom mint olyan elúszik az életemből, mindig mindenkiben a rosszat keresem majd.
Sosem akartam kívülálló lenni, olyan, aki nem küzd meg azért, amire vágyok.
Mindig is akartam gyereket, és kaptam, Mironnal, attól, akit a világon a legjobban szeretek. Most pedig itt vagy te, ülsz velem szemben a kanapén és én nem tudok neked biztosat ígérni, nem tudom azt mondani, hogy nem lesz baj, mert hazudnék és neked tudod kell, mivel állsz szemben, mit hozhat a jövő. Mégsem mesélhetek a maffiáról, nem mondhatom el minek vagyok a részese, mert ha megteszem az olyan bizalmi kör, amiből nincs kiút. Nekem szabályaim vannak, még veled kapcsolatban is.
Kérlek értsd meg, hogy nem avathatlak be, nem tehetem meg veled és vele. Tekintetem a hasadra siklik, oda, ahol az élet lakozik, amire rettentően vágyom. Amióta tudom, hogy a gyerekemet várod, minden más lett. Máshogy tekintek rád, annak látlak, aki vagy. Nőnek. Szépnek, kívánatosnak, szexinek és a gyermekem anyjának.
Nem kértem ezt a sorsot én sem, és neked sem ajánlottam volna, hiszen nem látom, hogy lennének barátaid, hogy a családod törődne veled és rettegek. Mi van, ha én sem tudom megadni, ami ahhoz kell, hogy bizalommal várd a gyermekünk?
Hiszen én nem lehetek a tiéd, nem vigyázhatok rád, nem alhatok melletted éjszaka, nem húzhatlak magamhoz, nem lehet nyugalmad a karjaim között. Azt sem tudom, vágynál-e erre tőlem? Pedig átölelnélek, fejed a mellkasomra vonnám, hogy szívem erős dobbanása elhitesse veled, nincs mitől félni, a szörnyek bennünk laknak, már kiköltöztek az ágyak alól.
Csak tudod, én vagyok az, aki a legtöbb bajt hozhatja rád, akitől távol kéne lenned, aki farkasa a farkasnak, aki bírálja a törvényt, felette áll, mert mások aranykoronát nyomtak a fejére. Nem hazudom, hogy nem én akartam így, de most érzem a súlyát, a veszélyét annak, hogy bajod eshet. Félek, hogy elbukok, s velem együtt te is. Ha nem vagyok, már senki nem tud megóvni téged, és a gyerekemet sem. Pedig ő vér a véremből, szív a szívemből. Már most féltem,  leginkább magamtól.
Csak nézlek, ahogy ülsz, ahogy higgadsz lassan, elhiszed, hogy rendben lehetnek a dolgok, de nem vagy buta, tudod jól, hogy a baj nem jár egyedül és én nem ígértem meg neked, hogy ez a dolog nem ismétlődhet meg, pedig ugyanez nem fog, ahogy az életedbe sem lép már be az angol. Neki már csak egy célja van, befejezni a művét, ehhez neked már csak annyi közöd van, hogy a gyerekre utazhat, és félek, tenné is, de a fejére pályázom, le fogom tépni.
Veszélyes világban élünk, ide vállalunk gyereket, úgy, hogy nem vagyunk egy pár. Még az sem biztos, hogy a nézeteink egyeznek, hogy Te ugyanúgy akarod majd nevelni ahogy én, hogy nem viszed haza a családodhoz, ahol egy másik maffia tagjai, más világban lennének, sőt lesznek is a rokonai.
Mennyire szeretném tudni, mit tudsz te? Mennyire vagy tisztában az életünkkel, az életeddel? Azzal, hogy ki vagy? Albertini vagy, neked múltad van és jövőd is akad, tőlem is függetlenül, mégis én vagyok az, aki útmutató lesz neked, mert az én gyerekem a te életed pecsétje.  Nem hagyhatom figyelmen kívül, amit te szeretnél, ahogy te se teheted majd meg velem. Nálam nem lesz mentséged, de nem is akarlak bántani, nekem te nem egy Szöcske vagy, mint Gyimának volt Kendra. Együtt akarok veled működni, konszenzust kötni, de félek,hogy eltérőek vagyunk nagyon.
Látom finom vonású arcod, hosszú ujjaid. Emlékszem érintésedre, illatodra, arra, hogy milyen volt a testedbe hatolni és ez nem jó, határozottan nem jó.  
Aggódom érted, mert fontos lettél, mert eddig sosem hagytál cserben, mert a női hiszti nem volt előrébb való annál, hogy meneküljünk, hogy embert ölj, hogy magadhoz térj, amikor a Róka fogait beléd mélyesztette.
- Azt hiszed? - csak azért kérdezek vissza, mert akkor fel kell jegyezni, hogy nem hinni kell, hanem tudni. Nem én leszek az, aki orvoshoz kísérget, de adok valakit melléd ha kell, csak.. csak legyünk biztosak. Most, hogy tudom akarom a gyereket, vigyázni akarok rád, hogy te vigyázhass rá.
A kávémba kortyolok, meglepett tekinteted megmosolyogtat. Nem látod az embert bennem, igaz? A vadat látod, a kíméletlen hegyomlást, azt, aki nem teketóriázik, ha gyilkolni kell, akinek nincs gyengéd oldala, hiába voltam már veled többször is? Nem látod az embert mögöttem, nem észleled a halandót, engem kevesen látnak annak, aki vagyok, érző embernek.
Érintésed megborzolja a bőröm, forrósággal tölt el, nem lep meg, csupán kiábrándít önmagamból. Még mindig hatsz rám?! Még mindig eléred a testem és nem fizikálisan gondolom, hanem a lelki vonalon, amin mi most egy különleges utazáson veszünk részt. Akárhonnan nézem egy darab belőlem ott van benned. Nem úgy, ahogy a hús volt, élvezettel teli, sóhajokkal, nyögésekkel tarkítva.
Elmosolyodom, ahogy visszahúzod a kezed, a bizalmi érintés sokat jelent, azonban nem akarlak hitegetni.
- Tudom. - tudom ki a családod, én tudom, hogy a nostra nem egyezkedik velünk, ahogy azt is, hogy a Csöpi fegyver lenne a kezükben, ellenem és ellened is. Neked béklyó, nekem pedig fájó pont. Nem engedhetnélek el vele, kérlek értsd meg. Érts meg engem is, nekem is fontos, hogy tudd, ki vagyok, mégsem mondhatom el. Pedig, lehet máshogy döntenél, lehet hazafutnál úgy, hogy semmit mondtál volna el nekem.
A maffia kemény dió, s én nem kis hal vagyok, talán félnél tőlem, ha látnál annak, aki vagyok, mégis vágyom rá.
Játékba kezdünk és te engedelmesen jössz be velem a félelmekkel teli kis utcába. Sok kérdésünk lehet, amire a válaszok nem fekszenek.
Biccentek. Jól tudod, házas vagyok, valahol belül reméltem, hogy belekérdezel, hogy mesélhetek Róla, de nem kérdezel, nem válaszolok.
Igen, van egy életem, aminek nem vagy része, s aminek nem is lehetsz, ahogy neked is van életed, de én örökre kirakós darab maradok, ahogy te is az enyémnek, hiszen a gyermekem anyja vagy,
Nem akadok meg a félbe hagyott szón, becézgesd, szeresd, dédelgesd, legyen boldog a bébink, ahogy Miron is az, noha két apja van, abból az egyik kicsit szociálisan analfabéta.
- Valóban nem lett volna fair, de megértettem volna. - de ha megtudom, utánad mentem volna és levadászlak, mint egy nyulat, akinek lenyúzzák a bőrét és a húsából lakmároznak. Nem akarod ezt, igaz?  Nem bántanálak, nem szívesen. De a gyerek az enyém is.
Kérdésedre elnevetem magam, fájó,maró gúnnyal. Ilyennek látsz? Olyannak, aki nem mondja el, hogy mit akarok? Hát nem látod ki vagyok? Mennyire kíméletlen? Milyen mérhetetlen kegyetlen? Ha azt akarnám, hogy elmenj, akkor azt mondom old meg egyedül, adtam volna pénzt abortuszra, te pedig dönthettél volna egyedül.
- Miért akarnám? - nem értem, nem értelek. Honnan veszed ezt a hülyeséget. Tanulmányozom az arcod, próbálok belőle olvasni, ha nem is regényt, de néhány kusza kérdésre már tudom is a választ, lehet értelek, vagy csak akarlak.
- Nem akarom, hogy elmenj, azt akarom, hogy biztonságban legyetek. - azt akarom, hogy Dim kibéküljön velem, hogy megértse a fontosságod, hogy megérintse a gyerek mibenlétét, hogy tudja imádom Miront.
- Van egy kisfiam, Stella. - várok, hogy vegyél egy levegőt , feldolgozod az infót magadnak, mert ez egy nagyon fontos tényező, hogy tudd ki vagyok, hogy közelebb kerülj hozzám, a lelkemhez. Ha volna két életem, egyet neked adnék.
- A fiam, már fél éves és tudom, hogy nagyon nehéz vele, még úgy is, hogy nem nevelem egyedül. - bár mondjuk éppen nem élek együtt a vér szerinti apjával. A hír azonban minden szempontból meglephet téged, hiszen sem a terhes feleségem nem láttad, sem a feleségem ala nature és a fiam sem hordom magammal, na nem mert nem vagyok veszett büszke rá, pedig nem sokat tettem a nemzésébe, sőt semmit.
Nem akarom, hogy megijedj, hogy azt hidd magadra hagynálak, hogy nem számíthatsz rám, de muszáj kérdezned. Akarom tudni, hogy érdekel. Fontos nekem. ha nem kérdezel, nem tudom mi érdekel, márpedig olyat nem akarok rád zúdítani, ami esetlegesen nem érdekel. Tekintetem le sem veszem rólad, a testbeszédedben akarok olvasni, a fejedbe látnék, könnyebb lenne.
- Gondolkodtál rajta? Hogy...- rád mutatok, onnan magamra, nincsenek szavak arra amit akarok kérdezni. Hogy fog ez zajlani köztünk mond?
Nyugtass meg, hogy nem lesz baj, pedig én vagyok az erősebb, nekem kell támasznak lennem feléd.
I remain who I always wanted to be
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
 
Grace
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Stivali Italiani :: Olaszország :: Észak - Itália :: Firenze-
Ugrás: