Angelique Velasquez

Halk kopogás ébreszt fel eseménytelen álmomból, s figyelem, ahogy a kis kövér esőcseppek meghalni érkeznek az ablakomra koccolva, s szétcsapódott kicsi testük lefolyik az üvegen. Sajnálom őket, bár valahol egy kicsit irigy vagyok rájuk. Nekik már nincs semmi dolguk széles e világon, s útjukat megkezdve egyszer majd újjászületnek az óceánban, vagy épp egy gyönyörű virágnak adnak életet. Míg én? Öt perc múlva hat óra. Mindjárt érkezik a felügyelő s kopogni fog az ajtómon. Mindig engem ébreszt először, pontosan hatkor. Valószínűleg ebben is a Papa keze van s az, hogy bánom-e vagy sem, nem fontos.  Mint sok minden másba se, ebbe sincs beleszólásom. A papa fizet, a papa megmondja, Angie meg úgy csinálja, hogy boldog legyen. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy boldog vagyok-e, azt fogom mondani, hogy igen. Az vagyok. Az voltam egyszer valaha. Még kislánykoromban, mikor életem első balettelőadását láttam. Emlékszem a zenére, arra a pehelykönnyű kecsességre, amivel a táncosok mozogtak. A fények, a díszlet, a gyönyörű flitteres ruha s ott volt Ő, a Prima. A jelenléte beárnyékolt mindenki mást, tündökölt, elvarázsolt és felemelt. Mialatt szólózott, semmi más nem létezett nekem. Azt hittem, ez így is van rendjén, de aztán… a fináléra egy meseszép koreográfiával rukkolt elő a csapat. Életemben nem láttam olyan szép, aprólékos, és tökéletes megvalósítást. És a Príma? Ugyanúgy tündökölt, ugyanúgy vakított de mégis… felemelte a többieket is. Nem ragyogta túl őket, nem taposta a mélybe a háttértáncosait, hanem a fényére ültetve láthatóvá tette őket. Akkor döntöttem el, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek s évekig élveztem is az órákat. Annak ellenére, hogy sokszor esett le a lábkörmöm és esténként álomba sírtam magam a vérző lábfejem felett. Hogy mikor veszett ki belőlem a szenvedély mindez iránt? Nem tudom, talán fokozatosan vesztett a fényéből az álmom. Megkopott, üres lett. Már nem vágyaim tárgya, hanem a mindennapjaim egyetlen dolga. Általános lett, sivár… kötelező. Nem csinálhatom puszta bolondozásból, mert az nem elég tökéletes. Szigor, fegyelem, testkontroll. És még csak véletlenül se élvezd, amit csinálsz. Az évek alatt kiölték belőlem azt a kis szikrát, azt az elfeledett emlékmorzsát, ami miatt elkezdtem ezt az egészet. Ma már csak azért csinálom, mert máshoz nem értek, máshoz nem jutok hozzá. Mást nem kell csinálnom. Nem szabad. A saját szüleim sem tudják rólam, hogy már nem szeretem ezt csinálni. Elvették belőle mindazt, ami különlegessé tette számomra a balettet. Viszont ezen kívül… nem értek semmihez sem. Hiába vagyok kitűnő tanuló, ez mind csak… megfelelés az elvárásoknak velem szemben. Az egész életem erről szól. Megfelelni.

Már a délután végét járja az idő és én még a teremben vagyok. Mindig én vagyok az első, aki belép és én az utolsó, aki elhagyja azt. A minap hallottam, ahogy az osztályomban lévő lányok kuncognak a sarokban valami ifjúsági magazinnal a kezükben. Csak a szemeimet forgattam akkor, még is kíváncsian pillantottam feléjük. Ilyen tipikus szennylapnak tűnt, tele a most híres bandák posztereivel, mindenféle ostoba pletykával fűszerezve. A borítóján is valami feketére mázolt bájgúnár pózolt kitartóan a mikrofonjával. Gondolom, a lányok éppen az ő képeire adnak ki ilyen lehetetlen hangokat, hiszen a cucc ígér valami extra tartalmat a srácról. Noha ennyi smink fényében, én azért megkérdőjelezném a hovatartozását. Igaz-igaz, Angie, ne legyél előítéletes. A ballerino-kat is mindig piszkálják, jobbára alaptalanul és azt utálom. Szóval inkább visszaszívom a gondolataimat s hagyom, hogy csitrisen visongva örömködjenek egy halál angyalnak beállított műsrácnak.

Olyan sokáig pepecseltem, hogy majdnem bezártak az iskolába. Már mindenki elment, minden kis klikk ment a maga délutáni programjára. Én pedig… Ó, én is! Egyedül… szerintem keresek egy cukrászdát. Úgy is szeretek magamban sétálgatni a szűk utcákban. Illetve hát… még ha nem is szeretek mindig, akkor is ez van csak. Valami csendesebb környéket keresek, olyat, ahova be tudok ülni, ami nincs tele. Kicsit messze kell kavillóznom a megszokott útvonalamtól, mire kiszúrok egyet az egyik kis utcában. Ahogy ráfordulok az utcára a pillantásom találkozik valami démonéval, felsikkantva dobom el a táskámat és ugrok odébb egy métert. Zaklatott és zilált lélegzetvételem csak akkor kezd némiképp csendesülni, mikor realizálom, hogy azért néz rám az a pár ember komplett idiótaként, mert egy plakáttól ijedtem meg. Néhány nagyobb nyelés, s összekapargatva a sosem létezett méltóságomat megigazítom a fekete rakott szoknyámat, és felveszem a táskámat leporolás céljából. Sandán pillantok fel az agyoncicomázott képmásra s tényleg nem értem, hogy lehet ez a smink mögé bújtatott hímszerű egyed vonzó a többi lánynak. Valószínűleg többet tud a kozmetikumokról, mint én, az meg valljuk be, akkor is furcsa, ha valamiféle hírhedt személy is. Nézegetem a plakátot s arra a következtetésre jutok, hogy valószínűleg valami hallgathatatlan és érthetetlen zajos hanghullámokat játszanak, amit még csak zenének sem lehet nevezni. Nem, egyáltalán nem értem, mi a jó ebben a srácban. Hümmentek egyet, megvonom a vállam s mint aki nem is látta sosem, betérek abba a levendulaszínű cukrászdába. Szó se róla, én szeretem a feketét, de nem divatból hordom. Tudjátok… Ez az egyetlen szín, ami felveszi a harcot a halállal.