Yoon Seok && Alain

Kevés olyan dolog volt, ami jobban irritálta volna Alain Jeremy Woodrow-t, mint az, amikor a rendőr-kapitányságok ide-oda passzolgatták őt maguk között, mintha csak egy labda lett volna, amit odébb lehetett rúgni, mikor fölöslegessé vált. Valahol mélyen gyűlölte minden munkatársát ezért, hiszen tudta, ha csak egy közülük is szólt volna néhány szót az érdekében, most nem kellene Genovában lennie és az ottani archívum rendezetlen mappái között keresni azt a néhányat, amikre szüksége volt.
Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha az itteni archivisták legalább annyi figyelmet szenteltek volna a koszlott mappáknak az előző évtizedekből, mint amennyit a dobozos fánkjaikra fordítottak; különösebben fel sem figyeltek rá, mikor az igazolványát az arcukba tolta és eléjük tette az asztalra a gyűrött engedélyét arra, hogy az itteni archívumot is végigböngéssze - de erre csak egy vállvonással reagált, mondván, hogy nem beszélgetni jött ide, hanem dolgozni.
Csak néhány aktát kellett volna átnéznie; feljebbvalói szentül hittek abban, hogy pár óra alatt megjegyez belőlük minden fontos információt anélkül, hogy engedélyt kellene kérnie a lemásolásukra; hiszen nyílt titokként keringett az információ, hogy Alain Jeremy Woodrow bármit megjegyez, amennyiben elég sokáig nézi a szavakba rendezett betűhalmazokat - az már teljesen más kérdés volt, hogy érdekelte-e őt az adott dolog annyira, hogy azt megjegyezze. Ez a gyilkossági ügy épp nem izgatta; fel kellett áldoznia a szabad hétvégéjét arra, hogy Genovába utazzon és ott konzultálja az ügyeket egy nyomozóval, akivel korábban már dolgozott együtt pár ügyön, de akinek nevét bármennyire is igyekezett, nem tudta felidézni magában.
Unott arckifejezéssel nézegette a koszos kartonokat, keresve rajtuk a megfelelő dátumot, de mintha csak az összesről lemaszatolta volna valaki azt, amit keresett; a fekete filccel felfirkált számok el voltak mosódva, jócskán megnehezítve ezzel a dolgát abban, hogy megtalálta annak a bizonyos, tizenhárom évvel ezelőtti ügynek az aktáját, amit keresett. Abból, amit tudott, annak idején ezt az ügyet nem zárták le; de mivel a gyilkosságok sorozatának hirtelen szakadt vége, az akták is egyik napról a másikra végezték az archívumban, mintha mindenki megfeledkezett volna a szinte már rituálisnak titulálható gyilkosságok egész szériájáról és arról a hét fiatal lányról, akiknek valami őrült még életük alatt, érzéstelenítés nélkül metszette ki a méhét, benne a pár hónapos gyermekeikkel. Bár nem rajongott a kölykökért, valamiért mégis kirázta a hideg, mikor erre gondolt; látta a fényképeket a helyszínelésről és szinte érezte is a rothadó hús szagát a fülledt, nyári melegben; nem egyszer köszöntötte már újra a reggelijét emiatt, hogy rosszkor tértek vissza hozzá ezek a gondolatok, a képek, a gondolatok. Ilyenkor mindig elgondolkodott azon, miért is választotta a rendfenntartási pályát; hiszen már a rendőrakadémia is kínszenvedés volt számára, nem beszélve arról, hogy egészen a mai napig diszkriminálták őt amiatt, hogy sosem került aktív szolgálatba annak ellenére is, hogy jobb rendőr volt, mint azok többsége, akikkel együtt dolgozott. Valamiért sose kedvelték; az okát is ismerte ennek, de reménykedett még egy ideig naivan, hogy legalább majd a szakmai hasznát figyelembe veszik... De nem, nekik meg kellett őt fosztaniuk az egyetlen szabad hétvégéjétől és elküldeni őt Olaszország másik végébe egy tucatnyi, több éves aktáért abban a reményben, hogy majd azok új fényt vetnek az ügyre, amin az ő őrse dolgozott.
- Lófaszt, azt. - Morogva dobta félre az utolsó kartont, ami a katalógus szerint az általa keresett időszakból származott és amiben csakúgy, mint a korábbiakban, szintén nem talált semmit; sokkal egyszerűbb lett volna, ha a fentebb emlegetett nyomozó feltűnt volna a láthatáron, mert biztos volt benne, hogy ő jobban eligazodna ebben a rendetlenségben, mint Alain valaha is fog... De annak ellenére, hogy korábban felhívta és megbeszélte vele az időpontot, mikor találkozzanak, ő sehol sem volt és ez bőven elég volt ahhoz is, hogy hősünk kedvét is elvegye a további keresgéléstől.
Hogy mit csinálhat egy vendégségben lévő rendőr egy szinte teljesen idegen rendőrőrs archívumában, amikor épp nem tud mit kezdeni magával? Ez volt életének legnagyobb kérdése; ha korábban gondolt volna erre és magával hozta volna a laptopját, elüthette volna az idejét azzal, hogy valami ésszerű ajándékot keressen a lakótársának a huszonhatodik születésnapjára; hiszen virágot venni nem volt értelme, vacsorázni nem vihette, mert azt már ellőtte a múlt évben, ráadásul a feladatát tovább nehezítette az, hogy fogalma sem volt, mi nem sértené meg a vak fiút. Évek óta senkihez nem állt annyira közel, mint hozzá és nem akarta őt elüldözni magától még messzebb, mint amennyire elsodorta őt tőle az eddigi viselkedése, amit az elmúlt hetekben produkált. Néha elgondolkodott azon is, hogy talán be kellett volna őt avatnia életének bizonyos részeibe, amikről eddig senkinek sem beszélt, de aztán elvetette az ötletet; hiszen ha hangosan kimondta volna azt, hogy olyan tartozása van a Russij Gedushka irányában, ami mindkettejüket a mélybe húzhatná - persze azzal minden bizonnyal teljesen elásta volna magát a szemeiben és elismerte volna azt is, hogy életének irányítása már egy ideje kiesett a kezei közül, mintha csak egy vadul vágtató ló hátán ült volna, amiről le sem lehetett ugrani.
Így viszont, szórakozás hiányában nem látott jobb megoldást, mint leülni az egyik polcsor aljába és olyan lelkesedéssel lapozgatni az egyik kezébe akadó aktát, mintha csak legalább a Szürke ötven árnyalatát olvasta volna; egy prostituált gyilkosságáról szólt az ügy, akit valaki megfojtott szex közben, aztán még egyszer megerőszakolta a holttestet; semmi különleges, a tettest elfogták pár nap után, amit apró, kézzel írt lábjegyzet formájában talált meg az utolsó papírlapon. Egyszerű és nagyszerű ügy volt 1998 augusztusában; és legalább ugyanannyira unalmas is abban a pillanatban, amikor ő olvasta a koszlott lapokat. Igazából felhívta volna a nyomozót, hogy merre jár, de nem akarta felhívni magára az archivisták figyelmét - nem mintha foglalkoztak volna vele, de jobb volt így, hogy nem is figyeltek a létezésére, mintha a szemük sarkából mindvégig figyelték volna. Bár az senkinek sem tűnt volna fel, ha elvesz néhány, régi aktát olyan tizenhét évre korábbról, nem?
Gondolatmenetét léptek zaja zavarja meg; még csak nem is gondolt arra, hogy valaki erre keveredne, aki nem a nyomozó, de ezek a léptek határozottan nem voltak az övéi... Vagy ha mégis, volt bennük valami idegen, amire korábban nem figyelt fel; de ez nem jelentette azt, hogy megláthatta azt a káoszt, amit Alain Jeremy Woodrow alig másfél óra kutakodás alatt csinált; és nem törődve azzal, hogy még nagyobb rendetlenséget csinál ezzel az aktákban, véletlenszerűen kezdte el tuszkolni őket a kartonokba és pakolta őket vissza a polcra, mintha korábban hozzájuk se ért volna. Bevallása szerint ezt elég jól csinálta; valamennyire sikerült is rendet csinálnia, mire a férfi befordult a polc végén és ő végül szemtől szembe találta magát vele.
Tévedett. A nyomozó volt.
- Elkéstél. - Nem törődve azzal, hogy rangban magasabban állóval beszél, tegezte őt le, mintha csak régi barátok lettek volna; de a nyomozó úr túl hivatalos volt számára, a nevére viszont nem emlékezett; így csak igyekezett eljátszani, hogy teljesen ura a szituációnak, miközben az egyik polcnak támaszkodott, szeme sarkából még így is fürkészve a kartonokat, abban a reményben, hogy valamelyikben megleli azt, amit keresett.

Az archívum dohos, portól terhes levegője marta a tüdőjét; minél tovább ült a padlón, annál nehezebb volt levegőt vennie, így végül arra jutott, hogy talán célszerűbb lenne felállnia, mielőtt megfullad. Arra is gondolt, hogy esetleg kipaterolja a köpcös archivistákat a számítógépeik elől, hogy legalább addig se unatkozzon, de aztán ezt az ötletet is elvetette - hiszen az internet a genovai rendőrőrsön legalább annyira fiktív jelenség volt, mint Alain Jeremy Woodrow szexuális élete az elmúlt pár hétben (már amennyiben a kéznél lévő megoldásokat nem számolta). Kurvára unatkozott - a türelem sosem volt erénye, tekintve, hogy erre betegségei sem segítettek rá, így most is arra volt rákényszerítve, hogy csupán ujjaival doboljon a padló hideg csempéjén, tehetetlenül számolva a másodperceket, amiket a falon lógó óra ketyegése jelzett.
Tik-tak. Tik-tak.
Legszívesebben a falba verte volna a fejét minden alkalommal, amikor hallotta.
Néha elgondolkodott azon is, ért-e egyáltalán ez a munka annyit, hogy ennyire intenzíven mélytorkozzon minden elvárás miatt; hiszen ha teljes műszakban dolgozott volna annak a kurva ruszkinak, most nem lenne ez a baja; csak engednie kellett volna, hogy heti háromszor szarrá verjék, abban meg nem volt semmi nehéz. Na jó, igazából voltak esélyei; hiszen tízből csupán nyolc ellenfele volt legalább egy fejjel magasabb nála, annak ellenére, hogy ő szem számított törpének a maga száznyolcvankilenc centis magasságával. Tíz ellenfélből csupán hat volt általában két ajtós szekrény méretű és átlagban kettőnél volt kés is, arra hivatkozva, hogy ennek a kurva szarnak nem voltak szabályai; vajon mennyire tartották volna magukat ehhez, ha valamelyik fejéhez szorított volna egy pisztolyt?
Persze gondolatmenetét valaminek meg kellett zavarnia; a nyomozó jócskán elkésve, de végre megérkezett, hogy társasága legyen ebben a kibaszott kínzásban, amit a régi, archivált mappák átkutatása jelentett; és annyira vádló hangnemben fordul hozzá, mintha csak elárult szerető lenne, akit a partnere pofára ejtett a romantikus vacsorán azzal, hogy meg sem jelent - bár szinte már szakmai randevúnak lehetett nevezni azt, hogy az elkövetkezendő pár órára össze lettek zárva ebben a koszos, fülledt levegőjű helyiségben, hogy megtaláljanak egy aktát, ami nem is biztos, hogy még létezett.
- Hoztál kávét? Ez esetben megbocsátok. - Félszeg vigyorra vonja ajkait, ahogy a neki szánt pohár felé mar, nem törődve azzal, hogy az forró és leégeti majd a hideg sörös dobozhoz szokott kezét (egyébként is ki mondta, hogy egy rendőrnek tilos alkoholt fogyasztania?); a napi koffeinadagja nélkül olyan volt, mint egy zombi, de inkább vonszolta magát egyik sarokból a másikba, minthogy szar, benzinkutas kávét igyon. Ostoba, emberi büszkeségének egyik legfontosabb pontja volt, hogy nem tűrte a szar kávét, hiszen egyszer élt és ezen a jogon kijárt neki minden, ami a legjobb volt ezen a világon: drága autók, márkás göncök és egy alapos verés a ruszki csatlósaitól egy koszlott borítékba zárt, nagyobb összegért. Tökéletes élet, nem igaz? - Olyan másfél órát? Bár lehet, én jöttem túl korán. Viszont ha ez megnyugtat, lófaszt se találtam... Ezek a nyomorékok szerintem nem tudják, mi fán terem a katalógus vagy a rendszer, ami alapján rendbe kéne pakolni ezeket a vackokat.
És undorodva rúg bele az egyik kartonba, nem törődve azzal, hogy a jobb napokat is látott papír szakad, ahogy a padlón súrlódik; nem az ő archívuma és ezzel együtt nem az ő baja ez, és ha minden jól megy, sosem tér már ide vissza, akkor miért is foglalkozna ilyen apróságokkal, mint ez a karton? Egyébként is jobban lekötötte a kávéja, ami az illata alapján karamellás macchiato volt - bár a szaglása csalhatott még, hiszen egyrészt kurva korán volt, másrészt pedig a por már olyan mélyen beleitta magát a szervezetébe, hogy abban sem volt biztos már, felismerne még bármi mást annak a szagán kívül.
- De alapjában véve ismered az ügyet, nem? Felmetszett hasak, kivágott gyerekek, véres hullák. Van valami elbaszottul esztétikus ezekben a gyilkosságokban, ha engem kérdezel, mintha szegény, tébolyodott elme valami üzenetet próbálna hagyni a rend gondos őreinek. - És olyan szarkazmussal telítve köpi ki a szavakat, hogy nem tudja megállni, hogy el ne eresszen egy halk kacajt; csak ezután lép vissza a polcokhoz, amiket feltúrt, csupán a válla fölül pislogva a másik férfira; nem volt benne biztos, mennyire ismerte jól az aktákat, amiket ő szinte már álmából felébresztve is képes lett volna felidézni - hiszen ha nem volt képben, szívesen az orra alá tolja majd a mappákat, amiket Torinoból hozott el a feljebbvalói engedélye nélkül, amikor épp nem figyeltek arra, mit csinál. Az éjszakai műszaknak határozott előnye volt, hogy az ember azt csinált, amit akart; akár kihozhatott olyan papírokat is, amiknek sosem lenne joga napvilágot látni, csakúgy, mint ezeknek a másolatoknak, amiket készített. Őrültség, mi? - Volt valamikor egy hasonló ügy, talán hetvenöt körül, de ebben a szanaszét baszott pokolban még akkor se találnám meg azt az aktát, ha irritálóan pinkre lenne festve, szóval... ja, a java még csak most jön.
És utolsót kortyol a kávéba, mielőtt félretenné az üres poharat az egyik polcra; hiszen minél korábban kezdenek munkához, annál gyorsabban végeznek majd - és ő, személy szerint, nem akarta az egész hétvégét a genovai archívumban tölteni, bármennyire is jó volt a társaság.
- Szóval, ööö.... Melyik oldalról akarod kezdeni? Az első három polcot már átnéztem, szóval azokat kihagyhatjuk.

- Ugyan már... Hoztál kávét, fél siker... De ha málnaszörp lesz, a fejedre öntöm. - És nevetve kortyol bele az italba, csak hogy utána megállapítsa, mégsem málnaszörp; na nem mintha feltételezné a feltehetően csinos barista lányról, hogy efféle módon baszna ki a kliensekkel, de azért a bizonytalanság egy apró szikrája mégis felgyulladt benne, hogy talán a lány mégsem volt olyan csinos, a kávéját meg felcserélte valami undorítóan édes vacakra azzal a céllal, hogy megmérgezze őt. - Viszont legközelebb legalább szólj, hogy késel, akkor elmentem volna valami kajáért, így meg az ebédidőig minden bizonnyal éhen pusztulunk.
Igaz, ezt a tényt már csak apró vállrántással konstatálja; nem tudta, a másik hogy volt vele, de ő megszokta, hogy ne egyen, néha akár napokig is, hiszen a cigaretta és a kávé tökéletesen kielégítették az igényeit - ez előző megölte az éhségét, míg az utóbbi állandóan ugrásra készen tartotta -, amikor egy-egy ügy annyira lefoglalta, hogy időpocsékolásnak tartson minden mást. Valamilyen szinten ez is az volt, hiszen végre valami több történt mint a sablonos, parkolós autómegkarcolás vagy bolti lopás kísérlete; ezek a gyilkosságok még az ő elméjét is izgatták és valamiért volt egy olyan érzése, hogy ha elég sokáig ült volna az ügy aktái fölött, nézegetve a képeket és olvasva a leírásokat, hogy végül képes legyen szinte belemászni a gyilkos fejébe. Nem egyszer csinált már ilyet - fejben próbálta profilozni azokat, akiket a munkatársai inkább kevesebb, mint több sikerrel hajkurásztak. Neki valahogy könnyebb volt azonosulnia velük - hiszen mi másért ölt volna valaki, ha nem azért, hogy felhívja magára a figyelmet? Ő is ilyen volt, amikor gyerek volt még, minden áron mások figyelmére vágyott, csak később vonult az árnyék komfortjába; de valamiért volt egy olyan érzése, hogy ha megkapta volna a megfelelő löketet ehhez, talán ő maga is kést ragadott volna. Hiszen már így is megtette párszor, hiszen hagyta, hogy belemanőverezzék őt abba a maffiaügyletes szarba, amibe annak idején az apját is belekeverték. A sors hatalmas fintora, mi?
- Mekkora kibaszás. - Csak az orra alatt mormolta a szavakat, de maga sem volt biztos, mire gondolt egész pontosan, a saját életére vagy erre az egész ügyre, ami miatt a hétvégéjét megint Genovában kellett töltenie. Igaz, annyi esze lehetett volna, hogy a frusztrációját ne a kartonon vezesse le; igaz, apró kis szakadás esik csak rajta, de a nyomozó felháborodása erre is legalább felér azzal, mintha felgyújtotta volna az aktát, amit egész eddig keresett; és szemforgatva, morogva kezd neki a karton megragasztásának, még ha igazából nem is sok kedve van hozzá. Szíve szerint inkább rámorogna a másikra, hogy a torinói őrs sem tartozik a leggazdagabbak közé, de legalább elég pénzt szánnak az archívum rendben tartására; igaz, azt már nem tenné hozzá, hogy csak azért volt így, mert kikövetelte azt magának, hogy így legyen, azzal fenyegetőzve, hogy átengedi az akták többségét az iratmegsemmisítőn. Azóta is képtelen volt elhinni, hogy ezzel bárkit is meggyőzött és hogy nem baszták ki az állásából, mint a macskát az aszfaltra, de ami ostobaság volt, de működött, azt már nem titulálta ostobaságnak. Igaz, erről célszerűbb volt, hogy senki se tudjon, így csak csendben füstölögve ragasztotta a kartont, fogaival tépve a ragasztószalagot. Micsoda elbaszott nap!
- Volt már szerencsém olyanhoz is, aki semmit se tudott az ügyről, amihez kirendelték és utána a napom nagy részét arra kellett elpocsékolnom, hogy elmagyarázzam neki, szóval célszerűnek láttam megkérdezni. - És csak a szeme sarkából pillant a másikra, ahogy visszateszi a kartont a helyére, a megragasztószalagozott oldalával a fal felé; senkinek sem kell tudnia, hogy ezen vezette le a feszültséget, ha pedig valaki rákérdezne, majd azt mondja, a helyi aktatologatók szakították el. Tekintve az érdeklődésüket a munkájuk iránt ez nem is lett volna annyira megdöbbentő... - Egyébként észrevettem, hogy mindig beleéled magad az ügyekbe, amiket vezetsz... Ez kicsit ijesztő tud lenni, láttad, hogy néznek rád az újoncok?
Mikor közelebb lép hozzá, hogy levegye a másik kartont a polcról, szórakozottan böki őt oldalba a könyökével és rávigyorog a válla fölött; de csak egy pillanatig tart ki ebben a helyzetben, aztán visszaöltve a közönyét viszi a dobozt az asztalhoz, hogy kipakolja a tartalmát abban a reményben, hogy talán ebben megtalálja, amit keresett egész eddig. Igaz, figyelme csak addig tart ki, míg a nyomozó bele nem kezd a monológjába; erre kapja fel a fejét csak, és a gondolatra, hogy miért nem látta ő is ezt a hullát; igaz, ajánlólevele nem garantált neki efféle kompetenciákat, de mi állt az útjában annak, hogy egy-két hazugsággal bejusson oda, ahova csak az ügyön dolgozó rendőröket engedték be?
- Áh, a gondolat, hogy sorozatgyilkos famíliával lenne dolgunk, még tőled is elég elbaszottnak hat. - Nem néz rá; helyette tekintetét inkább a papírokra irányítja, amiket csak felületesen lapoz át, abban a reményben, hogy talán egy vagy két szó, ami a mostani gyilkosságokhoz kapcsolódna valamilyen formában, majd megragadja a tekintetét. Sosem volt a részletes olvasás híve, de a címkék olvasása sem adott volna sokkal jobb eredményeket, mint a felületes lapozgatás - mindkettő legalább annyira volt alapos, mint az itteni archivisták munkája, akik ebben a pillanatban is minden bizonnyal fánkot majszoltak és intenzíven kávéztak, tudomást sem véve a két másik férfi jelenlétéről. - Nem tudom, láttad-e a torinói nyomozás csatolt fényképeit... nincs két egyforma halott, sem egyforma módszer. A négyből egy hentesmunka, a második meg legalább olyan, mintha legalább egy vak, retardált aranyhal metszette volna fel szerencsétlen lányt. Ha engem kérdezel, inkább arra tippelnék, hogy az a pár szerencsétlen követni való példára lelt az első hasfelmetsző gyilkosban és próbálják követni a példáját, kevesebb vagy több sikerrel.
Az utolsó aktát is visszateszi a kartonba; csakúgy, mint a korábbi háromban, ezekben sem talált semmit, az alsó, rothadófélben lévőt pedig bottal sem érintette volna meg, nem hogy puszta kézzel; de mivel nem tűnt fel neki, hogy a másik felfigyelt volna erre az ignoranciájára, úgy teszi vissza a kartont a helyére, mintha mi sem történt volna.
- Ebben nem találtam semmit. - És csak a szeme sarkából pillant felé, elgondolkodva harapva be az alsó ajkát. - Eszedbe jutott esetleg, hogy talán ez az egész csak figyelemelterelés? Ködösítés, hogy elrejtsenek valami mást, egy valamivel komplikáltabb incidenst, mint pár kibelezett lány. Gondoltam arra is, hogy talán illegális aborciók alanyai lehettek a lányok, de erre most rácáfoltál - mert szerintem egy pszichopata ginekológus sem lenne annyira elbaszott, hogy majdnem teljesen kifejlett csecsemőt próbáljon megölni. Akkor már sokkal célszerűbb megszülni és megfojtani.
Csak miután kimondja ezeket a szavakat, pillant a másikra; egyrészt azért, hogy lecsekkolja a reakcióját, másrészt pedig azért, mert egyelőre nem szándékozott újabb karton után nyúlni - hipotézist akart először felállítani, amihez lehet, hogy nem is volt szükséges a korábbi dokumentáció és akkor csak fölöslegesen pocsékolták itt az idejüket ahelyett, hogy valami hasznosat is kezdtek volna magukkal.

- Legközelebb majd nyugodt szívvel megyek el kávézni, mert fel leszek készülve arra, hogy elkésel. - A kávés témát nem húzza tovább, hiszen be kell látnia, a másiknak igaza van, nem az ő hibája, ha esetleg átbasznák a rendeléssel, hanem a baristaé, aki átbaszta, szóval ő érdemelné meg azt, hogy az italt a fejére borítsák. Bár magát ismerve előbb dobta volna ki a poharat a tartalmával együtt a kukába, minthogy fölöslegesen másszon el a kávézóig, hiszen kárpótolni nem tudnák az elszenvedett traumáért, ő pedig nem volt az a típus, hogy fölöslegesen hisztizzen az ilyeneken.
- Igazából nem tudom, emlékszel-e, de a legutóbbi nyomozáson otthagytalak, mert a vak lakótársam nem tudta állatorvoshoz vinni a shibánkat, szóval.. De, vagyok ennyire lelkiismerettelen... Így mondják ezt egyáltalán? - Igaz, aztán megbánja, hogy ezt eszébe juttatta, de visszavonni már nem tudja; mondjuk aztán lélekben csak legyint rá, hiszen ez az egész szituáció már elég régen volt ahhoz, hogy ne legen fölösleges acsargás tárgya, ráadásul ez az indok még mindig jobban hangzott mint a mellékes "meg amúgy kurvára rá is untam, hogy semerre sem haladunk", amivel először akarta traktálni. Ezzel legalább még három méterrel lejjebb ásná magát ideiglenes és időszakos munkatársa szemében, és sejtette, hogy ezzel még azt a maradék szimpátiát is elvesztené, amit a férfi esetlegesen érezhetett iránta. Legalábbis ő elmondhatta magáról, hogy a maga elbaszott módján lényegében kedvelte a nyomozót, még ha nem is volt igazán biztos abban, mi volt ennek az oka. Tapasztalatból tudta, hogy a többség a szimpátiáját a tiszteletre alapozta az ő szakmájában, de ő, annak ellenére, hogy rangban jóval alatta volt, nem érezte úgy, hogy kifejezetten több tiszteletet kéne tanúsítania a másik iránt; meg hát nem is tudott volna hatékonyan együtt dolgozni vele, amennyiben még a hierarchiára is figyelnie kellett volna... Bár ezt már jobbnak látta megtartani magának, mert hát amit ő nem tudott, az nem fájt neki, nem? Bár biztosan tökéletesen jól megvolt Alain tisztelete és imádása nélkül is...
- Látod, ezért jó, ha a papírjaid már a legelején diszkvalifikálnak a felelősséggel járó pozíciókból. - Hanyag vállrándítással konstatálja csak a másik monológját; bár érti az álláspontját, képtelen együtt érezni vele - hiszen simán visszautasíthatná a csoportvezetői pozíciót és dolgozhatna egyedül, hiszen minden bizonnyal ilyen lehetősége is volt; legalábbis Torinóban legalább három olyan nyomozóra tudott volna ujjal mutogatni, akik elutasították a csoportok vezetésének lehetőségét, bár ebből az egyik már rég nyugdíjas volt, a másik kettő meg akkora faszkalap, hogy még a legtürelmesebb és legkitartóbb újonc is eret vágott volna mellettük. Talán ezért is gyűlölt ő maga is velük dolgozni, legalábbis ha ehhez személyes kontaktusra is szükség volt; szívesebben jegyzetelte volna ki puszta kézzel a fél jegyzőkönyvet, csak hogy egyik pofáját se kelljen a szükségesnél tovább nézegetnie, bár ezt már ráfogta arra, hogy úgy alapjáraton gyűlölte az embereket. - És hogy őszinte legyek... Nem egészen értek veled egyet. Oké, látom a nagyobb célt, amit próbálsz elérni, meg az igazságosságot meg ezeket a vackokat, de szerintem tévedsz abban, hogy nem lehet két szerepkörnek megfelelni; egyszerűen csak kitartás és akaraterő kell hozzá, és akiben ez nincs meg, ne legyen se nyomozó, se családapa.
Bár mégis mi a jó fenét mondhatna a családalapításról az, aki életében egy nővel sem volt? És nem azért, mert nem volt sikeres a köreikben, mert kedvelték, ha másért nem is, de azért, mert a maga távol-keleties arcvonásaival mindig is egzotikusnak számított és ez vonzotta őt a nőkben, valahogy egészen addig, amíg meg nem szólalt, mert hűvös embergyűlölete viszont úgy üldözte el őket mellőle, mintha csak ostorral kergette volna őket. Igaz, ő maga sosem nézett rájuk úgy, mint potenciális partnerekre, főleg azért, mert szexualitása már magában kizárta azt a lehetőséget, hogy így tekintsen rájuk, de valahogy sosem vonzotta egy férfi sem annyira, hogy elgondolkodjon azon, milyen lenne végleg lehorgonyozni. Meg hát... Ki a fasznak kellett volna valaki olyan, mint ő?
- Egyébként meg nézz csak magadra... Elég régóta vagy a szakmában ahhoz, hogy tudd, igazából lehetsz bármennyire kurva jó nyomozó, jó taktikus, mesterlövész vagy akár csak intelligens archivista, a feletteseid úgyis csak ide-oda fognak lökdösni egymás között, mintha csak kolonc lennél a nyakukon. Mármint... Sejtem, hogy téged azért passzolgatnak le, mert mindenkinek kéne a professzionalizmusod, engem meg azért, mert igazából a jelenlétem felbassza őket.
És elereszt egy apró, szaggatott kacajt, annak ellenére, hogy egyáltalán nem találja szórakoztatónak a szituációt; igaz, feletteseit nem kéne szidnia, de tudja, vagy legalábbis nagyon intenzíven reméli, hogy a másik is meg fogja érteni valamilyen módon a nézőpontját. Mert hát értette ő a sikerélmény bódító hatását, annak a tudatnak a pozitívumát, hogy az ember megmentett néhány ártatlan életet és rácsok mögé zárt valakit, aki veszélyt jelentett a társadalomra, de mennyi volt ebben az elégedettség és mennyi a megszokás?
Legalábbis ő magáról elmondhatta, hogy sosem élvezte az az elégedettséget, amiről a nyomozó beszélt; sosem töltötte el elégedettséggel a tudat, hogy valaki az ő munkájának is hála került rácsok mögé és ennek következményeképp megmentett pár ártatlan civilt a túl korai haláltól; sokkal jobban tudta volna beleélni magát a gyilkos szerepébe, mint ahogy ennél az ügynél is próbálta, de amint csak kezdte nyeregben érezni magát, a másik menten kiütötte őt onnan és ő olyan gyorsasággal zuhant és csapódott a metaforikus földbe, hogy ez még őt is meglepte.
Le kellett ülnie.
- Ch. - Nem tudja, mit kéne mondania. Egy pillanatra Alain Jerome Woodrow a metaforikus lovának patái alatt sínylődik, mintha csak direkt taposnák a kemény, vérben ázó paták. Mi az, ami elkerüli a figyelmét? Biztos van valami, ami... - ...más.
Úgy világosodik meg, mintha csak valaki reflektort kapcsolt volna elméjében; és nem törődve azzal, hogy a másik minden bizonnyal most fogja őrültnek nézni, mar a táskája után és borítja ki a tartalmát az egyik üres asztalra, a jegyzetfüzete után kutatva, amibe a kilopott fotókat rejtette.
- Valami más... Valami szokatlan, ami kizárja... Nem, nem ugyanaz a kettő. Több gyilkos van. Több... - Szinte már lázasan pakolja ki a gyűrött szélű fotókat az asztalra, egyből le is fordítva azokat, amik beleillenek abba a kanonba, amit a nyomozó osztott meg vele. Kell, hogy legyen valami, ami más, és ő szinte mániákusan próbál rátalálni; és talán másodpercek telnek el, talán órák, mire megtalálja azt, amit keres - egy megtépett fotót, amit az iratmegsemmisítőbe beragadva talált meg egy kupac másik lapban; mintha valaki sietősen akarta volna azt eltávolítani, csak beragasztotta a megsemmisítőt a túl sok papírral. Akkor nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, csak eltette, azzal a címszóval, hogy majd később szemügyre veszi; de most is, ahelyett, hogy ezt tenné, inkább a másik férfihoz lép oda vele és bár látja, hogy valami megváltozik a férfiban, a vállára marva fordítja őt maga felé, szinte a lendülettől a polcnak lökve őt.
- Ugyanaz a vágás. Ugyanaz a módszer. Kreol bőr, fekete haj. - Úgy tolja a másik arcába a fényképet, mintha azt akarná, hogy másodpercek alatt memorizálja; bár ő maga is csak futtában látta, a különbségek a többi áldozattól már első látásra megragadták a figyelmét az előző másodpercekben; pedig életben először látta a fotót, és ami még gyanúsabb, az iratmegsemmisítőben találta, annak ellenére, hogy a hátulján egy másfél hónappal korábbi dátummal volt ellátva. - Kiesik a kanonból... De miért akarta valaki megsemmisíteni a bizonyítékokat?
Bár ez utolsó mondatot inkább már magának motyogja, tudja, hogy a másik is felfigyel majd rá; de különösebben nem izgatja a dolog, mert sokkal jobban leköti az, hogy gondolataival visszatérjen az elmúlt napok eseményeihez, hogy mégis ki használhatta az archívum iratmegsemmisítőjét és mit engedhetett még át rajta, mielőtt beakasztotta volna a gépezetet. De akárhogy is igyekezett, senki sem jutott eszébe. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha elméje legalább egyszer nem dolgozott volna ellene és bármi mást is képes lett volna visszaidézni, mint a pár nappal korábbi filmet...
- Nem tartunk egy cigiszünetet? Egy kis friss levegő jót tenne, mert van egy olyan érzésem, hogy valamit nem veszünk észre, ami a szemünk előtt van...