Bunch of crazies

+16
Alapvetően nem vagyok híve bizonyos ideje annak, hogy más embereket engedjek az életterembe, de amíg nem rendezem ezt az örökölt nem tudom micsodát, addig marad a modern század legpénzesebb hozama: az albérlet. Volt egy jó oldala a kálváriámnak a gizdával: rengeteg túlóra, mind kifizetve. Ennek fényében pedig megérett a térnyerési vágyam, szenvedélyem egy új környék iránt, ami nem a város rosszabbik részében tenyészik, az ablakomból netán látok is valamit tűzfalakon és mocskon kívül. Vagyis rendben, nevezzük akkor annak, hogy megemelkedtek az igényeim egy kicsit aziránt, hogy hol éljek. Meg is találtam, úgy ezredjére azt, aminek jó az elrendezése, elég nagy, elég fényt kap, megvan benne minden, nem zsúfolt, nem szar, a tulajdonosa nem egy pénzhajhász lehúzó paraszt, valamint van egy tetves erkélye. És nem a kilépek, a lábujjam meg lelóg róla méretű, hanem normális, ahol ejtőzhetsz, olvashatsz, kert érzetet ad a betondzsungel melegében. Ingem, gatyám éppen nem ment rá mire biztosítottam őt, magamat, foglaltam és átpakoltam az általam egyébként semmicskének titulált ruha, mütyűr, motyó rengetegemet. És csupán néha-néha kapott el annak az érzete, hogy dobozokban áll az életem és ennyi lenne, egyik helyről a másikra, lassan már tényleg egy magam sem tudom hová tartozom, hol a jó érzettel. Mivel a munkám megvan, legalább a napi kenyér, havi bér egyveleg miatt nem kell aggódnom. Csodálatos álmaimban az szerepelt, hogy egyik helyet berendezem ahogy nekem jó, nappali, mindenes, játszó. A másik hálóból megcsinálom a nők álma gardróbomat, a harmadikban pedig alszom. Ez volt a terv. Addig amíg meg nem láttam a számlákat. Kénytelen voltam ujjaimat ráerőltetni a szatírok dzsungelére: az internetre. Lakótárs kerestetik címszóval, melyben több volt a kritérium, mint a mit kínálok. Igazából egy rohadt köcsög poszt volt, hogy mit ne, mi ne legyen, mije ne legyen. Első körben farka, nem fogok semmilyen kölyökkel, sráccal, pasival együtt élni. Mert nem. Tehát legyen nő. Férj nélkül. Ne narkózzon, ne tartson bordélynyi szeretőt, nem akarok fanszőrzetet találni a papucsomon. Olyanét főleg, akihez semmi közöm nem volt. Mindegy is.
Kezdetben rettentő lelkesen vágtam neki a levelek olvasásának, de egyre kétségbeejtőbb arcok kezdtek feltűnni. És komolyan nem zavar ha ork, troll, maga Szarumán, netán Gandalf érkezne kelet felől, pirkadatkor. De nem ezek vannak terítéken, hanem gótok, csövesek, szexuális szolgáltatást nyújtók mert pénzük nincs, eltartásra váró selyemfiúk, volt egy néni is aki megígérte, hogy isteni pitéket fog nekem sütni, ha nem kell számlákat fizetnie. Már lelkem egy része érezte az igazi házi pite illatát, porcukorral. De mégsem. Jóformán inkább átment az egész valami kabaré hatású társkeresőbe. Volt, aki egyenesen megkérdezte, hogy lehet-e a stricim. És én hülye, az első két napban mindenkinek visszaírtam. Kedvesen.
Érdeklődésem a 3-4. napon kezdett lanyhulni. Mackók, modellek, idióták, egyetemisták pénz nélkül és munkakeresésben. Csupa szerencsétlen, akik nem tudom kiktől várják életük megtervezését és rendbentartását, de azt tudom, hogy nem én akarok a célszemély lenni. Magamat eltartom. Szóval szigorítottam a keresést. 35 alatti nő, férj nélkül, bordély nélkül, kuncsaftok nélkül, csak nő, nem én sem vállalok sem kurvaságot sem mást. Ennek megfelelően vártam az ötödik napot.
Ötödik nap: Maga a káosz, a kínhalál, a szenvedés mekkája, mert a szűrés mit sem jelentett, ahogy a szigorítás sem. Válogatósságomra legyen mondva, hogy senkit még csak a lakás közelébe sem engedtem. Már elgondolkodtam azon is, hogy talán túl válogatós vagyok, túl seggfej ahhoz, hogy tényleg találjak egy lakótársat egy nem is saját lakásba. De ha ezt egyedül próbálom fenntartani, annak csúfos vége lesz, mégpedig a pénztárcámra nézve. Kurvára nincs kedvem visszakullogni egy lyukba. Nekem tetszik ez a lakás. Szeretem. Itt akarok maradni!!!
A hatodik napon Schwarzenegger módiban, atlétában és napszemüvegben grasszálok a lakásban. Már kitöröltem húsz levelet, kettőn azonban megakadt a szemem. Az egyik egy képet is mellékelt magáról, egész alakost. Szia kislány, mit szeretnél? A másik szerintem a Macskafogóban érzi magát, valami Safranekről írogatott. Felőlem aztán, az egész mesevilágot idehozhatja. Már ha nem ecstasyban nyilvánul meg a dolog. Mindkettőnek igent mondok, mert vészesen közeleg a következő hónap és bevallom töredelmesen, szeretném egy kicsit jól érezni magam. Értsük igen, vásárolni szeretnék, elmenni ide-oda, nem a melóba menekülni mindig. Egyébként is mindig jönnek újak, Donnák, bögyösek, szőkék, ostobák, Laurenek, hisztigépek, visszafogottak, kedvesek, Stellák. Ez már csak ilyen, nekem meg el kell fogadni. Vendéglátás nem szíveslátás. De, még megvan a melóm, van miből megélnem, kussoljak már.
Megjelenik az első lány, angyali, kedves, kicsit remeg. Mielőtt leül letörli a széket. Utána megtörli a kezét is. Nem ér semmihez, idegesen vibráló tekintettel néz jobbra és balra. Istenem, egy kényszeres. Ne már, miért kell engem szopatnia az univerzumnak de folyamatosan? Udvariasan kezet nyújtok mégis, nem meri megfogni. Nem veszem magamra, komolyan. Láttam már ilyesmit, egyszerűen neki minden és mindenki koszos, baktériumokat hordoz. Nem tudunk együtt élni drága, sajnálom. Elnézést kérek, megbeszéljük. Kézfogás nélkül távozik. Akkor már csak Safranek kisasszony marad, akit komolyan árgus szemekkel fogok figyelni. És a legkisebb kényszerességre, bordélylétre lehúzom a rolót és az első baromnak ajánlatot fogok tenni aki ír. Komolyan, esküszöm. Vagy megtanulom leadni az igényeimet. Kérlek Safranek, legyél normális! Könyörgöm! Csak egy egészen kicsit.
Megszólal a csengő, próbálom előhúzni a nem túl csalódott hangom. Szimpatikus hangszín szól bele, egyből reménysugár melengeti meg a szívem. Bár angyali hang mögött bujkálhat a sátán. Kinyitom az ajtót és a székemhez ballagok. Mondom Schwarzenegger. Bár a gépfegyvert mellőzöm. Meg általában a fegyvereket. És várok. És léptekre várok. Biztató arcra, mosolyra. Kedvességre. Bármire ami nem ork. Szarumán. Gnóm. Notre Dame-i harangozó. Gyere, gyere Safranek kisasszony.
- Ha bármi kettyód van, kérlek hagyd az ajtón kívül! - szólok ki a ház csendjébe, remélve meghallja - Több szefóst nem tudok elviselni, komolyan! Egyébként a nappaliba gyere!
Mintha a rohadt Mátrixot próbálnám itt életre kelteni a nagy titokzatossággal. Az igazság azonban az, hogy lelkileg rohadtul belefáradtam már a sok baromba. A rettentő sok baromba. És ha még meghallja a kétezer kérdésemet, biztosan kiugrik az ablakon. Vagy kilök. Mindegyik jó opció.

+16
Ideges vagyok. Ideges vagyok? Mégis mi a fasztól? Akkor is előteremtek egy lakótársnak nevezhető génekből, vérből, húsból és csontokból gyúrt szerzetet ha holnap reggelig fogok kövülni atlétában a székemben. Ez egy eldöntött tény, esküt is tettem az éjjeliszekrényem fiókjában a mennyei rúd mellett nem fekvő Bibliára, hogy így lesz. Nem sikerült ugyan gipszbe öntenem szavaimat, ráérősen kőtáblákba sem véstem nem vagyok tökéletes. És valószínű már mindet szétvertem volna valamelyik fején. Óvom az emberiséget, nem nyúlok a természetes szelekcióba kőtáblákkal. Nem szabad. Felsóhajtok.
Nem csodálkozom, hogy elkeserítőek az adatok. Nem kellene túlságosan válogatósnak lenni. És mégis. Láttam már milyen megnyilvánulásai vannak a szar lakótársi viszonylatoknak. Rettenetes ha az egyik fél rendre esküszik, másik a káoszra. Leginkább a közös terekben való megmutatkozás az érdekes. Nem, sajnálom. Ennyire azért nem vagyok rászorulva semmiféle idegenre. Ha nem megy, ha nem találok, az jel, hogy túl nagyot álmodtam és vegyem le az igényeimet, akkor is ha nem tetszik. Minden idegszálammal felkészülök még egy menetre, csitítva, elfedve a reménytelenség fekete lángját, hogy már megint valami szőröslábú kócgépezet fog megérkezni, hiányos fogsorral és egyébként nulla keresettel, hogy tetszett neki, szeretné, oldjuk meg. Magamat is ártatlannak nézem a világ egyes dolgai iránt, ám értem és élem a szükségeket de azt a formát is, hogy bizony ha nem fizetsz számlákat a csúnya embereknek, akkor mindenki leszarja, hogy egyébként mennyire vagy kedves és aranyos vagy épp mennyire nehezek a mindennapjaid és ugyan oldják már meg a kedvesek, hogy valamit kitalálnak az ellensúlyozásra. A világ valutával üzemel, nem számít, hogy digitális vagy nyomtatott. Ha nincs, nem tehetsz semmit. Feláldoz a rendszer. Szóval kérlek, univerzum szánj meg egy emberi embernek is kinéző nővel, akiben ott él a normalitás szikrája, nem őrült, nem gyűjt galambszart és ilyesmiket. Remélem Safranek kisasszony nem valami diliházból szabadult éppen. Vagy nincs oda beutalója.
A végzetes pillanat előtt pedig nyújtanám az időt, ám már kifutott a berregés, úton van felfelé. Lehet be kellene kötnöm a szemem és úgy kikérdezni? Akkor nem lenne semmilyen behatása, nem ítélném el? Megfeszülnek az izmaim. Ideges vagyok. Ideges vagyok? Ökölbe, kienged, ökölbe, kienged. Plusz cselekvés, de legalább nem az atléta alját gyűröm mint egy zavart 13 éves az első randija előtt. Ajkaim sem játszhatnak a fogszabályzó elfedésén, a hajam meg nem áll idétlen copfban. Nem is nagyon tud. Kijjebb is merészkedek, meg kell vívnom az ütközetet, mások se szoktak elszaladni. Engem is a pénz parancsa köt, ha már hadvezérem, tábornokom nincs. Egyedül vívok, ismeretlennel. Kard nélkül. Ami azt illeti fegyver nélkül is, bár az én zászlóm lobog ásónyomnyi területünkön.
Legelőször a kerékpárt látom, magamban fel is nevetek. Ha én kardért kiáltok, ő pajzzsal jön? Hangja nem reszelős, nem érződik benne bárokban és cigifüstben elvert évtized súlya. Sőt meglehetősen kellemes. Bizakodóan próbálok átlátni a biciklivázon, mintha az, hogy lábujjtól fejbúbig végignézek rajta, majd válaszokat adna egy csomó kimondatlan kérdésre. Ó én, nagyon ál-leszbikus. Ó, én. Azonban teszi ezt ő is, hiába, nem hoztam pajzsot, nincs mi mögé elbújnom. Hacsak nem kezdem rángatni a szétnyitható szárítót, egyfajta lóként. Várjunk, és mire használnám? Lónak? Kezdek meghülyülni.
- Stella. - villantok felé egy mosolyt, de kipukkan a nevetés is, azt hiszem értem mit érez, hasonlót éltem meg amikor beléptem ide az épp csak a wc nem a hálóba került lakáskám után - Az én régim is befért volna ebbe a nappaliba. Isteni. - nézek körbe.
Megadom a teret a belépésre és mutatom az irányt a másik szoba felé. A háta mögött azért szélessé válik a mosolyom. Melyik lenne az Ő szobája? Ó, kis édes, még nem hallottad a kérdéseimet. Lehet messzire szaladsz a bicikliddel együtt. Fura mondjuk kissé, hogy izeg-mozog. Nem tudom eldönteni, hogy izgága vagy pisilnie kell vagy ideges vagy valami rosszabb? Remélem első kettőből bármelyik, netán harmadik, bár emberekből még nem készítettem vacsorát. Majd ha rászorulok valami hegyen egyszer. Köhintek mintegy.
- A biciklit leteheted azért. - vigyorom elhelyezem egy kedves mosolyba - Ha netán vágynál a mosdóra, a bejárattól balra lenne az első ajtó.
Nem tudom minek jegyzem ezt meg, bár az is igaz, hogy nem nézek ki elsőre belőle bőrszárnyakat, szarvakat vagy ilyesmit, szóval adja ki amit kell, a porcelán elbírja az ilyen-olyan nedveket. Um. Ja. - Kérsz bemutatót?
Ha igen, ha nem azért nekem is kellene egy-két dolog, amikkel erősen bele fogok gázolni nyilván ebbe-abba, de nem valami rovatvezető vagyok, hogy kétértelmű és általános dolgokkal működhessek. Ha együtt fogunk élni, mármint egy lakásban, annak előbb alapot kellene ásni.
- Foglalj helyet ha gondolod. - én teszem, nem állófogadás ez, bár vendégfogadásból kapok egy jó nagy fejbevágást - Kérsz valamit inni esetleg? Teám nincs, két söröm van, meg valami üdítőm és kávé. - legyintek - Szóval, ha tetszésed elnyerte, egy dolgon túl vagyunk. És kérdeznék, az előzőeket tekintve, szükséges rossz. - mosolygok, bár nem bocsánatkérően, nincs miért annak lennem, ez van és nem tudok mit tenni - Legfontosabbként: Dolgozol? Mármint rendesen bejelentett módon egy fix napon érkező fizetésért? - kérdezem arcát fixírozva, ugyanis volt aki ezt mondta, később kiderült, havi két napot dolgozik diákmunkásként valahol - Lássuk. - nyúlok el a noteszomért - Párkapcsolat? A háziállataidat említetted e-mailben, ők nem jelentenek gondot. Alkohol, kábítószer? Prostitúció? - ebből kettőhöz ugyan nem sok közöm van, de franc se akar ilyesmit - Valami különleges igény?
Egyszeriben rájövök, hogy gyakorlatilag lerohantam mint Hitler a franciákat. Remélem ő nem fogja menekülőre. Felsóhajtok, jó, hogy nem veszek tőle vért és futtatok le gyorsan egy sereg tesztet, meg nem kérek orvosi kartonokat arról, hogy nem-e pestises vagy maláriás. Néha kifejezett kretén vagyok.
- Bocs ha sok hirtelen. - újabb mosoly - Csak próbálom valami váz mentén kiszűrni az olyasmit ami általában gondként szokott felmerülni. - hangom kedves, vagyis próbálok nem egy erőszakos parasztnak tűnni, pedig meg sem kérdeztem a kapcsolatáról az anyjáékkal, szeretőkről, himlőről alvajárásról, orvosi kezelésekről. Jó, kuss. Túlzásokba esem. Nem szabad. Azt mondták. Tüürelem, mély levegő, tüürelem. Hallgatlak Safranek kisasszony!