We are in trouble - Joana & Kou •• 21st Szeptember 2016, 18:37
Ez is csak egy város, bár a vizek városának mondják, mint sok másikat is. Örülök hogy nem vagyok tengeribeteg, elég szégyenletes lenne ami azt illeti, de így azonban csak könyöklök a hajó korlátján, ahogy várom hogy kikössünk és elindulhassak az utamra. Kivételesen nem kifejezetten munka miatt jöttem, hanem mert van itt egy híres és jó minőséggel dolgozó fegyverbolt, onnan van szükségem egy két apróságra, így az az elsődleges célom, és az utazásra engedélyt is kaptam. Úgynevezett szabad napok. Jól esik még nekem is néha a semmittevés, és most is éppen erre készülök, kicsit belemártózom abba, milyen életem lehetne ha nem azzal foglalkoznék amivel. Az orrkendőm is otthon hagytam, az már csak inkább amolyan személyes jegy, a sebhelyet, amit eltakarni hivatott vastag alapozóval fedtem el, nem látszik, és ez így is marad amíg az eső le nem mossa, de nem számítok rá. A kikötőt magam mögött hagyva elindulok céltudatosan, hiszen mindig a kötelező dolgokat veszem előre, és legyen nálam ha mégis valami miatt sietve kellene elhagynom a várost. Az ember soha nem tudja és óvatos ember vagyok, talán éppen ez tart életben. A belvárosban sétálva választok egy szállodát, hiszen itt akarok tölteni pár napot, és a recepcióhoz érve olaszul konzultálok a munkatárssal. Hamar elrendezek és innen az utam a bolt után egy kávézóba vezet. Az olasz pizza és cappuchino kihagyhatatlan, de éhes még nem vagyok, szóval marad az ital. Letelepszem az egyik kétszemélyes sarokasztalhoz és rendelek is. Amíg megkapom előszedem az okostelefonom és megnézem a híreket, elszörfözgetek, amikor egy árnyék vetül rám. Felpillantok, és egy szőke csinos nőt pillantok meg. Olaszul kérdezem meg. - Segíthetek?
Vendég
stivali italiani
Re: We are in trouble - Joana & Kou •• 18th Október 2016, 19:35
Egy szabadnap. Az első szabadnapom, mióta itt vagyok. A forgatás csak három nap múlva kezdődik, addig bőven van időm. Nemcsak a szerepre felkészülni, de a másik munkámmal is foglalkozni. Persze akár már ma is felkereshetném a bátyám autószalonját, hiszen pontosan tudom, merre találom és mikor van ott, de még várnék vele holnapig. Egyrészt lelkiekben is fel kell készülnöm rá, hiszen ott talán nagyobb alakítást kell majd nyújtanom, mint a kamera előtt, másrészt talán kicsit túl gyanús is lenne, hogy az első utam odavezet, szinte amint leszállt a gépem. Hihetőbb úgy, ha várok, mintha kutatnom, kérdezősködnöm kellene utána. Mivel erre azonban semmi szükség nincs, így lazítok egy kicsit és felfedezem a várost, úgy döntöttem. Bizonyos szempontból jóval kellemesebb itt, mint Amerikában. Kevesebben ismernek fel és aki mégis megteszi, nem olyan tolakodó. Nem lihegnek a nyomomban lesifotósok, csak egy-két teljesen kulturált rajongó lép oda, hogy egy autogramot vagy közös fényképet kérjen, aminek én szívesen teszek eleget. Fiatal még az idő és úgy érzem, egy kávé kifejezetten jól esne. Az olasz kávéknak egyébként is nagy a híre, vétek lenne kihagynom, hogy megkóstoljak egyet. Ezért amint megpillantok egy megfelelőnek tetsző kávézót, rögtön arrafelé is veszem az irányt. Elég zsúfolt a hely, úgy látszik, itt mindenki most akar kávézni. Nem szívesen mennék azonban máshová, különben is szeretek elvegyülni, így megállok és körbehordozom a tekintetem a helyiségben. Hamar megpillantok az egyik asztalnál egy ázsiai férfit egyedül ülni. Ránézésre talán japánnak mondanám, de van még mit tökéletesítenem abban, hogy felismerjem ezeket a távol-keleti nemzetiségeket, ezért ebben nem vagyok teljesen biztos. Mindenesetre mivel mást nem látok, aki egyedül ülne, határozott léptekkel megindulok felé. Ahogy megállok az asztalánál olaszul szól hozzám. Tehát nem egy most érkezett turista, annyi szent. Én azonban csak bárgyún mosolygok rá. Valójában folyékonyan beszélek olaszul, sőt ha tényleg japán, akkor valószínűleg az anyanyelvén is, de ezt a világért sem fedném fel, amikor Joana Grant, mint a színésznő, akit bárki felismerhet vagyok jelen valahol. - Elnézést, beszél angolul? Bocsásson meg a zavarásért, de leülhetnék esetleg az asztalához? Nincs másik szabad hely. Ígérem, nem zavarok. Csak egy kávét szeretnék inni - elnéző, zavart mosollyal, szabadkozva szólítom meg, abban a reményben, hogy megkapom tőle az engedélyt. Kivételesen semmi hátsó szándékom sincs ezzel, csak szeretnék inni egy jó olasz kávét. Ezen a helyen. Persze ha elküld, nem lesz más választásom, mint másik kávézó után nézni. És bár nem néz rám túlzottan barátságosan, azért reménykedem benne, hogy mégsem kényszerülök majd ilyesmire.
Re: We are in trouble - Joana & Kou •• 2nd Január 2017, 01:50
Just an empty cover
Semmi bajom nincs Firenzével, és már azt is sikerült elintéznem amiért idejöttem, szóval jelenleg a teendőm kimerül abban hogy élvezem a kávézókat, és éttermeket, és amolyan turista álarcot ölthetek magamra. Kivételesen nem kell megfeszülve a hátam mögé néznem, hiszen kirándulóban vagyok itt, nem hivatalos ügyben és jól esik ez a kis szabadság nekem is. Elnézem az emberek forgatagát, és az a tudat hogy nem szorít semmiféle határidő, nem kell sehol ott lennem vagy rejtőzködnöm, egyszerűen jó érzés. A szállodában is csak egyszerű vendég vagyok, könyöklök a pulton amíg becsekkolok, és azután városnézésre indulok, majd kávézni támad kedvem, és nem vonok meg magamtól semmit ebben a két három napban úgy döntöttem. Az első szembejövő kávézót szimpatikusnak nyilvánítom, és alapos körülnézés után be is megyek. Sokan vannak de szerencsére semmi bajom nincs a tömeggel, és az utolsó szabad asztalt veszem birtokba amit meglátok. A rendelésemet leadom és mire felnézek, egy ismeretlen, de szemrevaló nő áll az asztalomnál és angolul beszél. Persze beszélek a nyelven magam is, így szintén angolul válaszolok. - Hogyne, természetesen. Foglaljon helyet nyugodtan, én sem számítottam rá hogy itt ennyien lesznek - invitálom meg és kicsit közelebb húzom a dolgaim magam felé hogy elférhessen az asztalon. Nem sokára megkapom a rendelésemet is, így a telefont is átmenetileg az ölembe ejtem. Az egyik hírportálra pillantva jövök rá, hogy populáris téren műveletlennek számítok hiszen egy színésznő ült le velem szembe. Micsoda mázli hogy ezt a posztot hozta fel az index. Elmosolyodom. - Inkognitóban van itt? - kérdezem halkan, nehogy miattam megneszeljék mások hogy egy híresség van itt, nem kérek hívatlan paparazzikat. Nem lennék jó címlap alany.
Vendég
stivali italiani
Re: We are in trouble - Joana & Kou •• 26th Február 2017, 16:32
Az olasz kávé híresen jó. Legalábbis így tartják, ezért ha már idesodort az élet, úgy érzem, mindenképp ki kell próbálnom az eredeti, hamisítatlan olasz kávét, erre pedig mikor is lenne jobb alkalom, mint egy szabadnapon, Firenze utcáit járva? Azonban a kávézó, ahová betérek igencsak zsúfolt, nem is látok szabad asztalt. Az egyik sarokban azonban felfedezek egy egyedül üldögélő ázsiai férfit és felé veszem az irányt. Kivételesen nem azért, mert tudnám kicsoda és bármilyen okból a közelébe akarnék férkőzni, tényleg csak ülőhelyet szeretnék magamnak, hogy elfogyaszthassak egy kávét. Olaszul feltett kérdését úgy teszek, mintha nem érteném és az álcám megőrzése végett angolul szólalok meg. Szerencsére szinte kifogástalanul beszéli a nyelvet, még az ázsiaiakra egyébként jellemző, igencsak nehezen érthető akcentust sem vélem felfedezni a beszédében. - Köszönöm - mosolygok rá kedvesen, majd a tömeg ellenére meglepően hamar az asztalnál termő pincérnek le is adom a rendelésem egy kapucsínóra. Nem tudom, asztalszomszédom rendelt-e már, de ha nem, bizonyosan megteszi ezt most ő is. Kicsit meglep, mikor ezek után közelebb hajol és hangját lehalkítva, már-már bizalmaskodva szól hozzám, de amint meghallom, mit mond, megvilágosodik előttem a kép. Tehát felismert. Mármint nyilván a színésznőt, nem a titkos ügynököt. Még az kellene csak! De pont ezért jó ez a hivatás. Annyira feltűnő vagyok, hogy senki sem gondolna ilyesmire. Talán el sem nagyon hinnék, elsőre annyira össze nem illőnek tűnik a két szakma. Pedig én tudom, milyen előnyökkel járhat egy alapvetően rejtőzködést igénylő szakmában, ha az ember ismert arc. - Ami azt illeti, igen. Szerettem volna kicsit felfedezni a várost. Köszönöm a diszkrécióját - barátságos, de kissé zavartnak ható mosolyt varázsolok az arcomra. Bár őszintén jól esik, hogy nem kezd el üvöltözni, hogy nahát én vagyok az, vagy erőszakosan közös fotót, egyebeket követelni, ezzel a kávézó teljes közönségének figyelmét felhívva a jelenlétemre. Tényleg sok szempontból kellemesebb hely Olaszország, mint az Egyesült Államok. Valahol meg is értem, miért költözött ide a bátyám. A maffiakapcsolatokon túl, természetesen.
Re: We are in trouble - Joana & Kou •• 10th Március 2017, 23:40
Még nem döntöttem el hogy tetszik-e Firenze vagy csak egy újabb hely amit felvéshetek majd a listámra hogy már itt is jártam. Sok helyen megfordultam már, ahová a munkám során küldtek és amerre az áldozataim menekültek előlem. Volt olyan aki elfutott, és néhány kemény hajszán is túl vagyok már. Bár szerencsére országhatáron túl nem kellett mennem, ami azt bizonyítja hogy hatékony vagyok, és nem menekülhet előlem senki sem. A végzet mindenkit utolér. Azaz hogy jelen esetben én, mint a végzet megtestesítője és senkinek nem jó ómen ha engem lát maga előtt. Kivétel természetesen az olyan napok, mint ez. Amikor ráérek kirándulni és kávézni Firenze egyik csendes kis kávézójában. Ritkák az ilyen napok, és nem is bánom őket. A pincér jelenlétére megmoccanok, de én már rendeltem csak nem tőle. - Köszönöm, én már leadtam a rendelésem - utasítom el udvariasan így csak Joanát kérdezi hogy mit szeretne rendekni. Megvárom amíg ő is rendel és csak azután folytatom a mondandómat. - Nem akarok ebből ügyet csinálni, bizonyára nem véletlenül nem tud róla a nagy nyilvánosság hogy itt van. Hogy tetszik eddig a város? Elég forgalmas? - mosolyodom el, ahogy könnyed csevegést kezdeményezek, mintha tényleg csak kíváncsi turista volnék és mikor megkapjuk a rendelésünket fizetek is, egyben mert lovagias vagyok. Ki tudja mikor kell elrohannom innen, nem akarok tartozni. Körbepillantok a kis helységben de szemmel láthatóan még nem vette észre senki hogy egy híresség van itt, de... valami furcsa benne. A mosolya, a könnyedsége... színésznő én értem, és szemmel láthatóan játszik is, de mit leplez? Mi van mindemögött? A megérzéseim általában jók szoktak lenni de most semmi konkrétumot nem súgnak.
Vendég
stivali italiani
Re: We are in trouble - Joana & Kou •• 21st Április 2017, 22:03
Kou & Joana
Ritka számomra, hogy szabadnapom legyen. Aki két ilyen, igencsak időigényes hivatással bír, mint én, nem igazán engedheti meg magának, hogy csakúgy lógassa a lábát. Mindkét oldalról elég magasak az elvárások és általában ha épp, mint színésznő nincs dolgom, akkor a CIA feladatait teljesítem. Nem mintha olyan élesen elkülöníteném egymástól a két dolgot. Hiszen bár valamilyen szinten kettős életet folytatok, az egyik sokszor alátámasztja a másikat, így összemosódnak a két oldalról jövő kötelezettségek. Különben sem vagyok valami hasadt személyiség, aki egyik nap vörös szőnyegen lejtő, a filmvásznon tetszelgő híresség, a másik nap pedig nehézfiúkra vadászó, kemény titkos ügynök. Mindkettő én vagyok, méghozzá egyszerre. Most is. ha nem küldenek a bátyám után szaglászni ide Firenzébe, valószínűleg nem jövök. De akkor nem is vállalom el a szerepet abban az olasz sorozatban, amiben most egy évad erejéig bizonyosan egy fontos karaktert alakítok. Így támogatja egyik szakmám a másikat. Ma azonban épp egy ilyen kivételes nap van, amikor csak nyugodtan betérhetek meginni egy jó kávét egy találomra kiválasztott kávézóba, ami ugyan zsúfolásig tele van, de egy ázsiai férfi szerencsére megengedi, hogy az asztalához üljek. Sőt, igazán diplomatikusnak hat, mikor tudtomra adja, hogy tisztában van azzal, kivel is ül szemben, mégsem hívja fel rám a figyelmet. Ez roppantmód jól esik. Mint ahogy az a gesztus is, ahogy kifizeti az én kávémat is, mikor a pincér ismét meglepő gyorsaságról tanúbizonyságot téve, már azelőtt visszaér a kávéinkkal, mielőtt módomban állna válaszolni a feltett kérdésére. Udvariasan megköszönöm a felszolgálónak, majd a neki is a meghívást és csak ekkor térek vissza a felelethez, amivel adós maradtam eddig. - Igazán kedves Öntől. Tudja, a kevés szabadnapjaimon jól esik csak egy kicsit elvegyülni. Az Egyesült Államokban ezt nem igazán tehetem meg - mosolygok rá kedvesen, a kávém kavargatása közben. - Engem magával ragad a hangulata. Los Angeles-hez, a jelenlegi otthonomhoz vagy akár Washingtonhoz képest, ahol felnőttem, nem olyan zsúfolt és forgalmas, de pont ezért tetszik. Teljesen más, sokkal újszerűbb élmény, tudja. Ön régóta él itt? - lelkesen magyarázok, majd vissza is fordítom a kérdést, ahogy az illem megköveteli. Végül is mikor idejöttem az asztalához, olaszul szólt hozzám, ami azt sugallja, hogy bár láthatóan nem ennek az országnak a szülöttje, feltehetően már huzamosabb ideje tartózkodhat itt. Ezért merem így megfogalmazni a kérdést. Közben nem kerüli el a figyelmemet a beszélgetőpartnerem barátságosnak ható mosolya ellenére a szemében bujkáló némi gyanakvás sem. Vagy valami ilyesmi. Határozottan van valami a tekintetében, amitől azt érzem, mintha valamit nagyon gyanúsnak találhatna rajtam vagy legalábbis kipuhatolásra érdemesnek. Felismerem az ilyet, másképp nem is lennék képes így lavírozni a titkos ügynöki hivatásom és az ismertségem között. Betudhatnám persze az érdeklődésnek is, amit az vált ki belőle, hogy egy híres emberrel beszélhet. De ez valahogy többnek hat ennél. Végtére is én sem tudom, ki ez a fickó, a barátságos viselkedés pedig sok mindent takarhat. Nem árt hát, ha óvatos vagyok vele szemben. Még véletlenül sem leplezhet le senki, sőt még csak gyanúba sem keveredhetek soha. Az a végemet jelentené. Minden értelemben.
Re: We are in trouble - Joana & Kou •• 12th Május 2017, 00:46
I'm just an empty cover...
A kávézó teltsége meglep az az igazság, elképesztően sok ember ér rá arra, hogy munkáját félretéve itt keressen menedéket vagy beszéljen meg találkozót valakivel, alig találok egy szabad asztalt, de végül tökéletes ez a kétszemélyes, ilyenekhez nem szokott más is leülni maximum ha egyedül van, de egyedül ritkán járnak kávézókba, én is inkább csak a szabad napjaimat töltöm el. Ritkán adódik és ilyenkor kihasználom hogy azt tehetek amit amúgy nem. Bár tanulnivalóm bőven van, mert éppen készülök egy nagyobb szabású munkára de ahhoz alaposnak kell lennem, nem véletlenül küldenek ki engem, még akkor is ha időigényes. A siker szinte borítékolható de csak szinte. Azt hiszem a velem szemben letelepedő nő is éppen a szabad napját élvezi, mert a hírek szerint menő színésznőnek számít éppen, bár a bulvár híreket nem követem csak ha nagyon nem tudom kikerülni a munkám során. Többnyire nem kell semmihez. Ritkán végzek testőr munkát egy-egy híresség mellett akinek köze van a yakuzához és kiérdemli hogy az ojabun vigyázza a testi épségét. - Igazán semmiség. Legyen a kávé mondjuk autogramm helyett és élvezzük ki a szabad napot. Én is éppen azt töltöm. El tudja képzelni? Három nap szabadság egyhuzamban, az már egy fél... nyaralás - mosolyodom el diplomatikusan, semmibe nem kerül a turistát játszanom, mesteri színész vagyok és éppen emiatt tudom mire figyeljek, és a szemei... beszédesek. Vannak sejtéseim, de azt is tudom hogyha van is rejtegetni valója, annak nincs köze hozzám. - Nem szeretem Amerikát bár többször is megfordultam már ott, én alapvetően Korzikán lakom már jó pár éve. Megszoktam a nyüzsgést és a hangzavart, az olaszok elég zajos népség de alapvetően semmi baj nincs velük - teszem hozzá. Belekortyolok a kávémba aztán visszateszem a csészére, amikor hirtelen sokadik megérzésem kerít hatalmába. Itt valami mindjárt történni fog, valami nem túl jó. Össze is rándul a szemöldököm, és gondolatban végigveszem a fegyverarzenálom. Pisztoly, kések és fojtózsinór. Plusz én magam, az ugye nem elhanyagolható. Sötét pillantásom lustán siklik végig a kávézón keresve a baj lehetséges forrásait, és a pultnál észre is veszem a két bőrkabátos alakot. Eleinte fojtott hangon diskurálnak a pultossal, aki halálra rémült, legalábbis az arca ezt tükrözi. - Figyeljen, próbáljon meg kimenni, mert valami azt súgja hogy az a két alak ott, mindjárt balhézni fog - figyelmeztetem a nőt, nem lenne jó ha egy híresség is belekeveredne az ilyen helyi gubancokba. Én sem tervezem, rendezzék le maguk között, de nekem nincs nevem, nincs arcom a közéletben. Annál inkább ismer a saját fajtám. Kage, ez vagyok én, egy árnyék a sötétben.
Re: We are in trouble - Joana & Kou •• 1st Június 2017, 00:55
Kou & Joana
Az olaszok láthatóan más életritmusban élnek, mint mi, amerikaiak. Kétlem, hogy otthon ebben az idősávban ennyire zsúfolásig tele lenne egy hasonló kávézó. De ez egyáltalán nem rossz dolog, sőt. Jó, hogy az emberek időt szánnak egymásra, a személyes találkozásra. Nekem szimpatikus, hogy itt mindenki ennyire harsány, ennyire társaságkedvelő. Amerikában ez már nem jellemző. Sajnos. Ha itt valakivel összeakad a tekintetem, mindig futja egy kedves mosolyra. Amerikában igyekeznek az emberek kerülni a szemkontaktust, de ha mégis véletlenül kialakulna, a lehető leggyorsabban néznek másfelé. Túl zárt, rideg társadalom, ahol mindenki csak magával foglalkozik és mindig siet valahová. Ez a mediterrán, ráérősebb, emberközpontúbb szemlélet valahogy barátságosabbnak hat. A velem szemben ülő férfi ugyan szemlátomást nem helybéli származású, nyelvismerete és ázsiaiakra kevésbé jellemző kommunikatív viselkedése arra enged következtetni, hogy már hosszabb ideje él itt és valamennyi ragadt rá is a helyiek mentalitásából. Nem mintha analizálni akarnám, hiszen semmi okom, ez inkább csak afféle "szakmai ártalom". Mindig nyitva tartom a szemem és figyelek a jelekre, amennyire tudok. - Nekem mondja? Idejét sem tudom, mikor volt három szabadnapom egymás után. Ön igazán szerencsés, remélem, kellően ki is élvezi - széles mosolyt villantok a férfi felé. Igazán rendes tőle, hogy nem csapott patáliát, amikor megismert és még a kávémat is kifizette. Már csak ezért is megérdemli, hogy ha csak felszínesen is, de kicsit elbeszélgessek vele. Bólogatva, mosolyogva hallgatom. Szóval Korzikán él. Épp fel is tennék az életével kapcsolatban valami kevésbé személyes kérdést, mondjuk a munkájáról, vagy hogy hol élt korábban, de ekkor feltűnik a viselkedésében beállt változás, ami engem is megakaszt. Sokkal feszültebbé válik és ha jól sejtem, ez nem miattam van így. Tekintete a vállam fölött elsiklik, a pult felé. Mivel nem rám figyel, így a csészémet megfogva kicsit hátradőlök a széken, mintha csak kényelmesebben akarnám kortyolgatni a kávémat, de közben kicsit oldalra fordítom a fejemet, hogy legalább a szemem sarkából rálássak arra, amit ő nézhet. Két férfi az, akik láthatóan nem barátságos hangot ütnek meg a felszolgálóval. Nem lenne ebben semmi különös, mindenhol akadnak nehezen kezelhető vendégek, de én is érzékelem rajtuk azt, ami asztalszomszédomat aggaszthatja. A testtartásuk, hanglejtésük elég sok mindenről árulkodik. Nem épp barátságos, hovatovább illegális szándékokról. Túl sok erőszakos bűnözőt láttam már életemben, hogy ne vegyem észre a jeleket. A velem szemben ülő férfi hangjára azonban kénytelen vagyok visszafordulni felé. Természetesen pontosan értem, miről beszél, de ezt nem mutathatom ki. Hisz én csak egy kis színésznőcske vagyok, akire általában úgy vigyáznak, mint a hímes tojásra, a valódi élet aprócseprő dolgairól, pláne a bűnözéséről vajmi keveset tudhatok ahhoz, hogy ilyesmi szemet szúrjon nekem. Zavartan pislogok és ha félve is, de sokkal látványosabban nézek hátra, mint az előbb. Így még jobban láthatom, amit eddig is sejtettem. Ezek aligha kispályások. Azt is értem természetesen, miért mondja, amit, de nem értek vele teljesen egyet. Ha most felállok és távozni készülök, amennyiben észreveszik és felismernek, egyből támadni fognak. Egy híres ember túl nagy fogás. Akkor még az életem is veszélyben lehet. Jobban mondva az inkognitóm. Meg tudnám védeni magam, még a szolgálati fegyverem is táskámban lapul, de akkor mindenki rájönne mindenre. Túl nagy a nyilvánosság. Nem kockáztathatom meg, hogy meglőjenek vagy elraboljanak. Ráadásul valami azt súgja, ha már ilyen könnyen kiszúrta őket, hogy ez a fickó sem annyira átlagos turista, mint amilyennek mutatja magát. Jobban járok hát, ha a közelében maradok, illetve meghúzódom, amennyire lehet. Idegesen bólintok felé, némi késéssel, mint aki meg van rémülve és csak lassan, nagyon lassan teszem le a csészémet az asztalra. Mint aki transzban van. Egy átlagos ember, aki nem élt még át soha hasonlót, sokkhatás alá kerülhet egy ilyen helyzetben, ez köztudott. Én most erre játszom rá. Az időhúzás pedig beválik, mivel a szemem sarkából látom, ahogy az egyik fickó a kabátja zsebébe nyúl és egy pisztolyt ránt elő, hogy aztán egy figyelmeztető lövést adjon le vele a plafon felé, ezzel elnémítva mindenkit. Innen már nincs kiút olyan egyszerűen, bármi is a céljuk. Az enyém viszont mindenképp az, hogy túléljem. Mégpedig anélkül, hogy lelepleződnék. Ez pedig cseppet sem lesz egyszerű feladat. Bízom benne, csak egyszerű rablók, akik amint megkapják a pénzt, gyorsan lelépnek. Akkor talán nem lesz olyan komplikált számomra sem az eset. Talán.
Kezdőlap 
