Tükröm tükröm mondd meg nékem... nem, inkább ne mondj semmit. Látom hogy mit mondana az a nyomorult felület. Attól, hogy nem vagyok két méter magas, és százhúsz kiló izom, halálos jelenség vagyok, a testem maga egy gyilkos fegyver. Ha engem látsz, az nem jó ómen neked. Hidd el nekem. Azok, akik közelről és teljesen látták az arcomat kilencvennyolc százalékban a föld alatt nyugszanak. Az arcom, jellegzetesen japán, mandulavágású sötét szemek, kicsi orr és keskeny ajkak. Néha szinte kortalannak tetszik, és visszatagadhatok pár évet a koromból is. Hajam sötétbarna, de most szőkén viselem. Ennyi variálás még nekem is belefér. Rövid, csakis rövid, praktikus. Összességében ez jellemzi a megjelenésem, a praktikum, lévén mindig állig vagyok fegyverezve, már csak a munkám miatt is, és még ott is rejtett fegyverem van ahol nem is gondolnád. Persze, ezt elsőre senki nem szúrja ki, nem egy géppisztollyal a hátamon rohangálok, de van fegyverem igen. Vékony, ruganyos, alakom megtévesztő, elég erő van bennem, és több harcművészeti stílusban is jártas vagyok, mint minden végrehajtó. Nem a semmiért választottak ki, tudnom kell valamit. Szeretem a kényelmes dolgokat, és mindig, minden ruházatomat speciálisan át alakíttatom, hogy mindenhol legyen rejtett zseb vagy zug. Szakmai ártalom. A többséggel ellentétben sokszor viselek a feketén kívül mást is. Fehéret vagy valami kiegészítőt a hétköznapokban, persze amikor munka van az utolsó kiegészítő is lekerül és minden fekete, matt, fénytelen.
Az egy dolog hogy kívülről milyen vagyok de hogy belülről. Hát. Üres. Az életem üres, nincs benne helye családnak, szerelemnek, barátságnak, semmi olyasminek, ami csak hátráltatna a munkában. Az életem, csak arra való, hogy az ojabun által kiosztott feladatokat elvégezzem, hiba és zökkenő nélkül. Volt egy életem, egy rövid ideig, amikor gyerek voltam. Akkor éreztem, kíváncsi voltam, lelkes, tele élni akarással azután is hogy elhagytak, és árvák közt nőttem fel magam is árvaként. Nem volt rossz, de aztán kivettek onnan, egy család. A yakuza. Akkor még nem tudtam, de bele kerültem egy programba, ami kiölt belőlem mindent. Megvertek, tönkretettek, és aztán újra felépítettek. Valaha volt lelkiismeretem, mára az sincs. Már nem érdekel ha kioltok egy életet, nem érdekel ha tönkreteszek valamit, és nem veszem fel ha megbántanak, vagy rosszul vélekednek rólam. Tegyék. Amennyire lehet hidegen és nyugodtan szinte már kiegyensúlyozottan élem a mindennapjaim. A családommal. Nem, nem azokkal akik vér szerint azok, a nevüket is csak a véletlennek köszönhetően tudtam meg, hanem a választott családdal. Azokkal, akik megfosztottak a nevemtől, és akik újat adtak nekem, akikhez tartozom, mert ez a hűség mindenek felett áll. Tudod ez amolyan, legfontosabb dolog, hogy hűséges legyek, pláne mivel elég neves pozíciót foglalok el, mégis csak az ojabun kutyája néven ismernek sokan. Hűséges vagyok, azt hiszem ez a legerősebb képességem.
Függelék: - Az orrát többnyire kendő fedi, egy régi sérülés nyomait viseli magán, és mivel szégyenletes baleset miatt történt, nem is mutogatja. A gyengeség soha nem elfogadható. - Nem szokása kezet fogni az emberekkel, azt ki kell érdemelni, és kevesen érdemlik meg hogy kezet nyújtson nekik. Kicsit arrogáns vonás. - Annak ellenére, hogy mi a foglalkozása zene szerető ember, és szívesen kultúrálódik ha módja van rá. - Anyanyelvi szinten beszél olaszul, és az angollal is boldogul, csak néha akad meg benne. - A türelme szinte végtelen. És halálos. - Több harcművészetben is jártas. Karate, kung fu és teakwando mestere. -
“A kapcsolat kötél. A szeretet a hurok a végén.
Életem
Az életet üres, az élet jelentéktelen. Azzal ha kioltunk egy életet, nem veszünk el semmi fontosat.
Sötét van. Az az igazi mély sötét, amikor nem tudod eldönteni hogy működik még a látásod, vagy sem. Nem látod a magad elé felemelt kezedet és a fénynek halvány nyomát sem. Olyan sötét, hogy kételkedsz benne hogy látod-e újra a fényt vagy végleg elvesztetted a szemed világát. Már nem látod az árnyalatokat, nem érzel különbséget, és hiába erőlteted a szemed, minden árnyék ugyanolyan. Ez a sötétség az ami körbevesz, beleivódik a csontjaimba és nem ereszt. Az emberek többsége fél a sötéttől, egy idő után a démonaik, amik a fejükben élnek megelevenednek a sötétben és kitátott szájjal csak arra várnak hogy felfalhassák őket.
Most engem vesz körbe, igazából körbeölel, mint valami sötét anyag, ami az ébren lét és az álom határán dereng. Mit keresek én itt? Miért a sötétség? Nekem nem árthat. Én maga vagyok a sötétség, bennem már semmiféle kárt nem okozhat képzelt karmaival és agyaraival. Az én démonomnak nincsenek fogai és karmai, ember arca van. Lágy vonású, hasonló az enyémhez. Csak fiatalabb. Senji arca. Az öcsém arca. Néma sikolyra nyílnak ajkai, törékeny arcán iszonyat tükröződik, és én meglódult szívveréssel vetem magam felé. Nem érem el. Persze, hogyan is érhetném? Hiszen ő az életem azon részét képezi, amit magam mögött kellett hagynom. Nem ismertem a szüleimet, mondtam korábban akkor mégis hogyan lehetséges hogy az öcsémet igen? Nem az én hibám volt....
A sötétből dereng elő a jelenet. Nem sokra emlékszem az árvaházból, csak arra hogy magukhoz vettek, és onnantól máshogyan teltek a napok. A játék helyét átvette a munka, edzés és kemény tanulás ami jellemezte a korai éveimet. Nem volt egyszerű, és tönkrementem benne. A jakuza módszere egyszerű, a megfelelő alapanyaggal dolgozva valami újat hoz létre, és ahhoz hogy ez megtörténjen valamit el kell pusztítani. A bennem élő gyermek volt az ára annak, hogy most milyen vagyok. Meghaltam azért, hogy újra élhessek egy más "világban". Mert a jakuza világa kemény, sokszor nem fair, és semmiképpen sem könnyű. Mindennek ára van, a hibának többnyire halál. Belém sulykolták miközben tanultam, és minden erőfeszítésem árán az osztály legjobbjai közé kerültem. Megtanultam, az kap jutalmat aki teljesít, és ez sokszor annyi volt hogy nem kapott verést, vagy egyszerűen életben maradt. Ezért kellett küzdeni minden nap. Minden edzésen, minden pillanatban. Mert soha nem tudhattuk honnan kapjuk a következő ütést. Tizennyolc éves koromig így teltek a napjaim, addigra már elég jó voltam ahhoz, hogy néha egy kis időre úgy nevezett szabad időt kapjak. Huszonöt éves koromra befejeződött úgy mond a tanítás, és ott álltam szenvtelenül az utolsó próba előtt, hogy kiderüljön alkalmas vagyok-e hogy az ojabunt szolgáljam. Alkalmas vagyok-e végrehajtónak. Két napot kaptam, és két célpontot. A szükséges felszerelést és egy figyelmeztetést.
Egy csonka család volt a cél. Anya és gyermeke. Elmentem hozzájuk az éj leple alatt, készen álltam, hogy megtegyem az utolsó lépést. A fiú ébren volt, az asztalnál ült, iratok fölé hajolva. Beosontam, nem jelentett akadályt. Hátulról leütöttem, és felkészültem hogy megöljem, de pillantésom a lapokra esett, és megpillantottam egy nevet rajta. A régi nevemet. Felegyenesedve vettem fel a lapot, és olvastam el. A család, az én családom volt. Anyám, aki elhagyott és az öcsém aki csak a nevemet ismerte. Egek ura! Innen nem volt visszaút. Haragot éreztem a nő iránt, aki elhagyott, így az öcsémet ott hagyva átmentem anyámhoz. Néztem ahogy alszik, törékenynek tűnt, és nagyon betegnek. Olyannak, akit valami lelki bú emésztett fel. Nem sajnáltam, csendben egyetlen vágással végeztem vele, de nem számoltam jól. Senki magához tért, és most berontott a szobába, ahol engem látott a szeretett anyja mellett, véres késsel a kezemben. Nekem esett. Én védekeztem és végül magam alá gyűrtem, sokkal erősebb és képzettebb voltam mint ő. A szemébe néztem. Ő megdermedt, tudta ki vagyok. - Hakurei.... - nyöszörögte. - Nem. Ő meghalt - ráztam meg a fejem, és valamiért nehezemre esett megtenni azt az utolsó fél lépést. - Bátyám, miért... - Mert ez a parancs. És mondd meg Neki, hogy nem bocsátottam meg. Soha! - emeltem fel a kezem hogy lesújtsak, de ő még utolsó mozzanatával megsebezte az arcom, az orromon keresztbe húzott egycsíkot a konyhakéssel, amit fegyverként akart használni. Szégyenem jele, hogy egy pillanatra elgyengültem. Megöltem őt is, és a két halállal tértem vissza. Nem volt mestermű, de elfogadható. Volt, aki vissza sem tért. Végleg lezártam valamit akkor az életemben.
Felriadok. Felülök az ágyamban és gyorsan végigveszem a szabályokat. Látok. Hallok. Semmi gyanúsat. Az óra ketyeg. Itthon vagyok. Egyedül vagyok, nincs veszély. Kifújom a levegőt, és hátrasimítom a hajam. Évekkel ezelőtt álmodtam utoljára ezt a lidérces álmot. Hogy Senji fölém hajol, és néma sikolyával vádol azért, amit tettem. Az eset után változtattam meg a hajam színét, és azóta viselem a kendőt, hogy a pillanatnyi tétovázásom nyomát elfedjem. Ma már nem remeg meg a kezem, nem állok meg egyetlen pillanatra sem, és ha valakinek meg kell halnia, az nem én leszek. Én a halál egyik arca vagyok, aki a világot járja, és évek óta az ojabun végrehajtója. Ez vagyok én, egy élet nélküli héj, egy fegyver a gazdám kezében. És ez...rendben van így.
Először is bocsáss meg, hogy ilyen sokáig tartott eljutnom a lapodig, már korábban elkezdtem olvasni de az élet közbeszólt :boin: Másrészt nézd el nekem, mert úgy érzem, ha még éjjel mikor jeleztél, hogy elkészültél és akkor végig olvasom, talán nem tudtam volna ennyire átszellemülni, ennyire belebolondulni és ragaszkodni egy ennyire drámai, letargikus mégis gyönyörűen megírt előtörténethez. :22: Szóval én személy szerint örülök neki, hogy vártam vele Legalább mára is kijut nekem a jóból lehet, hogy neked várakozni kellett, de na Önzőségem néha határtalan :boing: :pand:
Nnna de ne is szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején :gfod: Nagyon örülök annak, hogy végrehajtót készítettél és bár beszélgettünk már róla PM-ben, mégis csak most ahogy végigolvastam a jellemedet értettem meg igazán azt, hogy miért ragaszkodtál az elkészítéséhez. Lehet, hogy csak én képzelem mögé, vagy szeretném ezt hinni, de úgy érzem, hogy van egy nagyon különös lelkivilágod, egy drámai és kicsit talán magába forduló éned, amit Kou esetében tökéletesen megtudtál ragadni, és hűen ábrázolod a személyében. Kicsit olyan mintha ezt vele szeretnéd kiírni magadból. Aztán cáfolj meg ha nem így van :scratch: :hh: Tetszik, hogy nem cicomáztad fel, nem csináltál belőle egy igazi gyilkos szörnyeteget, úgy érzem, hogy teljesen kialakult benned és ezáltal bennem is mint olvasóban a kép, hogy milyenek is ezek a bizonyos végrehajtók. Lehet, hogy katonák, lehet, hogy fegyvert forgatnak és lőnek miközben ezer meg ezer harcművészetben jártasak és hú de rezzenéstelen arccal képesek öldökölni, mégis a mérhetetlen, beléjük nevelt vérszomj ellenére hihetetlen, de ők is emberek! És ez az amit sokszor elszoktak az emberek felejteni mikor egy magasan képzett karaktert készítenek, már-már gyilkost... mert nem ismerik a határokat. És igen, én magam is ezért féltem eleinte attól, hogy milyen végrehajtókat fogok kapni - rettegtem a VP-s kariktól - de hatalmas megkönnyebbülés számomra, hogy az emberek tudnak mértéket tartani. Ugyan lehet, hogy te magad is azt írod róla, hogy csak az Ojabunja van akinek a szavára ad és akinek a parancsát teljesíti legyen szó bármiről és bárkiről, de itt emelkedik ki igazán az a szál amit az előtörténetedben is írtál... ... hogy elgyengült, még ha csak egy pillanatra is. :rol: :snee: Tetszik a karakter pillanatnyi gyengesége és embersége amit láttatni engedsz a maszk mögött
Klausztrofóbiás vagyok... ezt itt és most bevallom neked, és egy pillanatra ténylegesen elkezdtem pihegni ahogy a sötétségről írtál :rol: Úgy éreztem, hogy engem is körbevesz, annyira mélyen és hát mondjuk azt, hogy ijesztően fogalmaztad meg :wá: Mintha engem is beleakartál volna gyűrni ebbe a rettegett koromba annak ellenére is, hogy tűző Napon ücsörgök Csalafinta vagy te, de szerintem ez az, ami igazán jó íróvá tesz valakit. Mert hatni tud az olvasójára, mert éreztet vele... megrémiszt és kétségbe ejt. Érzelmeket generáltál, ehhez pedig csak gratulálni tudok :pand: :bummy:
Szóval a kérdésedre a válasz: Igen, beváltottad a hozzád fűzött reményeimet Sőt, még meg is ugrottad, szóval nem is tartalak fel már tovább, futás foglalni és... öldökölj... ne öldökölj mert az nem helyes, nézz csúnyán az elég lesz :boin:
Kezdőlap 
- Koujaku! 
:22: Szóval én személy szerint örülök neki, hogy vártam vele 
:gfod: 
:rol: 
Úgy éreztem, hogy engem is körbevesz, annyira mélyen és hát mondjuk azt, hogy ijesztően fogalmaztad meg :wá: Mintha engem is beleakartál volna gyűrni ebbe a rettegett koromba annak ellenére is, hogy tűző Napon ücsörgök