Itala Mantegna

Legkorábbi emlékeim egyike, hogy az óvodában a kakaóspohárral ütök egy kisfiút. Apa azt mondta, az óvónő szerint egy lego-darabkán vesztünk össze előző nap és én még haragudtam. Kaptam is otthon egy nagyot, erre is emlékszem. Sokszor kaptam és annál többször csináltam ilyeneket. Apa meg volt áldva velünk, a bátyáim se voltak jobbak. Én mindig felnéztem rájuk, olyan akartam lenni, mint ők. Nagy, erős és bátor. Mindketten fociztak, Alfredo-nak remekül ment, maradt is a pályán. A kisöcsémet is nagyon szerettem, de ő...kicsi volt. Szerettem húzni a haját, belökni a macska tányérjába. Utána felsegítettem! Nehezen viselt el engem. Nem szeretett. Anya nagyon szeretett mindannyiunkat, de nem mindig mutathatta ki. Félt Apától, akinek sokszor eljárt a keze. A bátyáim kiálltak magukért, akkor előkerült a telefonkábel, ami nagyon nagyot üt. El se hittem, mekkorát, aztán az én fenekemen is nyomot hagyott. Nem mindig tudtam, miért kell verni minket. Volt, amikor nem adtunk rá okot. De sokszor adtunk. Betudtam annak, hogy Apa ilyen heves típus.
Mikor iskolába mentem, a tanulás nehezen ment. Nem érdekelt, untam a könyveket, inkább énekelgettem, különórákra jártam. Táncolni is akartam. Otthon kitaláltam magamnak koreográfiákat. Könnyen meg tudtam jegyezni, melyik részhez mi illik és be is gyakoroltam pár ilyet. Egy Eros Ramazzotti számmal beneveztem az iskolai versenyre, ahol az énekléstől a prózamondásig mindenben lehetett indulni. Kinevettek, azt mondták, ez minden, csak nem tánc. És egy fiú nyert, aki poharakon adott elő Beethovent. Akkor megutáltam a táncot és a tanárokat, meg úgy mindent. Bukásra álltam, mert többet mentem a bátyáimmal motorozni, edzést nézni és tivornyázni, mint amennyit a könyvekkel foglalkoztam. Mindig a társaság kedvence voltam, az aranyos kislány, aki olyan furán beszél. Fura dolgok jutottak eszembe. Apa az élelmiszerbiztonságban dolgozott, már akkor is és meséltem a történeteket, kicsit kiszínezve és eléggé meg tudtam rettenteni még a fiúkat is. A bátyáim szerették, hogy ilyen egyéniség vagyok, mindig megvédtek, ha bántani akart valaki.
Eljött a középiskola, kellő időben, mert a pótvizsgákon mindig átmentem. Szerintem agyon is lettem volna verve, ha nem így történik. Még mindig féltem, de egyre többször beszéltem vissza. A bátyáim is ezt tették, sőt Manfredo elköltözött otthonról, miután komoly verekedésben törtek ki Apával és összetört a tükör, meg a dohányzóasztal is. Akkoriban kellett volna szerelmesnek lennem először, a barátnőim mind mesélték, hogy ki kivel szemezett, kivel csókolózott. Én is nézegettem srácokat, de nem mertem lépni, nem mertem elfogadni bármelyikük kedvességét. Attól féltem, hogy egy nap elmúlik a kedvesség és bunkó lesz velem, akitől mást várok.
Egy péntek esti buli hozott változást. A szülők kiruccantak, Alfredo rengeteg barátját meghívta, lelkükre kötötte, hogy semmit ne tegyenek tönkre, mert neki annyi, fejbelövik, felakasztják. Tudott jókat mondani, mindig a társaság középpontja volt, ráadásul akkor már komoly focistaként ismerték. Ekkora hepajt még nem tartottunk otthon, a családi rendezvényeken se volt soha ennyi ember. Bömböltettük a zenét, táncoltunk az asztalon és a medencében is nyüzsgött a nép. A diáksereg. Nagyon sokat ittam. Előtte csak egy-egy pohárral, főleg bort, de itt töményeztem is. Teljesen felszabadultam, emlékszem, hogy a magnóról letéptem a hangerőszabályzót, mert hiába tekertem, kevésnek éreztem maxon is. Azt mondják, őrjöngtem, néha mintha fulladoztam volna. Mindig visszatértem valahogy és mondtam két olyan beszólást, hogy tudták, nincs baj. Alfredo odajött, hogy leállítson, mert egy sörösüveggel kidobtam a villanykörtét a nappaliban. Nagyon csúnyán beszéltem vele és habár előtte sose tett ilyet, megütött. Nagyon nagy pofont adott, elszédültem és nekiestem a falnak. Akkor éreztem úgy, hogy vége a partinak. Felszaladtam és a lépcső tetején ott álldogált Frederico öcsém. Ez a kis szerencsétlen egy Arisztotelész-kötetet szorongatott és aggódva nézett rám. Máig nem tudom, mi jött rám, mikor megcsókoltam és tovább rohantam, hogy a szobámban sírjak.
Másnap reggel apáék hazaértek és jött a szokásos. Már nagyok voltunk, mind visszaütöttünk, kivéve persze az öcsémet. Anya nem bírta tovább és közbelépett, durvábban, mint bármikor előtte. Amit a konyhában talált, azt ráborította Apára, a fazék paradicsomlevest, a krumplit, megdobálta mindennel. Én annyira féltem, hogy elfutottam, Alfredo pedig hozta Frederico-t, mert neki is elege lett. Az öcsémet kórházba kellett vinni, mert eltört a karja. Ott kaptuk a hívást a szomszéd nénitől, hogy Apát elvitték a rendőrök, mert...Anya meghalt. Először el se hittem. Apa nem volt gyilkos! Csak baleset lehetett. Egymással kezdtünk kiabálni, hogy ki miért futott el, ki miért hagyta, hogy eddig fajuljanak a dolgok. Alfredo látta be, hogy mind hibásak vagyunk valamennyire, de nem szabad egymás ellen fordulnunk, mert akkor ugyanolyanok lennénk, mint aki elől elfutottunk.
Egy évig nem tértem magamhoz, pedig a bátyók mindent megtettek. Komolyan, mintha szülők, igazi, rendes szülők lettek volna, úgy bántak velem. Az öcsém intézetbe került, mert sokáig meg se szólalt, utána pedig kettő, néha három ember beszélt belőle. Nagyon ijesztő, még ma is félek, mikor meglátogatom. Szegény kis Frederico. Nem tudtuk megbeszélni, mit csináltunk előző este. A legfélelmetesebb gondolatom, hogy én tehetek az egészről. Hogy nem a verés tette tönkre. Abból már sok volt előtte is. És sose tudom meg, sose fogok megnyugodni!
Mikor végre, egy év késéssel befejeztem az iskolát, tudtam, hogy nem akarok már tanulni. Elmentem pizzafutárnak. Akkor már tudtam motorozni, Alfredo haverjai megtanítottak és az egyik még jogosítványt is tudott nekem szerezni. Ismertem minden kis utcát. Szerettem nagy borravalót kapni. Aki bunkó volt, azzal viszont én is úgy beszéltem. Be is panaszoltak néha, de megtűrtek a cégnél, mert az egyik leggyorsabb voltam. Nem ismertem piros lámpát, tilos utakat, mentem mindenfelé. Ritkán beszélgettem az ügyfelekkel, de volt egy lány, Marina, akivel valahogy mindig megértettük egymást. Kiderült, hogy fest és azt találta ki, a képeivel koncerteket akar adni. Nem értettem, mit beszél, de tetszett a gondolat. Találkoztunk még többször, hozta a barátait is. Volt egy filozófussrác, Ludovico, aki szövegeket olvasott fel. Én is be akartam szállni, sörösüveggel a kezemben mondtam, hogy majd éneklek. Így született meg a Flor de Mal, elmentünk kis klubokba, pár ember előtt léptünk fel mély gondolatokkal, extrém külsővel és egy szaxofonossal. Marina nem lelkesedett sokáig. Úgy érezte, a képei nem kapnak elég figyelmet, elveszem tőle a helyet, mit képzelek, hogy idejöttem és átveszem az irányítást. Összevesztünk, de meglepő módon a srácok velem maradtak. Egész sikeresek lettünk, én még messzebbre akartam menni. Egész zenekart képzeltem el magam mögé, táncosokat. Ehhez pénz kellett. Ludovico azt mondta, tud egy szponzort. Inkább nem beszél róla, mivel foglalkozik az illető, de segítene nekünk. Segített is, kiegészültünk és kezdtek jönni a meghívások. Nem csak helyekre, hanem tévékbe, rádiókba is.
Eltelt öt év és ezalatt megjártam a mennyet és a poklot. Ludovico-val összejöttünk, lassan összemelegedtünk. Együtt vittük a zenekart. Én még többre vágytam és próbáltam őt rábeszélni, hogy váltsunk egy nagyot, lépjünk szintet! Nem vallotta be, hogy már megunta. Gyereket akart volna, megkérte a kezemet. Mindezt azután, hogy feljelentettek minket, istenkáromlónak neveztek és a forrása is megvonta a pénzeket. Én mondtam, hogy biztos lesz új szponzor. Heves kapcsolat volt, sok ordítozással és néhány pofonnal, amit én osztottam ki. Eddig tartott. Fél éve szakítottunk és most nagyon padlón kéne lennem. Azért nem vagyok, mert hívtak egy műsorba zsűritagnak és ha ez beindul, akkor megint vágtatni fog velem a szekér. De ha nem, akkor tényleg nem tudom, mi lesz. A bátyóknak megvan a saját élete, feleség, gyerekek. Lehet, hogy ők csinálják jól, néha elgondolkodom rajta. Meg azon is, hogy ez nekem nem menne. Még mindig járok énektanárhoz, mert jobb akarok lenni. Ludovico szövegei nélkül felköthetem a gatyámat. Jöhetnek a fura dolgok, a rémtörténetek apám munkájából. Már biztos kikupálódott a sitten. Igyekszem nem gondolni rá, csak egy évben egyszer, mikor kimegyek Anya sírjához. Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy ilyen élmények után még mindig falom az életet. Szükségem is lesz rá, ha talpon akarok maradni. Itala Mantegna nevét megismerte az ország és ez nagyon sokat jelent nekem. Nem akarom, hogy elfelejtsenek. Nem akarom, hogy mellőzzenek. És nem tudom, mit kell, mit vagyok képes megtenni mindezért...