Vitalia Frewen

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hátat fogok fordítani mindennek és mindenkinek, valójában az egész életem kezd lassan fenekestül kifordulni magából. Még az iskolát sem fejeztem be, de már jegyben járok.... Oké menjünk vissza az elejére!

Szokványos családom van, apa, anya, bátyus és én! Ez idáig szépen hangzik, és kor is van a két gyerek között, papíron öt év! Azért el tudom képzelni, hogy a bratyesz jobban örült volna egy öcskösnek, mint nekem. Végül is velem vajon mit kezdett? Meg hát tuti sz@rrá féltettek az anyáék és nem sűrűn engedték a közelembe, mert hogy kicsi vagyok törékeny bla bla bla. Szóval tök megértem a tesómat, hogy annyira nem csípi a búrámat, de nekem ő a mindenem és a példaképem. Főleg mióta elérte a lázadókora csúcspontját és egy nyaralás alkalmával lelépett. Amíg apáék szinte lemondtak a fiukról én mindig próbáltam elérni, telefonon vagy írott levélben, nekem nagyon hiányzott Luukas. Volt hogy éjjel sírva keltem fel és próbáltam felhívni, szinte sosem értem el és a leveleimre sem kaptam válasz egyszer sem, aztán ahogy anyák lebeszéltek róla, egyre ritkábban kerestem őt. Végül a napjaim teljesen unalmassá váltak, már csak a sulira figyeltem, a szüleinkkel is egyre ritkábban beszéltem, megszületett a savanyú és semmire sem figyelő énem, a bátyám okozta hiányból.

Egy évvel később már a divattervező iskolából ballagtam haza, ez régóta a nagy álmaim egyike volt, késő délutánig tartott az egyik órám, ha jól emlékszem szerdai nap volt. Hatkor nyitottam be a lakásba és furcsa hangra kaptam fel a fejem, még sosem hallottam, a nappaliban fiatal férfival beszéltek anyámék, ahogy tudtam olyan csendben lopóztam fel az emeletre, észre sem vettek. A lépcső tetejéről hallgatóztam tovább.
-Természetes Derek, és megértjük.-ráncoltam a homlokom csak apám mondatára hiszen úgy vettem észre az elejéről jócskán lemaradtam.
-Nem kellene az iskola végéig várni vele?-mégis mivel akartok várni anya? Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy mi a csudáról beszélhetnek a hátam mögött. Remélem nem költözünk el, mert akkor újabb világ omlik össze bennem az fix.
-Igen, magam is úgy vélem Vitalia végezze el az iskolát, az egybe kelés várhat.-tessék?! ez a fazon azt se tudja ki vagyok!!! Na nem, nem vagyok eladni való malac! Dühösen vágok egyet a lépcső korlátra, majd becsörtetek a szobámba és még az ajtót is bevágom magam mögött. Kezdem azt érezni hogy a bátyám után kellene menni. Tizenhat éves vagyok ezt ők sem gondolhatják komolyan, milyen világban élünk?! Idegesen fújom ki a levegőt, majd a következő lendülettel nyitom is ki az ablakot, hogy kimászva rajta a tetőn keressek megnyugvást. Még Luukas mutatta meg a háztetőn a kedvenc helyét. Emlékszem, akkor volt talán először és utoljára büszke rám, hogy utána mertem mászni és senkinek sem szóltunk erről. Ez volt a mi kis titkunk a sok közül. Most viszont mikor szükségem lenne rá sehol sincs. Egyáltalán ki ez a Derek?! Az életben nem láttam még! Elhúzom a számat és lövök egy smst a bátyámnak remélve, hogy megkapja.

"Anyáék őrültek, már nem a középkorban élünk."

Vajon megkapja? Vagy választ sosem kapok rá?! Még a telefonom is együtt érzőn pislogott, legalábbis felvillant a kijelző, de reményeim szerte foszlottak, konkrétan az anyám hívott fel, hogy van egy remek híre a számomra és siessek haza. Ez most komoly? A nagy robajjal becsapott szoba ajtóra senki sem figyelt?! Ennyit számítunk? Egyre jobban vonzott a szökés lehetősége, a bátyám tuti megértene... Egy órával később visszamásztam a szobámba és lementem a földszintre, a megalázó mégis az volt, hogy az a fazon is itt volt még.
-Drágám!-anyám mézesmázos kezdése sem villanyoz fel, így mikor megölel, csak haloványan viszonozom.
-Mr. Sax azért jött, hogy megkérje a kezed.-áll fel az apám is, mire könnybe lábad a szemem, a bátyámat akarom!
-Öhm, aha...-nem kapok sokkot, nem kapok sokkot, el fogok ájulni! Persze az idegzetem ennél erősebb, az hogy makogok egy másik dolog. Fél órával később már négyen beszélgetünk a nappaliban, ujjamon csillog a kis fehérarany gyűrű ormótlan gyémántkővel a közepén. Nem figyelek a három vidáman társalgóra, képzeletben már egészen máshol vagyok.
-Akkor két év múlva? Addig lesz időnk megismerkedni Kedvesem.-egy apró tincset tűrök a fülem mögé miközben felpillantok Derekre, de csak bólintok, még mindig nem tudok megszólalni, hogy tehették ezt a szüleim? És mi van az álmaimmal?!


Az utolsó egy hónap olyan volt mint egy fogdában, azonnal szabadulnom kell innen! Derekhez kellett költöznöm az utolsó hónapban, hogy szokjuk egymást, eddig se egy csók se egy érintés nem történt, semmi, csak az állandó beszélgetés, a tervei meghallgatása. Hahóóó és én mikor jövök? Az önzés a férfiaknál berögzült dolog lehet, mert már két éve hallgatom anyáméktól, hogy ők is így jöttek össze és nézzem meg őket lett két szép gyerekük. Kezdek elgondolkozni azon, hogy vajon akkor miért is lécelt le a bátyám? Az oké, hogy a két év alatt tényleg megismertük egymást, és valamilyen szinten én is nyitottan az úri ember felé, de még mindig nem vagyok kibékülve ezzel a dologgal. Az iskola épp Rómába szervez kirándulást. Esdve könyörögtem anyáméknak, hogy mehessek, aztán még Derek elé is oda kellett állnom.
-Ez nagyon fontos és plusz pont a vizsgámon, akár még feljebb is léphetek. Kérlek, csak két hétről van szó!-legalább ennyi szabadságom had lehessen mielőtt bekötik a fejem. A srác igazán furcsán nézett rám, de én tovább könyörögtem neki.
-Nem sokára végzek az iskolával akkor úgyis feleségül veszel, addig had éljek normális diák életet! Derek, engedj el.-pillantok fel rá és most először érzem azt, hogy meg kell csókoljam. Lábujjhegyre állva két kezem közé fogom az arcát és húzom magamhoz, hogy végül lehelet finom csókban részesítsem. Szinte látom ahogy leesik róla a távolság tartás maszkja.
-Csak siess haza és legalább egyszer írj.-kér meg rá, majd a szekrény aljából előveszi a hatalmas gurulós bőröndjét.
-Ebben remélem elfér mindened.-csuklik el a hangja, majd kisétál a szobámból. Ha tudná, hogy nem szándékozom visszajönni nem ment volna bele.

Öt nappal később már a repülőn ülök az osztály többi tagjával együtt, igyekszem kipihenni magam, hiszen Rómában sem a divat fog lekötni hanem hogy megtaláljam rég lekoccolt bátyámat. Órákat vagyunk a levegőben, jobban szeretem a földi közlekedést. Fellélegzem ahogy ismét be kell csatolnunk az öveket a leszállás következik. A terminálból kifele jövet igyekszem feltűnés nélkül nyújtani, tisztára elgémberedett minden tagom. Most viszont jöhet az új kihívás!
-Luukas itt jövök!-szemöldökeim magasba szöknek, ahogy a reptérrel szembeni utcában az emeletes házon a bátyám vigyorával kell szembesülnöm. Szóval ő sikerek közt teng leng. Majd most kicsit felbolygatom a kis mézes életét, mert segítenie kell. Felírom a stúdió címét, majd az osztállyal haladva a szálloda felé veszem az irányt. Hello Róma!