Akera Kaoru

Későre jár már mire sikerül bezárnom a clubbot. Vagyis helyesebb lenne azt mondanom, hogy már korán van mert hat óra is elvan már, és én még csak most nyújtózkodhatok ki, miután kitöltöttem a zárási forma nyomtatványokat és mindent a helyére tettem hogy ha Takeshi kíváncsi rá egyből megtalálja. Rendben tartom az irodáját helyette is. Nem mindig jön be, és olyankor elfoglalom az asztalát, neki nagyobb helye van mint nekem, és általában nem szokta zavarni, mert nem tárol itt semmi olyasmit, amiről nem szabadna tudnom. Így is sok mindent tudok, amiről elvileg nem kellene de megtartom magamnak. Mostanában talán kicsit kevesebbet vitázunk, de azért így is istentelenül össze tudunk menni, aminek az a vége hogy agresszíven duzzogni kezd és napokig egymásra sem nézünk.

Húsz perccel később, már a kocsimban ülök, elegáns de nem túlságosan feltűnő fehér bmw. Takeshivel szemben nekem nem mániám hogy mindenem fekete legyen,  bár van egy két dolog amiben mondjuk preferálom, de alkuképes vagyok a színekben is és a kocsimnál is az elsődleges szempontom a kényelmi funkciói voltak.  Mint a dupla abs vagy hat légzsák, meg ilyen apróságok, mint az ülésfűtés.  Kényelmes iramban vezetek, nem sietek, úgysem vár haza senki, csak az üres lakásom, és bőven időm közben gondolkozni amikor várakozásra készülök egy piros lámpánál. Valahogy sosem éreztem igazán a családot magam körül. Tudom hogy vannak, de gyerekként is sok időt töltöttem iskolákban, tanároknál és edzőknél. Többet, mint otthon.  Mivel apám nem látott bennem semmit, nem is tartott igényt a társaságomra és egy két tanáromat jobban tisztelem szerintem mint őt. Ami rá nézve elég szomorú. Mindegy, ez van. Nem mondom hogy valahol nem bánt és szomorít el, de olyankor a mosolyom és a humorom mögé rejtőzöm ahogy egyszer a bátyám mondta. Azt mondta én még szomorúnak sem tudok lenni, mert örökké mosolygok. Pedig ha tudná mennyire nem így van és mennyire vágyom én is arra, hogy valaki törődjön velem. Mint vele a felesége, és körberajongja mint a két kislánya. Azok a kis tünemények, talán jót tesznek neki, elterelik a figyelmét és megtanítják szeretni.

Én nem vagyok olyan hős típus, és nem siethetek a segítségére de valahol mégis csak megnyugtat a tudat hogy azért a közelében vagyok és - bár sosem fog - de támaszkodhatna rám ha szükséges, mert mindezek ellenére hogy utáltam, mégis csak a bátyám. A mögöttem álló kocsi dudál rám, mire észbe kapom és gázt adok, hogy haladjunk és hamarosan el is kanyarodom a közeli lakópark felé. Nagy társasházak alkotják, elkerített birtokkal és többnyire baráti családok költöznek ide, de nekem is tetszett a környék vettem egy lakást itt. Kellemes, csendes környék. Átépítés alá vontam, és most mindenhol toló ajtók vannak, de modern felszereltségű, már-már "okos lakás". Sok minden kis funkció van amit már telefonról is irányíthatok, ez az én kis birodalmam és a kicsik imádnak itt játszani vagy kint a füvön ha Takeshi elhozza őket ide.  Akkor is ezen gondolkozom amikor felsétálok a garázsból a lakásba, és felkapcsolom a villanyt. Körülnézek. Mindig, minden alkalommal, hiszen sosem tudhatom ki akar nekem esni az egyik ajtó mögül, és attól még hogy nem vagyok a yakuza szerves része, tudok dolgokat és emiatt kellőképpen odafigyelek a védelemre és biztonságra.

A nappaliba érve leteszem magam és lehallgatom az üzeneteimet amiket esetleg hagyhattak nekem. Sok barátom és ismerősöm van de szinte semmit nem tudnak rólam, csak együtt szoktunk járni hangversenyre, vagy koncertre vagy valamilyen nyílt fórumra és onnan ismerjük egymást, és mindig hagynak nekem üzenetet vagy meghívót és egy másik eseményre, hátha érdekel, és én is szoktam viszont küldözgetni. De ettől még nem az igazi, és az üzenetek után, az esti fürdés közben is azon töprengek hogy ma is magányosan fogom lehunyni a szemem, és senki mást nem ölelgethetek, mint a kispárnámat. Hát nehéz az élet, de talán… holnap. Mindig bízom a holnapban, hiszen ébresztőt is azért állítok, mert bízok abban, hogy holnap reggel is felkelek, és jobb nap lesz mint az előző.

Hát, jó éjt. Oyasumi-nasai.

Egészen jól alakult az életem, és nem is vágytam ennél többre komolyan. Nekem elég volt hogy Take-val sem veszekedtem minden áldott nap, és az üzleti ügyeket általában rám bízta, csak a magánéletben nem értettünk egyet mindig, lévén nekem voltak érzéseim, viszont családom nem. Felhozta, hogy nekem sem ártana már megnősülnöm, de hát... hol találjon az ember normális nőt, ebben az őrült világban? Most komolyan. Mindenesetre elgondolkodtatott, és kissé megint távolabb kerültünk, pedig nem ez a célom! Sokkal inkább az volt, hogy csökkentsem a szakadékot kettőnk között. Ám erre már nem lesz alkalmam, és emiatt vérzik a szívem.
Nem rég, egy hete ért a hír, hogy Takeshit megölték, miközben a rá bízott feladatot próbálta végrehajtani, és az ojabun ítélete is megszületett ebben az ügyben. Kage hozta el a hivatalos döntést, mint a legfőbb vezetőnk végrehajtója és szócsöve. Letaglózott a tény, hogy elvesztettem a bátyám, aki olyan morgós volt mint valami vén medve, de olyan erős is mint a szikla. Hogyan pótolhatnék én, egy ilyen ember?! Pedig meg kell tennem, mert fia nem született Takeshinek és a legközelebbi élő férfirokon én vagyok. Hogy mennyire átkozom azt a napot, amikor kobun létére elment valami ügy miatt!
Persze ettől még a munkát meg kell csinálni, és már kettőnkét egyszerre csinálom, és intézem a temetést meg minden más papírozós mókát is. Közben pedig zokog a lelkem, mert akármilyen is volt, akkor is a bátyám volt, a testvérem és nem gyűlöltem úgy, ahogy ő engem. Fáj a hiánya, és hogy többé esélyünk sem lesz veszekedni egymással és a gyerekeinek is csak múlt időben mesélhetek majd az apjukról.
Most azonban lábra kell állnom, és el foglalni a helyét, hogy a nagy család továbbra is hatékonyan működhessen, és meg kell ismernem Take azon oldalát, amit eddig nem mutatott nekem. Helyt kell állnom, az emlékéért is.