Kirill L. Zharkov

Stivali Italiani

Üdvözlünk titeket Olaszországban, a maffia főhazájában. Oldalunk fórum alapú szerepjáték, szeretettel várunk minden erre tévedőt!
 

Share | 
 

 Kirill L. Zharkov

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar
Russij Geduska
Age :
32
Tartózkodási hely :
❂ Firenze; Észak-Itália
Keresett :
❂ Állítólag mind keresünk valamit.
Hozzászólások száma :
2
Csoport :
❂ Solntsevskaya Bratva

stivali italiani
Témanyitás Kirill L. Zharkov •• 28th Október 2017, 18:07


Kirill Lionel Zharkov
A Pokol őrző-védője

Solntsevskaya Bratva/RussGed
32
Shane Burnell
Firenze
Kirill /nem kér belőle becézést!/; régebben Lio /ma már senki nem hívja így, szeretné, ha ez így is maradna!/; Bunkó, Rohadt szemétláda, Pöcs, Senki... /és egyéb elragadó becézések a múltból/
Saint Petersburg - 1984. 10. 31.
S. Bratva/ RussGed- Seku /Drogokért felelős/
Vestibule of Hell /VoH/ bár biztonsági főnöke
Lena Zharkov ♰
Andrej Bogdan Zharkov ♰
Georgij Zharkov /báty/ ♰; Roman Zharkov /öccs/ ♰
Nőtlen /Örök agglegény Életművész szégyenérzet nélkül/
Észak-Itália; Firenze /legtöbbször VoH közelében/

"Egy érzés, mely gyakran úrrá lesz rajtam,
Egy belsőmig hatoló tüzes égő katlan.
Egy démon, mely birtokba veszi a testem,
Egy éjszaka titkon még utánad is lestem."

/Ricskáné Kiss Annamária: Egy érzés él bennem - részlet -/

Mint ahogy az igaz, hogy nincsen jó a rossz nélkül, úgy igaz Kirillre az, hogy minden jó tulajdonságára jut is egy rossz, vagy éppen az adott személyiségjegy válik oly' elfajzottá, hogy az már inkább negatív irányba tereli a jellemét, semmint hogy valós pozitívumként jelenjen meg az másoknak. Az eredménye pedig egy sokkal összetettebb alak, mint azt első látásra bárki gondolná. Legfontosabb jellemzője a kettősség.
Kitartó/makacs: Nem éppen az a személy, aki meghátrálna egy akadály láttán vagy épp feladná a küzdelmet, mert kilátástalannak tűnik a helyzet. Kitartása, ami mások számára már inkább tűnhet makacsságnak /és az is!/ folyton arra ösztönzi, hogy szembemenjen az akadályokkal és igenis verekedje ki magát a helyzetből, sokszor szó szerint. Lássuk be... akaratossága miatt egyáltalán nem elképzelhetetlen.
Hazug/őszinte: Az igazság csupán nézőpont kérdése. Ez az ő filozófiája, amit gyakorolván nem rest úgy játszani a szavakkal és hajlítani az igazság fátyolszövetét, ahogy az neki kényelmes. Nem egyszer peregtek már le ajkairól hamis szavak csak azért széttáruljanak előtte hölgyek összezárt combjai /tesztelt taktika, működőképes!/ vagy éppen azért, hogy elfedje vele azt, ami valós. Olyan ez nála, mint egy reflex, szinte gondolkodnia se kell rajta és művészi szinten képes űzni. Ugyanakkor megfigyelhető az érme másik oldala is, hiszen hazugságaiba ágyazva képes igaz szavakat bújtatni, mert tudja jól, hogy attitűdje miatt senki nem figyelne fel rájuk. Viszont képes fájdalmasan is őszinte lenni, ami miatt nem egyszer kapta már meg a 'bunkó' megjelölést.
Heves/gyengéd: Mint ahogy hazugságok meleg takaróként borítják el az igazat, úgy a vad természet, a hevesség álcája mögött ott lakozik a képesség a gyengédségre, még ha az nem is bújik elő onnan valami gyakran. Egy zord harcos, szenvedélyes egyaránt az utcán, mikor arra van szükség, hogy az öklök beszéljenek a szavak helyett és az ágyban is, hogy kimutassa: ő birtokol és nem tűr ellentmondást. Azonban /még ha nehéz is elhinni róla!/ a kezek, melyekhez vér tapad, tud lágyan is érinteni, ha méltónak talál rá valakit.
Apátia/kötődés: Úgy tűnhet, magasról szar mindenre és mindenkire, mégis van, ami számít neki /saját magán túl is, de ez titok!/. A nemtörődömség függönye eltakarja, hogy van, ami mellett utolsó leheletéig kiáll és harcol érte, eltakarja a valós kötődést. Ilyen például az üzlet, ami számára leginkább annyira szent, mint a Könyvek Könyve egy istenfélő számára vagy azon /kevés/ személy, akikért bármikor örömmel öl. Olyan ő, akár a Pokol kutyája, ha a területét zargatják, az illető vérével fémjelzi majd, hogy az bizony kurvára az ő területe.

További tulajdonságai a hűség - az alvezérhez és a vezérhez, illetve magához az üzlethez /ha már a nőkhöz nem is/; észjárás - bár nem így látszik, nagyon is megfontolt, elvégre az is egy felépített stratégia, hogy azon tulajdonságát, mint a jó emberismeret inkább a nyersesége árnyékában hagy, így megmarad látszólag az erő képviselőjének; kíméletlenség - ha cselekedetre kerül a sor az üzletben és be kell mocskolnia a kezét, hidegvérrel megteszi, nem ismer kegyelmet, akkor sem, ha emiatt vérszomjas, bestiális természetnek tartják is; önzőség - egocentrikus gondolkodásmódját csak ritka esetekben teszi félre /akkor is nagy erőfeszítés kell hozzá!/; megbízhatóság - ha jóban vagy vele, számíthatsz is rá; birtoklásmánia - amit  magáénak gondol, ne baszogassa senki, mert fájdalmas lesz a tanulópénz, amivel rádöbben, hogy az osztozkodás bizony nem Kirill műfaja; szarkazmus - ökle mellett kedvenc fegyvere; bizalmatlanság/zárkózottság - bár a stílusa maga sokszor könnyed, nem nyílik meg könnyen; borús világképp - realista, aki külsős szemnek inkább pesszimista. Mindenről megvan a maga /általában sötét és bántóan nyersen megfogalmazott/ véleménye a világban, amit alkalomadtán nem rest hangoztatni.

Hordd el minden rossznak, húzz be neki egyet, s ő elmosolyodik. Küldd el a Pokolba, s ő felhorkan... hiszen otthon van.

Életem néhány lapja


Öt csepp, s lehullunk

"Néha az ember nem tehet mást: egyszerűen elveszi, ami kell neki."
- Stephen King


A szétrepedt bőr alól kiserkedő vér hosszú vonalban szánkázik le az arcán, mint forrásnak kristálytiszta vize a hűvös sziklán. Bizonytalan mozdulatokkal próbál meg feltápászkodni, kezei az eső áztatta hideg betont érintve támasztják súlyát, míg lábait  maga alá húzva feltérdel, túlzottan szédül még a korábban kapott ütéstől ahhoz, hogy egyből talpra tudjon emelkedni, inkább megállapodik a "csak szépen, lassan, komótosan" módszernél. Nyöszörög, nem lehet eldönteni, vajon a fájdalomtól teszi-e vagy a félelemtől, esetleg a kettő alkot bensőjében fojtogató, keserű egyveleget, hogy aztán szíve minden egyes pumpálásával megtöltse az oldattal a vérét, szétárasztva azt érrendszerében, hogy valósággal megbénítsa tagjait, cselekvésképtelenné tegye a lénye porhüvelyeként szolgáló testet. Próbál úrrá lenni rajta. Próbál kiegyenesedni, hogy ne görnyedő háttal nézzen le a koszos földre. Felemeli tekintetét, még mindig lassúak és tétovák a mozdulatai, de legalább ezzel a csekély időnyeréssel eléri azt, hogy körbepillantva a környező tárgyakból már ne mozduljanak el a helyükről és ne is lásson belőlük többet, mint amennyi valójában ott van a helyén.
Látószögébe kerülök végre, miután sikerül valamelyest összeszednie magát. Szenvtelen arccal tekintek le rá, mély levegőt véve várok türelmesen, hogy teljes egészében magához térhessen. Közben a félelmen kezdenek el kattogni az agyam fogaskerekei. Különös érzés ez, változásokat idéz elő a tudatban és sokszor lerántja a leplet a hazugságról, hogy alatta ne maradhasson más, mint a meztelen való, a lény, melyet a legtöbb ember természeténél fogva rettegni akar, hogy ne egy értéktelen és rothadó esszenciának lássa az őt körülvevő világ, hanem emberszámba vegyék. A rút belső szép körítést, cukormázat kap, hogy kielégítse a benne lévő lény vágyait: falánkság, önzőség, harag, rosszakarat, érzések, melyek a lényen átcikázva hatnak rá, hogy a metamorfózis végére a lény olyan legyen, mint szülőbolygónk magja: fortyogó, nyughatatlan, elemi. De a cukormáz, melyet a megfelelési kényszer, a vágy a csoporthoz tartozásra képes tompítani ezek jeleit. Mígnem, a magmaként lélekre rátörő és elborító érzelem kölcsönhatásba nem lép ezzel a mázzal. El is sodorja. Nem marad más, csak a csupasz lény.
A tekintetében csillan a félelem, a megbánás. Helyes. Éppen ez volt a célom. De nem. Nem elég. Még nem elég. Mert a félelme a sarokba szorítottság miatt elkeseredett lépésre sarkallja. Erőt véve magán állapotát meghazudtolva áll talpra és acsarkodva már lendíti is a kezét. Egy elkeseredett mozdulat. Félelem, harag... a vágy a kiútra... a belső lény megnyilvánulásai. De én nem tolerálom azt a lényt, mely arra vágyik, ami az enyém. Magában már átkozódik. Miért kellett? Egyszerű: mert ember. Mert el kellett vennie, amit akart. Ezért aztán az undor fintorával arcomon blokkolom próbálkozását, ujjaim a csuklójára fonódnak és erővel feszítik szét ökölbe zárt ujjait. Felüvölt félelmében. Ó, igen... hallott rólam! Ajkai kapkodva, félelemtől dadogósan, szavakat kezd darálni. Hazugságokat. "Kérem!", "Könyörgök!", "Nem kell megtennie!", "Nem fordul elő többé!" Újfent elfintorodok. Nem tud olyat mondani, amit ne hallottam volna már. Egy reccsenés. Üvöltés. Két reccsenés. Üvöltés. Összeszorítja szemeit a fájdalomtól, ahogy fejét leszegve felüvölt, a kövér vércsepp, mely csíkot húzva maga után arca éléig siklott, lehullik a mélybe. Le, a koszba.
Az első csepp.
______________________________________

Félhomály vesz körbe. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha a sötétség akarná átvenni az őt megillető helyét az egész légtéren, hogy a keblére ölelhessen feneketlen atmoszférájával. De a sötétség sosem jön el. Nem marad neki más, mint az örök harca a világossággal, az ellentétével, mely ellen olyannyira tenni próbál mégis kegyetlen, keserűédes végzete az, hogy ne létezhessen nélküle. Keserű, mert sosem győz. Édes, mert sosincs egyedül. Belenyugszik talán a vereségbe? Fejet hajt? Elfogadja az örök harcot, mely kiteszi a létét? A szobában ólálkodik, teljes egészével rá akar vetülni mindarra, mi megtölti a teret. Élőre, s élettelenre egyaránt. Bútorok, polcon eldőlve heverő könyvek, a szekrénysorra telepedett porszemcsék. Hiába, sosem voltam igazán rendszerető. A káoszban látok rendet. Akármekkora ellentmondás legyen is. Hiszen az ő kettősük is egy örök harcot eredményez, nem igaz? Harmónia. A csatájuk szülte elem, ha úgy vesszük. Egyensúly képződik közöttük a hadakozással, mint ahogy most közöttünk is, amint egyre beljebb haladunk a szobában. Most párosunkra is ezek a tényezők borulnak.
S ahogy köztük megteremtődik a harmónia, úgy mi is összhangban mozdulunk, amikor háttal a falhoz préselem. Ajkaim után kap és én nem tiltom meg neki, hadd érezze csak azt, hogy ő irányít. Azt, hogy kaphat, nem pedig én veszek el éppen. Mert akarok. Ma őt. Holnap majd mást. De ma őt, és ezért el is veszem. De köztünk sincs egyensúly, ha nem próbálna meg hadakozni érte. A fény a sötéttel. Ezért elhitetem vele, hogy van oka harcolni. Elhitetem vele, hogy kaphat... hogy nyerhet. Azért, hogy utána ezt az elültetett hitet elvegyem és fejet hajtson az elkerülhetetlen elfogadás előtt. A felsője alá "téved" a kezem, kósza kalandozásnak tűnhet csupán, pedig jól megfontolt, magabiztos mozdulattal simítom végig bőrét, s ahogy egész tenyerem hozzásimul a hőt ontó testhez, megérzem az elfogadásának jelét: megremeg. S enyhe rezdülése csak erősödik, akárcsak bensőjében a leküzdhetetlen, fortyogó vágy, mely fortyog, akár bolygónknak éltető magja, ahogy feljebb simítok és tűröm vele egyre feljebb felsőjét is. Addig, addig, mígnem az anyag megadja magát a gravitációnak, csak azért, hogy feltárhassa előttem mindazt, mit addig takarni volt hivatott. Ujjaim feltérképezik, ismerkedik a területtel, hamarosan követik az előbb elhullt társát újabb ruhadarabok. Hallójáratomat apránként erősödő sóhajok töltik meg, és én elmosolyodok. A félhomályban ezt ő nem láthatja, a diadalittas, sötét mosolyt ajkaim szegletében. Ahhoz különben is el van foglalva forrongó lényével, mely akar. Többet akar. Többért követelőzik.
Az ágyon már hangos nyögésekkel adja meg magát mindennek. Nekem. Annak, amit kaphat. S annak, hogy elvegyek. Én pedig el is veszem. Egy kósza gondolat a tudatalatti mélyén, hogy talán nem kéne megtennem, változtathatok, de ez a gondolat csak egy villanás. Kíméletlenül, birtokló mozdulatok és ő fejet hajt. Beletörődik. Ahogyan a sötétség és a fény is beletörődnek végtelen táncukba. Egy gyermek álmában úgy teszik mindezt, hogy a sötétség árnykezével magához húzza a fényt, átkarolja keringőjük közben és gyönyörködik a szépségében, hiszen mindaz, ami ő nem lehet. A fény pedig hozzásimul a sötéthez, nem veti meg valóját, a kiismerhetetlent, a félelmetest, helyette csodálva fürkészi, élvezi a közelségét, hiszen a sötétség mindaz, ami ő nem lehet. Így lejtik táncukat. Nem akarják elengedni egymást. Egy szép álom. Egy szép hazugság. Mert a valóságban csak a harc marad. Az érdek. S a birtoklás. A meghajlás az elkerülhetetlen előtt. Reszkető test, egy ívbe feszülő hát, mélyről jövő sikoly. Verejtékcsepp cikázik le a selymes bőrön, s ahogy erőtlenné vált testtel hanyatlik mellém a párnára, végiggördül a karján. A mámora miatt fel se tűnik neki, ahogy az ágy szélén lógó kezéig kúszik. Lassan hullik le a peremvidékről.
A második csepp.
______________________________________

A nappalt az éjjel, a csendet felváltja a veszekedés zaja. Az otthon békéje tovaillan, de talán soha nem is létezett. Szitokszavak, gyűlölködő mondatok hagyják el az ajkakat mindkét fél részéről. Nehéz eldöntenem, hogy ezúttal mi is az alapjuk. Megint az életstílus lenne, amit vezetek? Az, hogy mennyire kártékony, ha újra meg újra bajba kerülök már ilyen fiatalon? Azon menne a verbális ping-pong, melyikük a felelős azért, hogy fekete bárány lettem? Kudarc a három gyermek között. De nem. Ezúttal nem ez számít talapzatnak a minden este viharossá és jegessé váló hangulat láthatatlan építménye alatt. Ingataggá téve mindazt, ami rá épül. Ilyennél pedig elkerülhetetlen a tragikus vég: az összeomlás pillanata. Az építmény akkor majd úgy omlik le, mint Bábel tornya, mely azzal a céllal magasodott és magasodott, hogy elérje az égboltot, az ember számára távoli magasságokat, a határvonalat, melyet elérve, túlszárnyalva többé válhattak volna, mint amivé rendeltettek. De az ingatag torony leomlott, s nyomában a népek szétszéledtek.
Most az alap legalább annyira bizonytalan, mint a léptek, melyekkel az illuminált állapotban tartózkodó férfi megtette a hazautat. Amint testvéreimmel halljuk a veszekedésüket a másik szobából, nekem eszembe jut, volt-e vajon apánknak józan pillanata. Talán Firenze előtt. Bizonyos mértékben ironikus, hogy vágyálmokkal, jobb élet reményével költöztek még hosszú évekkel ezelőtt, mégis a romlás lejtője jutott csak nekik osztályrészül. Egy család, ami széthullni készül, a fiuk, aki lassan kicsúszik ujjaik közül, jobban távolodva minden egyes stiklijével... iskolai verekedések, lázadozás, kapcsolata a lányokkal, zűrös társaságokba való könnyed beilleszkedés... és ha ez nem lenne elegendő, a férfi és nő közötti házasság, mely egykoron szerelemre alapult ugyan, mára lassan ható savként marta szét szépen lassan, de biztosan a folytonos haragtartás, viták, a maga után keserű szájízt hagyó sértettség és fájdalom. persze nem testiek. Apám sosem emelt kezet anyámra. Ránk már... nos, egyetlen család sem tökéletes, nem igaz? Szinte tisztán hallani lehetett a jellegzetes koppanást, amint a piásüveg találkozott a konyhaasztal vastag, egykoron hófehérre festett, mára már azonban jócskán megkopott, koszos hatású falapjával.
Nem is kellett volna tisztán hallanunk a kimondott szavakat ahhoz, hogy pontosan tudjuk, mi is zajlik odaát. "Már megint részeg vagy!" Mire jön a replika, miszerint a nő már megint nem hagyja békén a férfit. Eztán ráterelődik a szó arra, hogy mégis mit vár egyik a másiktól. Mit vár? Mégis mit várhatna? Mit várhat a fény a sötéttől? Enyhén halkul a beszélgetés. Próbálják visszafojtani indulataikat. De emberek. Veszítenek a belső démon, a valós lény ellen. Az ő lényük, az ő haragjuk. S az ilyen fűtött terepen elég egyetlen szikra a robbanáshoz. A szikra, mely nem más, mint a család. A nő újabb témákat hánytorgat fel. Újabb problémák. Újabb impulzusok, melyek csak táplálják a férfi elkeseredettségét. A dühét. Az érzéseket, melyek eleve az alkoholmámorba hajszolják újra és újra. Mert ő erre vágyik. És a Lény elveszi, amire vágyik. Enged a kísértésnek. Enged a haragnak. Elbukik. Hangos morranás, a düh kifakadásának jele. Majd üvegcsörömpölés. A férfi a falhoz vágta féktelen mérgében az üveget, mely az erőhatástól bánatos hangok közepette szóródik szét apró darabokban, mintha tudattal rendelkezne, s reprezentálni óhajtaná egy család széthullott életének darabkáit. Trappolva közeledő léptek jelzik, hogy a férfi felkelt korábbi helyéről és a szoba felé veszi az irányt. Felénk jön. Üvöltve szólít: "LIONEL!!" Basszameg! [....] s miközben eléri, amit akar, dühe kiadását, a másik helységben nem csak a szilánkok értek földet, de az üveg alján magányosan maradt maradéka az italnak. Ha rendelkezne tudattal, vajon elfogadta volna a végzetét a zuhanás pillanatában? Vagy sikított volna, hogy ne így legyen? De aláhullt.
A harmadik csepp.
______________________________________

Magányos csend szegül mellém társul. Azt hinné az ember, hogy bizonyos idő után hozzászokik már. Különösen, ha ezt az időt rácsok mögött tölti, ahol, tekintve, hogy a barátság luxusát nem engedheti meg magának, szintúgy be kell érnie ezzel a partnerrel. Persze köthet szövetségeket, de a megfelelő távolságot tartva. Jobban belegondolva, ezt a távolságot mindenkivel szemben tartottam. Még velük szemben is. Ami a kívülállóként, a fekete bárányként annyira nem is volt nagy kihívás. Még úgysem, hogy a testvéreimmel lényegében éveken át egy szobában éltünk. Érdekes dolog a távolság... az űr, mely elválaszt két embert, két lelket, két lényt. A fizikai realitásban, amit mi érzékelünk magunk körül, mindaz, amit mi megbélyegzünk úgy, mint a világunk, nem kell megvalósulnia ahhoz, hogy elválasszon bennünket. Elválasztott még az öcsémtől is, aki széles mosollyal fogadott minden alkalommal, teljesen mindegy, hogy mindig bunkó és kötekedő voltam vele.
Felnézek a csillagokra. A fény és sötétség egyvelegének palettájára. Ahol a csillagok békében és harmóniában léteznek együtt a sötét űrrel, a mély feketeséggel, mi ránk borul. Vajon törődnek azzal, ami idelent zajlik? A bátyámtól a zűrös alkalmaim után mindig megkaptam "fejmosásként", mert hát az idősebb testvérnek persze kötelessége az ilyesmi, hogy mennyire felelőtlen vagyok és nem törődök semmivel. Talán így is van. Talán tényleg nem. De vajon ők odafent igen? Vajon mindaz, ami annyira távol van a mi világunktól törődik azzal, hogy mi mindent érünk el vagy épp nem érünk el? Törődik a szakadékkal, ami a két világ között húzódik? Szabad szemmel innen két csillag között az űr, az üres tér nem tűnik soknak... akárcsak az emberek közötti távolság. De valójában a fény talán soha nem hidalja át a sötétséget, ami közéjük ékelődött. Mintha egy sorminta lenne az egész, fény, sötétség, fény, sötétség, majd megint, és megint, és megint... örökkévaló elszakadásra kárhoztatva. Úgy követik egymást, mint életet a halál. Leszegem a fejemet. A gondolataim olyan mértékben elcikáztak valahová messze, hogy még a csípős levegő sem foglalkoztat most különösebben. Leheletem látszik a levegőben, ahogy a pillanatnyi felhőjén keresztül a sírköveket nézem. Nem ereszti a pillantásom. Olyan, mintha inkább ők nem eresztenének engem.
Pedig most már végtelen a szakadék, mi közénk ékelődött. Nem voltam velük, mikor a baleset történt. Nem voltam ott, mikor kihunyt a fényük. Így nem maradt más, csak a sötétség. Talán mindig is csak az volt. De ha nem törődök semmivel, akkor miért fáj ennyire? Talán mert csak az érdekelt, hogy megszerezzem, amit akkor épp akartam? Ez lennék én? Van, ami konstans a világunkban. Például az, hogy a sötét sosem változik. Vagy az, hogy az életet követi a halál.
Elfordulok, és a cigarettámért nyúlok. "Nem törődsz te semmivel! Érdekel egyáltalán a jövő?" Már a gyújtóval baszakszok, mire realizálom, hogy egy könnycsepp indult meg az arcomon. Picsába, az meg mikor került oda? "Érdekel egyáltalán a jövő?" Érdekelt, testvér. Érdekelt. A könny az arcélhez él. Lehullik. Nyomát idegesen letörlöm. Közben egyre távolodik...
A negyedik csepp.
______________________________________

A hűségem az alvezérhez és a vezérhez, a Bratva kötelékéhez fűz. Küzdöttem, mert ez maradt. Mert a sötétség mindig küzd. Harcol a fényért. A harmóniáért. Akkor is, ha az csak pislákol, ha csak egy tört másodperc erejéig kaphatja is meg. De ez olykor kemény lépéseket követel, amiket én kész vagyok habozás nélkül megtenni. Például, ha az áru megrövidül gyanús körülmények között vagy ha valaki arra vet szemet, ami az enyém, akkor megértetem vele, hogy vannak dolgok, amiket nem vagyok hajlandó akceptálni. Ezért mikor a velem szemben lévő esdekelni kezd, hogy hallgassam meg, nem kap mást válaszul, mint a szenvtelen arckifejezést és a hűvös pillantást, mely mögött egyedül a megvetést vélhette felfedezni. Az embereim már mozdultak, hogy lefogják, de felemelt kezemmel jeleztem, hogy nem lesz rá szükség. Ettől aztán felbátorodott a delikvens, mert ujjai egyből ökölbe szorultak. De így is lassú volt. Nem volt ideje reagálni, mire az első ütésem már betalált. Majd rögtön a következő... és még egy, majd még egy. Mindaddig, amíg vérző fejjel le nem került előttem a földre. Nem szóltam semmit. Nem kiabáltam. Ez egyszerűen csak üzlet. És abból a kevés dologból, amit szem előtt tartok, az egyik az üzlet. Ha megsértik, nem csupán egy egyezményt sértenek meg. Hanem engem. Annak pedig ára van.
A szétrepedt bőr alól kiserkedő vér hosszú vonalban szánkázik le az arcán, ahogy feltápászkodni akar.... néhány pillanattal később már magatehetetlenül üvölt és férfiasságát sutba dobva siratja törött ujjait. Biccentéssel jelzem, hogy a  befejezés már a verőembereim dolga lehet. Mégse mondják rám azt, hogy velük nem is törődök. Különben is, tudta, mire vállalkozik, mikor úgy döntött, enged a kísértésnek. S tudta az árait is. Nézem, ahogy vére leérkezik. Így hullnánk le mi is? Az egész életünk aláhullik a mélybe. A koszba. A végtelenbe. Sötétből a sötétbe.
Visszatérve a pultnál figyelem a tömeget. Egy lány rám mosolyog. Elindulok felé. Vannak konstans dolgok a világunkban. Az egyik vendég összetöri a poharát és a pulton szétfolyik az itala. Még épp odakapom tekintetemet, hogy lássam, Stella már orvosolja a problémát, és lássam a folyadékot elérni a pult szélét. Látom lehullani... mint ahogy vér hullott a földre nem is olyan rég. Mint ahogy évekkel ezelőtt szilánkok hullottak szét egy egykoron békés család otthonában vagy ahogy izzadságcsepp a selymes bőrön egy fülledt éjszakán... mind mögött egy történet hull le.
Az ötödik csepp.

S lehullunk mi is.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar
Admin
Age :
37
Tartózkodási hely :
Olaszország
Hozzászólások száma :
54
Csoport :
Mindegyik

stivali italiani
Témanyitás Re: Kirill L. Zharkov •• 30th Október 2017, 10:12


Gratulálunk elfogadva!
A NAGY EMBEREK NEM SZÜLETNEK NAGYNAK, DE AZZÁ LESZNEK.

Drága Kirill...

Bajban vagyok most, megvallom töredelmesen. Ugyanis megfogadtam, hogy nem fogok senkinek ötméter hosszú, nyáltól és kiskamaszos lelkesedéstől csöpögő elfogadókat  írni.
Ellenben a tiédről bőven tudnénk lelkendezni. A felépítés, a megvalósítás, a stílus, ahogy egyik mondatod csavarod a másikba, jó helyed lesz itt nálunk, látom előre Wink

Az avatarod passzol, Kirillt én is egy kivarrt, sármos rosszfiúnak képzeltem Very Happy

Nem leplek meg azzal, hogy nagyon tetszett, amit és ahogy írtad.
Kreatív, újszerű megoldás volt az öt csepp. Pont annyi felvillanást láttunk a múltból, amennyi szükséges a jelened és jellemed értéséhez.
Az örök vívódás, tragédia, sötétség, harc a világgal, harc önmagaddal.

Nem húzom tovább a szót, mert a végén túldícsérlek Wink

[Foglalózz] és irány játszani!

Arina





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Kirill L. Zharkov
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Stivali Italiani :: Solntsevskaya Bratva-
Ugrás: