Rosaline Jakes

Kedves naplóm! Ma van, ma van, hogy kettő éve nincs velem. Hogy nem ébredek a mosolyára, ahogy védelmező karja körülölel, és a szuszogása nem duruzsol a fülembe. Anya szerint túl kéne lépnem rajta. De kérdezem én, hogy? Miért nem tudsz feléledni, mint az összes mesében és tippet adni, hogy éljek nélküled? Mikor az ágyamra nézek, csak őt látom, ahogy álmosan rám pillant, majd a fényképezővel babrál. Segítségre lenne szűkségem, anyám szerint. Teljesen kiakadt, mikor meglátta a tisztasággyűrűmet. Még, hogy nekem kell doki. Viszont én nem akarok agyturkászhoz menni. Normális vagyok, csak gyászolok. Ő volt életem szerelme. De most mennem kell, ma a fesztiválon fotózok. Nem akarok emberek közé menni, de kell a pénz. A lakás nem fizeti ki önmagát.

Később...
Hömpölygött a tömeg, mindenhol éneklő, táncoló emberek. A sör szinte folyóként zúdult előttem és csak egy mosolyt sikerül kipréselnem magamból, mikor az egyik seggfej majdnem leönt az említett büdös itallal. Valami idegen nyelven beszél, és csak reménykedem, hogy épp mentegetőzik, de csak legyintek és megyek is tovább. Azért fizetnek, hogy megörökítsem a legjobb történéseket, szerencsére nem volt kőbe vésve, hogy miket kell. Ezért is hol a tömeget, hol a színpadot, vagy épp a semmit kattintottam meg. Igyekeztem megadni azt, amit a fesztivál üzenne. Bár még életembe nem voltam résztvevője úgy érzem egészen ügyesen vettem az akadályokat. Hol azt sikerült lefényképezni, mikor a tömeg egy emberként üvölti a népszerű slágereket, hol pedig, ahogy az énekes kacérkodik a lencsével. Reménykedtem benne, hogy a gép imponál neki. Kicsit megpihenni igyekeztem, mikor a telefonom jelzet, hogy randim van a közelben. Az a hülye app, amit még Kensi telepítet. Hangokat hallottam az egyik eldugott részről. Ahogy közelebb sunnyogtam, megláttam, ahogy két férfi áll egymással szemben, majd egy harmadik is bekerül a képbe és szemmel láthatólag nem arról beszélgettek, hogy feltámadt a szél. A fickó, aki háttal volt nekem, úgy remeget, mint egy nyárfalevél. Nem értettem szinte semmit, csak annyit, hogy nincs meg a pénz. A gépemet elhúzva fényképezni kezdtem, és az utolsó képen megragadtam a pillanatot, a harmadik férfi odalépet hozzá és elvágta a torkát. Pont, mint Brian. Felsikítva rohanni kezdtem. Az emlékek és a látottak mindent felkavartak. Tudtam, hogy nem szabadott volna nekem eljönni ide. Úgy szaladtam, mint akinek elment az esze, de tudtam, hogy az életembe kerülhet, ha lassítok, vagy ha visszanézek. De aztán egy Héj! Megtörte a csendet, nem bírtam ki, látnom kellet, hogy mennyire vannak közel hozzám. De a zihálás és a harc a hajammal annyira elvonta a figyelmemet, hogy a következő dolog, amit éreztem, hogy nekiszaladtam valakinek teljes erőmből, először egy kemény mellkasnak ütköztem, és csak reménykedtem, hogy nem tagja a bandának, akik üldöznek. De a következő pillanatban megláttam, hogy biztonságis. Felpattantam a földről és porolva a fenekemet kezdtem bele. - Ne haragudj, segítened kell, láttam valamit, üldöznek. Nem akarok meghalni.. – kezdtem bele, de ekkor egy kéz megragadott és éreztem meg a vér fémes illatát a mellettem állóról. A szó belém fagyot, hogy mer idejönni, ilyen közel egy biztonsági szolgálatoshoz? - Segíts.. – suttogtam a férfinak, aki előttem és a fényképezőt dobtam oda, ennyi elég is volt, a fickó megrémült, és csak a felsőm bánta a kés érintését, az oldalamon egy piros csík maradt a nyomán. De nem lett bajom. Nagyon féltem, hiszen minden anyagom meg van a fényképezőgépen és most már a rendőrség kezébe került. Így magamra festetettem egy óriási célkeresztet, hogy lehet jönni és megölni. Másra nem is gondoltam csak arra, hogy úgy kapaszkodtam a férfiba, mintha az életem múlna rajta. Végül is, az múlik.