Sam Nesdin

Az én fantasztikus történetem úgy több, mint huszonkét éve kezdődött, mikor is a gólya bevágott a kórházba, és egyenesen anyámhoz sikerült érkeznem. Fura dolog ez a biológia, nem? Viccet félretéve, anyám tényleg egy gólya miatt lett velem megáldva, elvégre az egyetem első éve kemény korszak, és a szerelmek is gyorsan kibontakoznak, majd szépen sorban az emberek is levedlik ruhájukat. Persze, anyám meg apám összeházasodtak ezután az incidens után, merthogy a szülők így látták helyesnek. Röhej, amit nagyanyámék műveltek annak idején…
Na, de a lényeg az, hogy megszülettem. Sokat nem akarok mesélni, mert drága az időm, szóval legyen elég annyi, hogy megtanultam járni, beszélni, aztán meg énekelni is, és rövidesen a gitározás nemes tudományát is elsajátítottam. Csodás. Ekkorra már lehettem olyan tizenkettő, és én voltam az eminens tanuló az osztályban, holott semmit nem tanultam. Talán különleges vagyok, vagy valami hasonlót akartak bebeszélni nekem, de én a szülői protekciónak tudtam be ezt már annak idején is, mert csak azokból a tárgyakból voltam jó, amiket a rokonaim tanítottak. Nem is lepődtem meg, mikor gimiben épphogy átkúsztam év végén. Ekkor már nem tartoztam a legjobbak közé értelemszerűen. Csak a haverok érdekeltek, akik rendszerint idősebbek voltak nálam és a zene. Mindig kijártunk zenélni az utcákra, és általában összeszedtük az aznapi energiaitalra és alkoholra valót. Ekkor lehettem úgy tizenhat-tizenhét, és a társaság legfiatalabb tagja ezzel együtt, de ez nem zavart. Mentem a nagyobbak után, ami a szüleimnek nem igazán tetszett, én viszont annál inkább imádtam csavarogni éjszakánként, noname szórakozóhelyekre járni, tilosban ritkán szívni egy kicsit, egyszóval csak úgy ellenni, élvezni az életet. Jó kis bandám volt egészen addig, amíg meg nem próbáltak mélyebben is belerángatni a drogügyleteikbe. Kiderült, hogy elég durvamód függők, és hát én még nem voltam az, meg az eszem is megjött általános óta annyira, hogy felfogjam, tipli van, ha jót akarok.
Anyámék igazán díjazták a döntésemet, és úgy határoztak, hogy ha már rám tört ez a fergeteges buddhizmus, vagy mi, akkor már menjek egyetemre is, meg szerezzek tisztességes munkát. Ebből annyi lett, hogy nagykorúként első dolgomként beültem egy tetoválószalonba, és a Rammstein szimbólumát a vádlimra varrattam. Mikor szüleim meglátták, majdnem infarktust kaptak, meg hüledeztek össze-vissza, hogy egy tisztességes egyetemista diáknak nem szabad így kinéznie… Igen, persze! Ami azt illeti, nem a jogi karra mentem, hanem a zeneművészeti képzésre, ahol igenis ki volt varrva a fele társaság… Jó, csak három ember a negyvenből, de akkor is voltak tetovált alakok. Hozzájuk képest az én habtestem olyan volt, mintha összefirkáltam volna golyóstollal. Semmi! A társaság másik fele meg normálisan nézett ki, és igazából állati unalmas halottak voltak számomra. Nem is csoda, hogy az első félév után otthagytam a sulit, és meg is lógtam otthonról. Hagytam egy cetlit, hogy Rómában maradok, ne keressenek, egyszer majd jelentkezek. Azóta se mentem haza, bár a cuccaim nagy része ott van, ha nem égette el senki… Csak a fontos dolgokat vittem magammal a város másik felébe. Hogy mikor? Talán tavaly. Azóta már alapítottam egy zenekart is, ami nagyon hamar felbomlott, azóta meg utcazenészként keresem a kenyeremet, és úgy élek, ahogy mindig is akartam. Megvan mindenem, és azt csinálom, amit szeretek. Gitározok egész nap, haverokkal vagyok, akik nincsenek benne kétes ügyekben, és egyszerűen jól érzem magam. Nem hinném, hogy ez akkora tragédia lenne...