Fav' employee (Stella & Kirill) •• 7th November 2017, 00:39
Törpepultos
A lepedő kellemesen hűvös érintésének gondolata kúszik fel először a tudatomba a hajnal beköszöntével, mikor is mocorogni kezdek, hogy oldalamról hanyatt fordulva kinyissam a szemeimet és felbámuljak a plafonra. Fizikailag talán körülhatárolnak a falak, de a gondolataim messze járnak. "Érdekel téged egyáltalán a jövő?" - jutnak eszembe testvérem szavai, amikor is (a változatosság kedvéért) éppen azzal kapcsolatban oktatott ki, hogy mennyire nem törődök én semmivel, legyen szó akár a saját testi épségemről, akár felelősségvállalásról bármi mást illetően. Jövő… vicces kifejezés, hiszen, csakúgy, mint az igazság, ez is nézőpont kérdése. Jövő lehet az, hogy egy év múlva talán rendes emberekké válunk. Az is lehet, hogy egy hónap múlva már a földben leszek, mert valami faszkalap, aki mára már elszívta az agyát, úgy döntött, hogy kilyuggatva szeretné pótolni a szervezetemben fellépett ólomhiányt, csak mert nem volt neki szimpatikus a fizimiskám. Ki tudja? Elbaszott egy világban élünk. Olyanban, ahol az ember soha nem lehet benne biztos, mikor is fogják elásni a földbe, hogy aztán ugyanolyan porrá váljon, melyből a Szentírás szerint vétettünk. De ugyanakkor jövőnek hívjuk azt is, ami a következő percekben fog történni vagy akár a mai napon. Jövő az, hogy bár érzem a mozgást magam mellett, nem hederítek rá különösebben, mintha ugyanolyan nesz lenne csupán, mint a résnyire nyitva hagyott ablakokon át beszökő szellő, ami meglebbenti lustán a függönyt, mintha nem is akadálynak tekintené azt maga előtt, hanem oly’ társnak, melyet bármikor táncra tud hívni gyengéd érintésével. S a függöny bármikor társul is szegődik hozzá, mintha régi kedvesekként köszöntenék egymást. Mintha csak egymás érintésére várnának létük minden nanoszekundumában. Mintha.. a lét számukra nem is szólna másról, hiszen mi sem lehet ennél természetesebb, nem igaz? Számukra a jelen nem más, mint a táncuk pillanatai, melyet élveznek, ameddig csak hagyja nekik a világ. Béke, harmónia, egy társ a sötét némaságban… számukra nem kell mást, nekik nem kell több. S ha lenne tudatuk, talán szánakozva pillantanának be a szobába, hogy lássák a férfit és a nőt egymás mellett feküdni, mintha egyáltalán számítana valamit bármelyiküknek is. A nő a férfi felé fordul, oldalára fekszik, közelebb próbál húzódni az ismeretlen test melegéhez, mg az ágy másik bitorlójának pillantása az ablakokat, pontosabban a meg-meglibbenő függönyt vizslatja. A világ legtermészetesebb táncát. Tekintete csak eztán vándorol át a mellette fekvőre. Elmélázik néhány tört másodperc erejéig. Azon mereng, vajon hogy hívhatják a nőt, mert bár az éjszakából egy-egy kép ugyan felsejlik benne róla, hozzá kell tenni ugyanis a teljesség jegyében hogy meglehetősen haloványan felsejlő képekről van szó, de ezek között, bárhogyan is pörgeti végig a pikánsabbnál pikánsabb részleteket, sehol sem szerepel a nő neve. De vállrándítása a bizonyíték arra, hogy hazugság volna azt állítani, egy világ omlott össze benne ennek hatására, mi több, igencsak meglepné, ha fordítva másképp lenne a helyzet, értve mindezt egyaránt arra, hogy a nőt sem fogja földhöz vágni a dolog, illetve arra, hogy az esti állapotát tekintve már önmagában a világ egyik csodájának kiáltaná ki, ha egyáltalán ő emlékezne a férfi nevére. Ami az ébredés utáni időszakot illeti… örüljön, hogy lábra állva a saját nevét el tudja majd dünnyögni. Ami a férfi részét illeti, megkapta, amit akart, és abból, amire emlékszik, arra következtet, hogy a nő is így lesz ezzel. Éppen ezért mindennemű lelkiismeret furdalás nélkül mászik ki mellőle, csak azért próbál meg nesztelen maradni a folyamat során, mert egy porcikája se kívánkozik most arra, hogy a kelleténél nagyobb decibel számmal elhordják mindenféle bunkónak, köcsögnek vagy egyéb hasonló bókba illő dolognak. Hallotta már mindet és nem igazán hatják meg a szavak (meg úgy körülbelül semmi), de azért hajnalban kellemesebb elfoglaltságot is talál majd magának, semmint ilyesmiket hallgasson. Az ébredés utáni percek, órák úgyis a nyugalom ideje kell, hogy legyen, nem? De bármilyen nesztelen is, a nő felébred, és a keze után nyúl, mire a férfi ajkainak szegletében sötét mosoly jelenik meg. Talán még egy kis időt rá tud szánni… talán… de csak mert ennyire önfeláldozó. S így alakul az, hogy a széllel táncoló függöny csakugyan szemtanúja lehet egy harmonikus tánclejtésnek, jóllehet sokkal másabb félének. Mi a jövő? Mint mondtam, vicces kifejezés… mielőtt elhagytam volna a lakást, jövőnek számított az, hogy a nő, kinek nevét kurvára nem tudom még mindig, újra elélvez a karjaim között vagy az, hogy útközben élvezzem a koffein ízét. Jövő a mai nap, hiszen minden egyes alkalommal az ismeretlenbe tartunk. Félnem kellene? Őszintén szólva, le se szarom. Az emberek ugyanis ott basszák el, hogy már fejben rossz irányt választanak, jóval azelőtt, hogy az új nap felvirradna és ők reggel boldogan kinyitnák a szemüket. Nem, ők másképp néznek szembe ezzel… méghozzá elméjükben a meggyőződéssel arról, hogy minden más lesz. Most nem arra megyek, most nem hagyom, hogy felbasszanak, most nem állok le flörtölni csinos kis vörössel, akit az utcában megkefélt már mindenki, csak az öregúr nem, aki annyira szenilis, hogy az impotenciájáról is elfeledkezik mindig. Minden más lesz… szerelem, sikerek… kibaszott vágyálmok. Ezért, ahelyett, hogy a mókuskereket hajtanák úgy, hogy az nekik jó legyen, ha már úgyis rohadtul benne ragadtak, csak tovább áltatják magukat. Én viszont nem. Mi a jövő a számomra? Jövőnek számított az, hogy ma is a dolgomat teszem, nyitva tartom a szememet, mint mindig, ellátom, amit és akit el kell, ezt persze mindenki értheti úgy, ahogyan csak szeretné, eltávolítom a nemkívánatos tényezőket, akik kurvára nem képesek felfogni, hogy nem csípem, ha a pultosok közelében legyeskednek. Van rajtuk kívül elég nő, akinek megpróbálhatnak a bugyijuk alá nyúlni, egyaránt olyan aki pénzt kér érte, és olyan is, akik nem. De mindaddig mégis képtelenek megtanulni a leckét, míg annak az ára az ő drága vérük nem lesz. A bátorság akkor száll el, amikor szembesülnek az én egyszerű, de működőképes filozófiámról: kevés a szabály, amit betartok, kevés a határ, amit megszabok, de amit igen, azt be is fogom tartatni. Akkor is, ha két törött csont után már saját magát is leszopná, csak hogy békén hagyjam. Be kell látni, nem vagyok kíváncsi efféle látványra, kellemesebb dolgot is el tudok képzelni a szemnek… De azért még egy csontot eltörök. Ezután mi a jövő? Akkor még jövőnek számít az, hogy visszamegyek és valamikor távozok, az oldalamon újabb valakivel. Mi is volt a neve? Másnap hűvös lepedő… táncoló függöny… kéjes nyögések a hajnal fényében… távozás… koffein íze a számban. Beérek a bárba és a pulthoz sétálva egy pimasz mosoly költözik az arcomra. - Jól festesz… nem akarsz ledőlni? Itt hagyhatod rám, majd megoldom becsületkasszában. – még egy kacsintás is jár mellé, hiszen egy percig se gondolom komolyan. Tudod, miért vicces kifejezés a jövő? Mert ki a picsa gondolta volna már, hogy amikor ma bejövök, Stella igencsak sápadt arca fog rám visszaköszönni. Az álca alatt talán megbújik egy kis aggodalom is, de hogy nézne ki az, ha kimutatnám?
Az élet különös játékos. Néha olyan utakat nyit meg, melyekre álmainkban sem gondolnánk. Pár évvel ezelőtt elkönyveltem, hogy nem fogok hazatérni Olaszországban, hisz tökéletes nekem az esős Albion. Erre váratlan fordulatként meggyilkolták apámat és nem tudtam nem hazajönni. Maradhattam volna a családommal, de azt mondták, ha már mániákusan érdekel és boncolgatni akarom, jöjjek Firenzébe és keressem az itteni üzlettársait. Hátha találok valamit, valakit. Egy nevet, vagy választ. Bármit ami kicsit közelebb tudna vinni a megoldáshoz. És idejöttem. Már meg sem kérdeztem, hogy vajon a bátyáim vagy a húgom erre mégis miért nem voltak fél évig képesek. Mi tartotta őket távol Firenzétől? Nincs szögesdrót, nincs háború. Érdektelenségük is csak a pumpát nyomta fel bennem, semmi mást. Egyetlen csókkal pedig megérkeztem a VoH köztudatába, pontosabban Harley-éba. És előttem állt a név meg a tulajdonosa. Egy év, milliónyi történés. Még mindig neki dolgozom és fordulatok ide meg oda, de a gyerekét várom. A főnöknek. És nem épp lombikprogrammal hoztuk össze. Mondják, a terhesség nem betegség, ezt tartom is. Ezért is nem akarok a négy fal között kuksolni. Kell valami, ami lefoglal, amit csinálhatok. Amiben ténykedhetek. És amíg marad az egyenruha, nem vagyok szabadságolva. Vagyis amíg jól áll az egyenruha. A fél napomat a dokinál töltöttem. Mindkettőnél. Elbúcsúztam a kényszeres Dr. Loritól, hiszen nem indokolt, hogy az elmémet vizsgálgassa. Vannak dolgok, amiket egy papnak sem mesélnék el, nem hogy neki. Így a távozhat Miss Albertini felszólítással véget ért az elmúlt két hónapnyi kezelgetés. Vagyis inkább szópárbaj, mely mindig annak az égisze alatt zajlott, hogy ha nem ítél meg elég beszámíthatónak, akkor jön a magánszoba és a hosszútávú benn tartózkodás. Sajnálom a nőt, egy jó kefélés hiányozna neki, semmi más. Igazán helyre tudja tenni az ember lelkületét. A nőgyógyász pedig? Szükséges és rendszeres rossz újabban. Persze a kukában alvós, stoppolós elrablási eset idegileg is megterhelt, azért jobban aggódom a gyerekért. Így hát aláfeküdtem a doki kezeinek meg műszereinek, hogy nézzen be és meg, legyen meg minden. És rendben is lett az a minden. Az orvos szerint mondjuk köszönhető annak is, hogy a sport miatt hozzá vagyok szokva a mozgáshoz, így akármit is csináltam, nem kell most aggódnom. Bent van és stabilan bent van, akinek kell lennie. Hívjam ha van bármi égisszel bocsátott utamra. Elmélázva gyalogoltam el a klubba. Nem, taxit még mindig nem hívogatok fölöslegesen. A séta jót tesz és rettenetesen bízom abban, hogy senki nem tervez lelőni az utca közepén mint valami kóbor kutyát. Igyekszem egyébként nem vizslatni magam rendszeresen a tükörben bugyiban, mert kicsit feltűnő lenne, ugyanis a terhességem nem közhír, ahogy a seggem sem közkincs. Aztán úgyis jönnének a találgatások, mert sosem a kérdések, hogy mégis kitől és honnan az a gyerek. Mert azzal tisztában vannak, hogy nem élek kapcsolatban. Azt hiszem a renomémat is lehúzhatom a wc-n. Prédikálok a magaslesről, hogy Juliette miért kurva, meg DuplaD mint Donna a főnök farkára akar mászni, holott történetesen én élvezkedtem rajta. Nem mintha szégyellném, de a magánéletem nem szoktam dobozban kiállítani, hogy tessék, ingyen csemege! Ennyi erővel le is videózhattam volna, hogy mindenki megnézhesse. Az este szerencsére nem tömegnyomorral indul, mondhatnám lightos, ami nálunk annyit tesz, hogy nem fürtökben lógnak a falakon. Az émelygéssel azonban nem tudok mit kezdeni. A nagy okos könyvek azt mondják csak reggel van. Lófaszt. A tisztítószer szaga olyan élénken tobzódik az orromban, mintha abban fürdenék. Inhalálok üdítőből, de az túl tömény. Italokat hagyjuk. Jógalégzek, meg kell nyugodnom, nem hányhatom tele a pultot, de remélem Kirill hamar beér, mert lebaszhatna valakit, hogy valami ipari ventilátort netán légkondit kapcsoljanak be, mert ez maga a kínhalál. Van nálam ropi, valahol az öltözőben. De nem enni akarok. Csak, levegő kell. Ennyi az egész. Tekergetem gondolatban előre az időt, hogy érjen már be a kolléganő, bármelyik vagy akárki, aki megáll itt 3 percig, míg magamba nyelek némi hűvös levegőt és megmosom az arcom. Mihez hasonlít? A combos másnapossághoz. Maradok a víznél. Az nem akar mozogni. Jobb híján a bőröm illata nyugtat le. Olyan semleges vagyok már, hogy keresztelhetnek Svájcra is. Siessetek már! Mindenki ma robbant le, halt meg, sántult le? Visszatartott levegővel adok ki két italt, kérdezik minden oké-e. Persze, csak rossz árnyalatú az alapozóm. Semmi bajom. Nekem soha. Hányni fogok. Ki kell jutnom. A vigyázzba álló biztiboyok két dolgot jelenthetnek. Vagyis személyt. Vagy a nagy vagy a kicsi érkezett. Kiömlő hálával bámulok a bejárat felé. Mindegy ki az, csak jöjjön futva. Majdnem szerelmesen csillogó tekintetem Kirill találja meg, szuggerálom, lépkedjen gyorsabban. Még egy kicsit. És jöjjön ide hozzám. Nem kell bemenni az irodába, a Nagyszerű nincs itt, a papírmunka várhat, vagy egészen sajátságos koktélt fogok a pultra tenni. Pimasz mosolya nem jelent jót, mélyről jövő hangokkal tudnék felelni. Nem biztos, hogy örülne. Sőt! Megtámaszkodom a belső pulton, kétségbeesve pillantok fel rá. - Szükségem lenne némi kintlétre. Szemmelvernéd a társaságot addig? Kérlek.. - esdeklek, nem kell sok idő, percek csak. Egy ventilátorral, oxigénsátorral, maszk is jó lesz. Valami, ami nem bűzlik. - Elvileg már itt kellene lennie a második pultosnak. - nagyot nyelek, mert nagy levegőt nem merek venni. - És megnyomhatnánk valami légkondit. Sietős léptekkel hagyom el a pultot, hogy hátra menjek a személyzeti kijárathoz. Biztos megölök mindenkit ha bezárták. Lenyomom a kilincset..3..2...1..a hűvös levegő pedig úgy ölel át akár egy szerető, akit már rég nem láttál. Lélegzek. Mélyeket. Hátam a falnak támasztom és lecsúszom guggolásba. Jól van. Jól van. Mindjárt, mindjárt rendben lesz minden. Mindjárt könnyebb. A gyomrom nem akar velem ping-pongozni, ellenben megkordul. Oké, ropi. Tudom. Valami sós. Elhagyom a boldog frissességet, hogy az öltözőbe mehessek. Beérve az ajtót is becsukom, ne bámuljanak be. Donna van ma. Itt a kurva ribanc cipője. Jó, akkor pultban van. Egy marék ropival leülök és igyekszem a fejem is megtámasztani ültömben. Jó tanács a következőkre. Hordjak magammal valamit, amitől nem akarok hányni. Minden rendben.
Kezdőlap 
