Ramon R. Cole

Sötét van. A levegő kissé dohos és a környezet inkább emlékezteti az embert egy régi raktárépületre, mint sem valami puccos szobára. Az est, már rég leszállt és a magával hozott csendet, csak egy magával viaskodó férfi szakítja meg. Zihálva pihen meg két percre, mielőtt folytatná és öklén igazgatja meg a védőkötést. Majd egy nagyobb levegővétel után, újból neki esik a bokszzsáknak és megállás nélkül üti, míg meg nem szólal telefonja. Lustán odacsoszog a készülékhez és a kijelzőre pillantva, igyekszik nyugtatni légzését. –Ram, hol vagy már? Tudod, mióta várunk rád?! – szólal meg a túlsó végen egy nyugtalan hang, amit a fiú nagyon is ismert. –Már ennyi lenne az idő? Miért nem szóltál?- ráncolta meg homlokát, de nagyon nem tűnt úgy, mintha ezek után igyekezne belehúzni. Csak szép komótosan leült egy dobozra és maga mellé téve a kihangosított mobilt kezdet apró pakolászásba. Hangja kissé rekedtes volt a sok bagótól, és mély, mint az óceán. Mehetett volna énekesnek is akár, hiszen nagy tehetség volt. A legtöbb lány, ezt is szerette benne. Bár rajta mit nem lehetett szeretni? Aki bírja a rossz fiúsabb külsejű, de még is angyalarcú egyéneket, annak maga a tökéletes pasi. –Mond, hogy nem abban a régi épületben edzel már megint! Csak tudnám, mit szeretsz benne. Még a levegő is kifelé szökik onnan. Van már elég pénzed, ahhoz is, hogy saját fitneszszalont nyiss, miért nem szakadsz már le onnan?
-Nem tehetek róla, hogy bennem több a bátorság, mint benned…- húzta gúnyos mosolyra, barack színű ajkait és szinte már látta maga előtt öccsét zavartan szabadkozni. –Hányszor mondjam még el, hogy… mindegy. Viszont csipkedhetnéd magad, mert anya mindjárt síró rohamot kap itt, hogy miattad van az egész és mégsem jössz. –sóhajt egy nagyot, majd lerakja.
- Istenem az a nő is… Csak tudnám, miért nem színésznek ment…- sóhajtott fel ő is és valamivel gyorsabb tempóba váltott. Acélosával a lábán indult meg és a legnagyobb hanggal hagyta el búvóhelyét.
Nem értette mire ez a nagy hajcihő. Kapott egy filmben egy kisebb szerepet és ezt már azonnal meg kell ünnepelni. Hány éves ő? 11? Sosem szerette, hogy minden kis apróságért, összekellet gyűlniük. Főleg, az nem tetszett neki, hogy egy puccos éteremben full elegánsan kell elfogyasztania azt az alig két falatot a tányérján, - ami ráadásul még marha drága is volt- amihez még azt is elvárják, hogy mosolyogjon. Pedig ő már kiskora óta nem arról híres, hogy az ilyenekhez jópofát vágjon. Mindig is őszinte embernek tartotta magát. Ugyan néha túlságos is őszinte volt. Hiszen jó színészi képességekkel volt megáldva, de azért szerette kinyilvánítani azt, ami nem tetszik neki. Persze, most testvére lelkére kötötte, hogy most az egyszer fogja visszább magát.
Eltelt egy félóra mire megjelent az étterem ajtajában. A szülők már lelkesen integettek az asztal végéről, ha netalán nem látná őket. –És, megint eljött egy ilyen est…- forgatta meg szemét, majd megérezte, ahogy valaki a vállára támaszkodik. Oldalra se kellet néznie, hogy tudja ki az. Másnak a kezét eltörte egy ilyenért, csak egy valakinek voltak az ilyenek elnézve. –Ne morogj, hanem inkább mosolyogj, nehogy rosszul fess, ha felismernének! Ugye nem felejtetted el mit beszéltünk?
- Milliószor mondasz el nekem dolgokat, nehéz lenne őket elfelejteni. –vet egy fél pillantást fivérére és elindul az asztal felé. Megkapja a már szokásos aggódós szöveget a szokásos késéséhez. Habár, most sikerült új csúcsot felállítani a mag egy órájával.
Pár órával később a családi ünneplés után, fáradtan vágódik be lakásába és egy gyors ruha csere után, már támadja is meg fele a konyhát. Rutinosan nyúl, a két tányérért és az instant levesért. Attól a két szem hústól túlságosan nem ment a falnak, a maga nagy étvágyával és tudja jól már a forgatókönyvet, hogy más is van ezzel így. –Három, kettő, egy…- csengetnek. Kivánszorog az ajtóhoz és meglepődött arccal nyitja ki a már szinte várt vendégének. –Jé, csak nem egy Jacko? – billenti el vigyorogva fejét, majd arrébb is megy az útból, hogy beengedje. –Neked is egyre jobban megy a színészkedés. – lép beljebb, majd meg kordúló gyomra hallatán boci szemeket meresztve néz fel bátyjára. –Hyung…- öleli körbe hasát ezzel is jelezvén, hogy mennyire üres, és mint egy kis ötéves, úgy kezd el szipogni. –Hm? Szeretnél valamit? – mosolyodik el szórakozottan, miközben már a másik kézzel, lábbal mutogat a konyha irányába jelezvén szándékait. –Na, jól van, értem mit akarsz. – int a kanapé felé, hogy addig keressen valami nézhető műsort. Vissza érve lerakja a két tálat. –Na de Hyuuuung!
-Mi az? Addig edd, míg nem jön Loco. – vigyorodik el, ahogy a durcázó kisgyermekre néz, aki előtt egy lila macska tál van némi kis száraz táppal. –Te mondtad, hogy mikor éhes vagy bármit megeszel, én meg úgy is fogytán vagyok levesből. –von vállat. –Meglátszik, hogy Cole vagy…- fordít hátat és látványos duzzogásba kezd. –Ezt úgy mondod, mintha legalább emlékeznél is a szüleimre…Pedig kétlem, hogy ilyen jó lenne a memóriád. Tessék, edd ezt akkor. – tolja elé sajátját és megborzolja Jaeki haját, majd újabb két percre tűnik el. –Hm, ez olyan finom.
- Szerintem is. – nyúlik el, ahogy vissza tér. –De ismerős ez az illat…Ramiiii!- pillant oldalra meg látva Ramon kezébe kedvenc, gombás tésztáját. –Ha vártál volna még két percet, ez lett volna a tiéd.
-Olyan szemét vagy!- kezdi újból a puffogást. –Pedig, hozzád még egész aranyos is.
Nyolc éves volt mikor szülei egy karambol következtében elhunytak. Azóta kapott egy új családot, és habár nem mutatja ki –csak Jaeki-nél – de nem lenne meg nélkülük. Hiszen mindig is ők fogták a kezét, hogy a mélybe ne essen.